A hétvégén az MTK otthonában vendégeskedtünk, és megszokhattátok már, hogy idegenbeli meccseink után túrabeszámolóval is jelentkezünk. Ez ezúttal sem marad el, mivel azonban a mérkőzés előtti és utáni időszakban semmi említésre méltó esemény nem történt, így most vegyítve lesz a dolog a mérkőzésen történtek rövid elemzésével is.
Az odaút ezúttal sem Debrecenből zajlott, hanem a Mátrában található kis faluból, így elegendő volt a meccs előtt két órával elindulnunk. Fél hétkor, a megbeszélt időben már ott is voltunk az előzetesen feltüntetett benzinkútnál, ahonnan a felvezetés zajlott volna, de egy árva lélek nem volt ott. Haladtunk tovább, majd a következő lehajtónál láttuk, hogy jó 4-5 rendőrautó kíséretében várakozik egy darab Loki szurkolókat szállító kisbusz. Gondoltuk, akkor ezt most kihagyjuk… 19:15-öt mutatott az óra, amikor már a Hidegkuti stadion vendégparkolójában voltunk. A beléptetés ezúttal közel sem volt olyan szigorú mint Székesfehérváron, bár most elkérték a személyi igazolványt is a jegy mellé, majd mikor a motozóember rákérdezett, hogy van-e nálunk szúró-vágó eszköz, a nemleges válasz után viccesen megjegyezte, hogy akkor nem mehetünk be. Úgy látszik, amit az egyik félnek szabad, azt a másiknak nem, lásd a Fehérváron történteket…
Zajlik a bemelegítés
Aki járt már az MTK stadionjában, az tudja, hogy a vendégszektor lényegében a hazaiakéval egyenértékű, hiszen a kamera felőli hosszanti oldal teljes egészében a vendégszektor része. Így közel olyan helyről élvezhettük a mérkőzést, mintha az Oláh Gábor utcán az I szektorban foglalnánk helyet. Egyébként nagyjából 250 vendégszurkoló tette tiszteletét a találkozón, nem sokkal voltunk kevesebben, mint a messze földön híres hazai szurkolók. Közvetlenül a találkozó előtt a meccs előtti hangulat megteremtéséről Gedeon, a liba gondoskodott, aki szárnycsapkodásával buzdította a hazai közönséget (mind az ötszázat) a szurkolásra.
Pár perces késéssel el is kezdődött a találkozó. Elég álmosan kezdtük a mérkőzést, és jó negyed óra után ki is derült, hogy a csapat lényegében az öltözőben maradt. Két olyan gólt kaptunk négy percen belül, mint amilyet a Győr elleni találkozón is: az első találatnál rosszul tolódott a védelmünk, és szépen kigurigázott minket a hazai csapat. Ez az ETO második góljához hasonlítható gól volt, akkor egy mélységi keresztlabdát nem tudott megfelelően lereagálni a védelmünk. A második találat egy az egyben megfeleltethető a Győr első góljának, amit Pátkai szerzett: ezúttal sem voltunk elég határozottak, és az egyetlen MTK támadó három játékosunk között szerezte meg a labdát, majd sakkozták ki ismét a védelmünket. Ott a helyszínen nem igazán tudtuk mire vélni, hogy mit is láttunk az első negyedórában. Nagyjából a 20. percre kezdtünk ébredezni, és Vadnai csodaszép gólja a szurkolókban is visszahozta a hitet. Még az első félidő vége előtt sikerült egyenlíteni is, ekkor már vártuk a vezető gól megszerzését, és Kulcsár fejesénél egy emberként ugrott fel mindenki a vendégszektorban, mert bent láttuk a labdát – valóban nehéz volt onnan mellébólintani.
