Vadonatúj sorozatunkban a DVSC legendás, elsősorban cívisvárosi kötődésű, profi pályafutásukat immár maguk mögött tudó labdarúgói előtt kívánunk tisztelegni, akik közül külön is kiemelkednek „aranygenerációnk” kilencvenes években debütált tagjai, de természetesen másokról is megemlékezünk majd. Nem lennénk azonban lokisták, ha első kiszemeltünk nem a sokak által bálványként imádott és pótolhatatlannak vélt Sándor Tamás lenne.
Alanyunk „civilként” még mindig fiatalnak számít, hiszen 1974. jún. 20-án látta meg a napvilágot, természetesen Debrecenben. Kezdettől fogva a Debreceni Sportiskola (DSI) növendékeként játszott, s tehetségét látva valószínűleg benne és a környezetében sem merült fel kétség későbbi hivatását illetően.
Bemutatkozására – mely roppant emlékezetesre sikerült – nem is kellett sokáig várni, ám erre meglepő módon nem a Loki dresszében került sor. Sándor Tamás ugyanis 1990. szeptember 26-án Magyarország ifjúsági válogatottjaként mutatkozhatott be az Oláh Gábor utca közönségének. A Románia ellen 1-0-ra megnyert találkozón éppen ő szerezte az egyetlen találatot, a Dombi Tibi (!) buktatásáért megítélt büntetőt értékesítve. Nem csoda hát, hogy bő fél év elteltével már a DVSC profi focistájának mondhatta magát, s az NBI-ben is átesett még abban az idényben a tűzkeresztségen. A Videoton ellen hazai pályán 3-0-ra hozott meccs valószínűleg a keleti szomszédunk fölött aratott diadalhoz hasonló kellemes emlékeket ébreszt benne. Sajnos a folytatás már nem alakult ilyen kedvezően, az idény végén búcsúztunk az élvonaltól, s emiatt a csapat addigi húzóemberei közül sokan távoztak. Ám Sándornak (és társainak) épp ez jelentette a hatalmas lehetőséget, egy csapásra a kezdőben találta magát (találták magukat). Hamar bele is jött a góllövésbe, de a másodosztályból emberünk remeklése sem rántotta ki a Lokit. Egyelőre. Az 1992-93-as bajnokságnak ugyanis a feljutás deklarált céljával kezdtünk neki, s ennek megfelelően röpítette fel Sándor a gárdát az első ligába.
Jellemző a később csak Tobeként emlegetett irányítónkra, hogy első NBI-es találatát az ősi rivális Békéscsaba ellen könyvelte el, méghozzá idegenben és győzelmet érően. Végül 14 gólig jutott a ’93-’94-es sorozat során, de a nyár beköszöntével nemcsak ennek, hanem a bajnoki 7. helynek is örülhetett, ami a Loki addig elért legjobb helyezésének számított.
Tobe sorban rugdosta a gólokat, így joggal válhatott az atlantai olimpiára készülő válogatott tagjává több debreceni társával egyetemben. Dunai II Antal pályára is küldte az éppen a hajdúsági megyeszékhelyen a svédek ellen megvívott selejtezőn, melyet némi meglepetésre hoztak is a fiatalok. Noha teljesítménye okán később is helye lett volna a válogatottban, Bicskei Bertalan kapitánysága alatt tétmeccsen nem nagyon jutott szóhoz, rossz nyelvek szerint azért, mert nem volt hajlandó kicsengetni a meccsenkénti 100.000 Ft-os „fellépti díjat”. Igaz vagy sem, a lényeg, hogy így „mindössze” 11-szer ölthette magára a címeres szerelést.
A Lokival viszont tovább szárnyalt, hiszen 1995-ös bronzérmükkel még az előző évi helyezésre is rátromfoltak a srácok, Sándor pedig a góllövőlistán csípte el a dobogó alsó fokát 15 dugóval.
’96-ban már sztárnak számított, az FTC szerette is volna megszerezni, ám ő kijelentette, hogy Magyarországon csak a Loki színeiben kíván pályára lépni. Egy ilyen kijelentés már akkoriban is dicséretesnek számított – különösen az agyonsztárolt Fradival szemben – hát még a mai „zsoldosos” időkben! Biztosan nem bánta meg, hogy maradt, hiszen továbbra is vezére volt a DVSC-nek, kiegyensúlyozott klasszisának köszönhetően pedig a naptári év végén átvehette az esztendő legjobb labdarúgójának járó Orth György-díjat. Pályafutása során ezt még két alkalommal (2005 és 2006) nyerte el.
Tobe nyáron a másodosztályú Torino Calcio együtteséhez szerződött – állítólag 160 millió Ft-ért – ahol a kezdeti lendület után többnyire csak a kispadot koptathatta a számára kedvezőtlen edzőváltás miatt. Pár hónap múltán a török élvonalba került, 15 meccsen 2 gólt ért el. Külföldi karrierjének utolsó állomása a Beitar Jeruzsálem volt, 115 első osztályú fellépésén 24-szer volt eredményes. 1997 után 2002 májusában tért haza szülővárosába. Így azonban pont kimaradt a Debrecen ’98-as Intertotó-kupa meneteléséből, a ’99-es és ’01-es kupasikeréből és a Bordeaux elleni hazai UEFA-kupa selejtezőbeli visszavágó katartikus diadalából. Ekkor még nem tudhatta, hogy rövidesen sokkal nagyobb sikerekben lesz része…
Mint pl. a ’03-’04-es UEFA-menetelésünkben, melynek köszönhetően ’85 után először ért meg magyar csapat tavaszt nemzetközi szinten, vagy az ismételt bajnoki bronzérmünkben, mely valójában már inkább csalódásnak számított. Aztán 2005-ben részese volt a DVSC első bajnoki címének, hogy aztán irányításával 8-0-s összesítéssel üssük ki a Hajduk Splitet a BL selejtezőjéből, majd helytálljunk a MU világsztárjai ellen is. 2008. decemberi visszavonulása előtt még háromszor nyert bajnokságot. Profi pályafutása utolsó évében összejött a Magyar Kupa győzelem is, a Szuperkupát pedig három alkalommal sikerült elhódítania a csapattal. 275 NBI-es meccsén 88-szor mattolta a kapusokat, amivel máig csúcstartó a klubnál.
Sajnos a BL csoportküzdelmeiben nem lehetett része, de talán majd edzőként. Sokáig nem bírta szeretett csapata nélkül, az idei évtől pályaedzőként segíti a Lokit. Amatőrként a mai napig sportol, a megye I-es Báránd büszkesége.
(kép: haon.hu)
(A cikk írása során nagy hasznomra volt Sándor Mihály: A debreceni futball képes kalauza 1899- c. munkája)
