Vannak írások, melyek nincsenek előre ütemezve, kitalálva, nincsen előre kiosztva, hogy melyikünk írja. Vannak írások, melyeket a higgadtság, a végiggondolt, alaposan megfogalmazott mondatok tesznek ki. Vannak írások, melyek mély elemzések, vagy épp saját csapatunkról szólnak. Nos, ez nem ilyen. Az Újpest otthonában jártunk.
Öten utaztunk Újpestre, a blog képviseletében Juvefan, Lucas és jómagam (csibu), és valami fantasztikus dologra készültünk. Ketten egyszerre szerettünk volna kommentálni, mi történik a pályán. Sajtóakkreditációnkat hamar elfogadták, a januári emléktorna kapcsán szerencsére már ismert volt a nevünk. Az utazás napját egy gyors teszttel, egyórás előkészülettel kezdtük. Az időjárás kegyes volt hozzánk, így már fél 3-kor megérkeztünk a vendégszektorhoz, ahonnan viszonylag egyszerűen szereztünk sajtójegyet – majd battyogtunk el sajtóhelyünkre. Az elmúlt 15 évben két-háromévente voltam már itt, de Nagyerdei Stadionhoz szokott szemem nem igazán volt arra felkészülve, amit látott. A lilák fészke omladozó betontömbökből, hiányos széksorokból, lepattogzott festékkel borított épületelemekből álló szekvenciája egész egyszerűen ledöbbentett. Bár nem szorulnak rá, megsajnáltam a lila szurkolókat – mialatt nem értettem, hogy juthatott el idáig ez az egyébként korábban pompázatos kis aréna.
De nem ez volt az egyetlen jele annak, hogy az idő vasfoga nem ismer kegyelmet: a sajtószekció, mely a legfelső sor egyetlen hosszú asztalból álló képződménye, a legkevésbé sem emlékeztetett arra, amire hivatott. Az asztal és a furcsán alacsonyra szabott ülések kényelmetlen távolságát az asztal alatti, kihúzhatatlan, rozsdásodó „laptoptartók” tették „feledhetetlenné”. Legutoljára ilyen megoldást a Nyíregyháza otthonában tapasztaltam. Hát senki nincs, aki felismerje: a sajtópáholy egy MUNKAHELY? Nem azért megyünk oda, hogy szurkoljunk, hogy szórakozzunk, hanem bizonyos feladatokat maradéktalanul szeretnénk kielégíteni, nevezetesen az olvasóinkat szeretnénk különböző módokon informálni. Arról már nem is beszélek, hogy a sajtószekció szinte megközelíthetetlen, a szurkolókon keresztül kell oda fel- és lejutni, a meccs során pedig egy sornyi távolságra tőlünk a hazai szurkolók pocskondiázását, kiabálását, vehemens szóhasználatát kell hallgatnunk – ami nyilván várható egy labdarúgó találkozótól, de komolyan: nem lehetne valamilyen módon elkülöníteni a dolgozni vágyó tudósítókat a szurkolóktól? Megjegyzés: azt se feledjük, hogy a sajtóban a klubról kialakult kép is erőteljesen formálódik és az ehhez hasonlóan negatív megjegyzéseknek, írásoknak is elejét vehetnék, hiszen pont mi, sajtósok fogjuk ezeket a dolgokat megírni…
No de beszéljünk a pozitívumokról is: hosszabbítót találtunk (igen, azok után, hogy a Diósgyőr otthonában csak egy sajtótársam megenyhült szívének köszönhettem, hogy laptopom használhattam; illetve azok után, hogy egy esős alkalommal a balesetveszély miatt a mi csodálatos stadionunkból is hiányoztak ezek az „életadó energiát szállító csodák”, már ezt is meg kell becsülni), ellenben internetcsatlakozási lehetőségről csupán wi-fi gondoskodott – ez pedig később nagy jelentőségű lett. Fél órával a találkozó előtt viszont egy igen kellemes „meglepetéssel” szolgálták ki a kilátogatókat. A színes-szagos mérkőzésfüzet láttán iriggyé váltam a lilákra: bárcsak nekünk is lenne ilyen, egy-egy izgalmas interjúval, írással, történeti visszatekintővel, középen mini-poszterrel. Sőt, hamarosan személyesen hozták ki számunkra a szintén kellemes kinézetű játékosnévsort a kezdőtizeneggyel és a cserékkel, melynek alján a feltüntetett wi-fi kódokat már nagyon vártuk.
Közben JuveFanék könnyedén jutottak be előre megvásárolt jegyükkel a vendégszektorba és idézték fel a korábbi 4-1-es és 5-1-es győzelmünk emlékét. Az ultrák már kevésbé voltak sikeresek: a pénztárban a jegyvásárlást csak igazolvány felmutatásával engedélyezték volna, ráadásul a jegyet vásárlók személyi igazolványát le akarták fotózni (regisztrációköteles volt a találkozó, de kártyát nem igényelt), szurkolóink viszont ezt szóvá tették: milyen jogon kér el személyi iratot egy pénztáros, és milyen jogon akarja azt lefotózni. (Hol van ilyenkor mondjuk a DVSC biztonsági főnöke, vagy egy steward, aki a szurkolókat kíséri?) Kár érte, mert oly sok idő elteltével végre ismét igazi meccshangulat uralkodott a Szusza Ferenc Stadionban. A közel négyezres nézőszám mellett a mi kis 1-200 fős táborunk is kiabált, énekelt, buzdított. Nem mi voltunk ilyen szempontból fölényben, de idegenben talán ez nem is volt cél.
