A rovat keretén belül besült igazolásokat elevenítünk fel. Azok a korábbi labdarúgóink kapják ezt a díjat, akiknek a leigazolása célszerűnek tűnt, nagy remények fűződtek hozzájuk, ám nem tudták beteljesíteni a küldetésüket, sőt kimondottan leszerepeltek. A huszonnegyedik alany pedig nem más, mint a télen távozott holland csatár, Geoffrey Castillion.
Ideje tehát feléleszteni Citromdíj rovatunkat, idestova több, mint két éve nem osztottunk már ki citromdíjat, pedig ez idő alatt akadtak szép számmal jelentkezőnk. Ezúttal tehát Geoffrey Castillion debreceni pályafutását vizsgáljuk meg kicsit.
Castillion 1991. május 25-én született Amszterdamban. 14 éves korában került az Ajax Amszterdam akadémiájára. Évekig az utánpótlás, illetve a tartalék csapatokban játszott, a felnőtt csapatban pedig 2011. március 20-án debütált az ADO Den Haag elleni mérkőzésen. Mint kiderült, ez volt az egyetlen pályára lépése a holland topklubban. A következő szezontól ugyanis rendszeresen kölcsönadogatták őt: előbb az RKC Waalwijknél húzott le egy évet (29 meccsen 6 gól), a 2012-2013-as szezont pedig a Heracles Almelonál töltötte (30/3). A következő szezonban fél szezont lehúzott az Ajax tartalékcsapatában, majd a télen a NEC gárdája vette kölcsön (7/2). 2014-ben új kalandba vágott bele, elhagyta nevelőegyesületét és szülőhazáját, és a tengerentúlra igazolt a New England Revolution együttesébe. Az amerikai kaland nem jött be, így fél év után visszatért Európába, méghozzá egyenesen a szomszédba, Romániába: az Universitatea Cluj szerződtette őt 2015 telén. A fél év során 11 mérkőzésen lépett pályára és csupán egy gólt szerzett, a nyáron pedig innen került Debrecenbe. Négyéves szerződést kötött vele a DVSC július 1-jén.
Különböző adminisztratív okok miatt várni kellett a bemutatkozására a július 16-án rendezett Skonto – DVSC Európa Liga selejtezőig, de erre szokás mondani, hogy ezért megérte várni: pályára lépését követően alig pár perccel egy nagyon szép, szemfüles gólt szerzett, ami meglehetősen sokat ért, hiszen ezzel alakult ki a 2-2-es végeredmény. Még ugyanezen a héten az NB I nyitófordulójában Békéscsabán vendégszerepeltünk, és a második félidőben csereként beállva ismét letette a névjegyét: előbb kiosztott egy gólpasszt (azzal lett 2-2), a hosszabbításban pedig kiharcolta azt a szabadrúgást, ami után az utolsó másodpercekben behúztuk a győzelmet. A mérkőzés összefoglalójában a meccs legjobbjának választottam őt, és az alábbi sorokat írtam róla: „Zseniális a srác, egy az egyben Coulibalyra emlékeztet a játéka. Hozzá hasonlóan kifejezetten robbanékony, gyors, és erőszakos támadó. (…) Mezőnyben rengeteget dolgozott, neki már feküdt az a szerepkör, ami Baloghnak nem: a rá felívelt labdákat könnyedén kezelgette és fejelgette le a védők mellett, és jól osztogatta a zsugát is. (…) Csak halkan jegyzem meg, hogy ha ő egyszer összeáll Coulibalyval a támadó sorban, akkor megeszik reggelire az NB I-et…” Hát na, ritkán téved ekkorát az ember…
Hiába ugyanis a Skonto elleni visszavágón szerzett gólja, majd a Puskás Akadémia elleni pontot érő találata, illetve a harmadik körben a Honvéd otthonában szerzett príma találata (utóbb kiderült, hogy ez is pontot ért). Ugyan a Rosenborg elleni EL-visszavágón még betalált a kapuba (ekkor 7 tétmeccsen 5 találtnál járt úgy, hogy csak 3 mérkőzést játszott végig), a folytatásban fokozatosan „elromlott”. Az NB I-ben egészen a hetedik fordulóig alapember volt, és végigjátszotta a meccseket, gólt már nem szerzett, és játéka is egyre inkább csalódás volt. Utolsó gólját a szezonban a Géderlak elleni Magyar Kupa mérkőzésen szerezte a DVSC színeiben. És bár az ősz végére fokozatosan kiszorult a kezdőből, mégis meglepő volt, hogy a télen kölcsönadtuk őt a Puskás Akadémiának, pláne annak tudatában, hogy a többi csatárunk sem sziporkázott.
Minden esetre a kiesés ellen küzdő Felcsútban sem ment neki a játék, és annak ellenére sem tudott alapember lenni, hogy csapata a tél folyamán elengedte Lencse Lászlót és Tischler Patrikot is. Nyolc meccs jutott neki Felcsúton, ezalatt egyetlen gólpasszt jegyzett csupán. Mivel a PAFC kiesett a szezon végén, így visszatért Debrecenbe, de ekkor már érezhető volt, hogy nem nagyon fogunk rá alapemberként számítani. Viszont mivel a nyáron nem igazoltunk erősítésnek számító támadót, így a szezon elején ismét a kezdőben találta magát. Pályára lépett mind a négy EL selejező meccsünkön, a Zhodino ellen az ő nevéhez fűződött egy ordító ziccer, amit 1-0-s vezetésnél hagyott ki üres kapura. Leonel Pontes érkeztével aztán vélhetően ő is tiszta lappal indított, és a portugál mester első mérkőzésén csereként beállva rögtön góllal hálálta meg a bizalmat az MTK elleni 1-1-re végződő találkozón. Később még bevetette őt párszor Pontes csereként, utolsó mérkőzését azonban a 15. fordulóban játszotta a Mezőkövesd elleni hazai 0-0 alkalmával. Ezt követően már a keretben sem láthattunk őt tétmeccsen.
A tél folyamán egyértelműnek tűnt a helyzete, a klub már nem számol vele, így szabad listára tették őt januárban. Mivel élő szerződése volt, így csak akkor távozhatott, ha kivásárolják őt, vagy szerződést bont vele a klub. Mivel jelentkező nem nagyon akadt, így sokáig úgy tűnt, hogy a nyakunkon ragad, végül február 22-én jelentette be a klub, hogy szerződést bontottak vele. Pár hete, egész pontosan március 4-én pedig meg is találta új klubját: az izlandi Vikingurhoz igazolt. Új klubjában már be is mutatkozott tétmeccsen.
Összességében azt láthattuk az esetében, amit oly sok légiósnál tapasztaltunk Debrecenben: ígéretesen induló debreceni pályafutás, elhisszük, hogy kincset találtunk, majd pedig fokozatos beleszürkülés a mezőnybe, végül totális ballaszttá válás. Nem váltotta meg a világot sem nálunk, sem korábbi csapatainál, és vélhetően ezt követően sem fut be eget rengető karriert. Pedig egy, az Ajax akadémiáján nevelkedő, 18-szoros holland utánpótlás válogatott játékostól többet várna az ember…