Gedeon, a liba. Öniróniából csillagos ötös, képzeljük el, mi lenne, ha nekünk egy malac lenne a kabalaállatunk…
A félidőben azt vártuk, hogy felpörög a csapat, és erőből bedarálja a két bekapott gól miatt teljesen összezuhanó fiatalokból álló hazai csapatot. Ehelyett ugyanaz történt, mint az első félidő elején. Teljes megnemértés a védelemben, a szöglet utáni kavarodásban nem tudunk felszabadítani, a kisebbik Pölő pedig habozás nélkül bevágja az elé pattanó labdát. Majd egy kísértetiesen hasonló szituáció, újfent nem tudunk felszabadítani, az egy ütemet tévesztő Mihelic pedig a labda helyett az MTK játékos lábát rúgja el, büntető, Kanta be is vágja. Ezt követően megint a mi perceink következtek, szinte teljesen azonos képet mutatott ez a játékrész az elsővel. A 79. percben felcsillan a remény, az MTK védőjének kezezését mindenki látja a vendégszektorból, egyedül Vak II. sporttárs nem, de végül jó hét másodperces fáziskéséssel megítéli a büntetőt.
Még ilyen létszámmal is hangosabbak voltunk, mint a hazaiak
Ezen a ponton kicsit tegyünk egy kitérőt. A Harmadik Félidő című műsorban Puhl Sándor a forduló legjobb bírói ítéletének nevezte azt, hogy ezt a büntetőt kiszúrták a játékvezetők, mondván, hogy ha nem lennének a gólbírók, akkor ezt a büntetőt nem ítélték volna meg, ugyanis a játékvezető nem láthatta az esetet. Viszont ha már ő nem látja, akkor ott van erre a partjelző, illetve manapság a gólbírók, akik tisztán láthatták az esetet, így nem igazán értem, hogy miért kell bravúrosnak minősíteni egy olyan szituációt, amit alapvető dolog észrevenni és megítélni. Egyébiránt további kritikákkal illetném a játékvezetőt. Tökéletesen asszisztált ahhoz, hogy az MTK mezőnyben felénk kerekedjen: a mi megmozdulásaink mindig szabálytalanok voltak, gyakran az első fault után villant a sárga lap, míg az MTK esetében ezek elmaradtak. Torghelle a párharcai 90%-ában használta a könyökét, vagy lökött, ezek közül talán egyet fújt le nagy kegyesen a bíró. Ezzel szemben Sidibe könyökösénél a 12. perc környékén Vukmir hangos nyögésének eredményeként azonnal villant a sárga. Mondjuk ezt már megszokhattuk, a magyar bírók előszeretettel nyúlnak a laphoz, ha a sértett játékos minél hangosabban felnyög, és a földre rogyva még látványosan hempereg is.
No mindegy, térjünk vissza a büntetőhöz, amit ha értékesítettünk volna, az egy újabb fordulópont lehetett volna: biztos vagyok benne, hogy 3-4-nél, bő tíz perccel a vége előtt még rúgtunk volna egy gólt. A tizi kimaradt, igazi tüzijátékot rendeztünk le a hazai kapu előtt. Ez a helyzet, és ami utána következett, kiválóan jellemezte az egész mérkőzést: nekünk semmi nem ment be, még négy kipattanó után sem, míg néhány perccel ezt követően az NB I egyik legnagyobb favágója, Dragan Vukmir meglőtte ellenünk élete első bajnoki gólját, amit meglehetősen sportszerűtlenül meg is ünnepelt. Nem kell ecsetelni, hogy a mi két gólunknál a két ex-MTK-s mennyire látványosan nem örült a góljának, ezzel szemben Dragan barátunk a nálunk eltöltött szép évekre fittyet sem hányva körbefutotta a fél stadiont. Még 5-2 után is kihagytunk két nagy helyzetet, de ekkor már úgyis mindegy volt. Nagyon kikaptunk, és nem véletlenül féltem én ettől a meccstől jobban, mint a Vidi és a Győr ellenitől, sajnos ez be is igazolódott.
A hazafelé tartó út nagy része azzal telt számomra, hogy a statisztikákat bújva kiderítsem, mikor kaptunk utoljára öt gólt bajnoki mérkőzésen. Nos elég sokat kellett visszapörgetnem az időben, mire megleltem: 2002. augusztus 18., DVSC-Újpest 2-5. Tehát majdnem tizenkét éve, még a DVSC aranykorszaka előtt. Ez idő alatt négy gólt is csak négy alkalommal kaptunk.
Vereség ide vagy oda, ez sem tántoríthat el attól, hogy szombaton Paksra is elkísérjem a csapatot, és kiszurkoljuk a nagyon fontos győzelmet. További képek erről a túráról Facebookon ebben az albumban, legközelebb pedig a paksi túráról jelentkezem, addig is hajrá LOKI!