Mint látjuk, a dolgok sokszor nem úgy működnek, ahogy szeretnénk. Nyilván mi is hibásak vagyunk abban, hogy nem vittünk magunkkal saját mobilnetet, de a lényegen mindez sajnos nem változtat: laptopunk nem tudott csatlakozni a szakadozó wi-fi jelek egyikéhez sem (az újpesti sajtóban jártas kollégáktól megtudtuk, ez évek óta problémaforrás, így ők már előre felkészültek és meg sem próbálkoznak csatlakozni). Így B megoldáshoz folyamodtunk, és hiába teszteltünk, hiába érkeztünk felkészülten, fülesekkel, számítógéppel, zenei bejátszásokkal, extra statisztikai adatokkal, különleges páros adással; jöhetett a mobiltelefonos közvetítés… Ez sajnos a minőség rovására ment, a helyi wi-fi szakadásai miatt pedig még a gólról is pont lemaradtunk – de próbáltuk kihozni a helyzetből a maximumot. Reméljük, hogy az élvezhetőséget azért ez nem rontotta. Aki mégis így érzi, attól ezúttal is elnézést kérünk. Szeretnénk azzal kapcsolatban visszajelzést kérni, hogy tetszett a mai adás, ugyanis az M4 csekély élő közvetítéseinek hála még sok-sok ilyen akciót tervezünk – legközelebb március 5-én, 17:30-tól jelentkezünk majd a Nagyerdei Stadionból a Puskás Akadémia elleni mérkőzésről.
A második félidőben szerencsére már nem volt kapcsolódási probléma, a Mixlr-en küldött bátorító üzeneteiteket utólag is nagyon köszönjük, a hallgatottsági adataink jelzésértékűek nem csak nekünk, de talán a szövetségnek és az M4-nek is: érdemes lenne tv-ből adni az ilyen rangadókat, nem? A második félidő izgalmasan, az előttünk ülő és az „üvegkalitkából” mögülünk szurkolók teljes beleélésével telt, nagyon szurkoltunk neki Lucassal és a debreceni publikummal, hogy kitartsunk a találkozó végéig, ez azonban nem sikerült, a meccs végén így a talán igazságosnak mondható 1-1-gyel zártunk (összefoglaló hamarosan érkezik JuveFantól).
Számunkra azonban még nem volt vége az estének. Korábban már említettem: a dolgok sokszor nem úgy működnek, ahogy kellene. A közvetítés során nem volt rajtunk Lokira emlékeztető ruhadarab, ezzel is eleget téve a sajtósok érthető szokásainak (bár Lucasra szúrós szemmel néztek, amikor szó szerint kiugrott a bőréből egy-két újpesti kihagyott helyzetet látva), a meccs végén pedig olyan figyelmetlen volt, hogy képes volt a nyakába csavarni DVSC-sálját!! A biztonsági ember – most nevezzük csak Bélának – egyből megőrült. Béla lélekszakadva loholt felénk, kezével markánsan hadonászva, száján artikulálva kiabálva, hogy „Le a sállal!” Először nem is értettük, pontosan mi a probléma, mire pedig eljutott volna agyunkig, hogy valószínűleg életveszélyben lehetünk – bár az egyetlen ránk rontó személy, pont maga Béla -, addigra a szektor másik végéből egy szurkoló is hasonló módon hívta fel magára a figyelmet. Illés bácsi a „Fiúk, hé fiúk!” klasszikus kiáltással és maga felé mutogató kezével, szemében a meghatottsággal invitálta magához Lucast. Az oka egészen prózai volt: az újpesti-debreceni barátság jegyében (merthogy állítása szerint szurkolni barátsággal is lehet, még ha szándékaink ellenségesek is), szeretett volna egy közös képet kérni. Így Béla le lett szavazva, sállal a nyakban elkészült a fotó, hogy aztán az ettől egyre indulatosabbá váló Béla is megnyugodjon, midőn Lucasszal a sálját kabátja alá rejtve távoztunk a helyszínről. Túléltük ezt a meredek kísérletet, sőt, még a lila ultrákkal azonos mosdóhelyiségben is simán azt tehettek volna velünk a helyiek, amit 30 év elteltével is szégyellnénk. Nem lehet, hogy talán ők is emberek?
A hazaút nyugodtan telt, bár a közvetítésben keletkező előre nem várt kellemetlenségek mély nyomot hagytak bennünk, biztos tudjátok, milyen érzés, amikor nem sikerül az amit előre elterveztetek és oly sok időt, energiát nem kímélve felkészültetek. Az est sötétjében már csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy miért van az, hogy a sajtószektorban a nem debreceni kötődésű tudósítók értetlenül kérdezgettek minket arról, mi a baj a DVSC-nél. Látszólag minden olyan szuper, miért nincsenek szurkolók, és főleg: hova tűnt az a +15.000 fő, aki a stadionavatáson, válogatott találkozókon megjelent. Bár magyarázat van rá, a magam módján adtam is, a szomorúság újra és újra rámtört: tényleg, hova tűnt? Reméljük ultráink visszatérése a Nyíregyháza elleni kupameccsen visszacsalogatja majd nem csak a nézőket, hanem a szurkolókat is, és végre igazi focihangulatot varázsolunk a Nagyerdei Stadionba. Ezen az újpesti találkozón jöttem rá igazán: mennyire is hiányzik!
Csibu
