A csodálatos élményeket és sikereket hozó válogatott szünetet követően folytatódott a bajnokság, mi pedig a Puskás Akadémia „fiókcsapatához”, a Csákvárhoz látogattunk. Ellenfelünk eddig nem túl jól szerepelt a bajnokságban, részben a vírushelyzet miatt is, így elvárható volt idegenben is a győzelem. Pontosabban lett volna…
Sok minden változott az elmúlt két hétben: egyrészt újból Kondás Elemér ült a kispadon a remekül beugró Bogdanovics helyett, másrészt a kezdőcsapatba is visszatértek a betegség vagy sérülés miatt hiányzó játékosaink. Nagyjából tehát a papíron legerősebb kezdőnk futott ki a pályára, egyedül Bényei Balázs játszatása tűnt indokolatlannak, akkor már sokkal szívesebben megnéztem volna végre Lakatost (aki az elmúlt hónapokban mindig azokban az időszakokban tűnt el rejtélyes módon, amikor a megtizedelődött csapatban amúgy lehetőséget kaphatott volna; könnyen lehet persze, hogy ő is éppen a vírusnak esett áldozatául…). A másik oldalon viszont a hazaiak is hosszú hetek után most először tudtak nagyjából teljes kezdőt kiállítani.
A mérkőzés 10. percében aztán az addigi langyos játék véget is ért, mivel egy hosszú kiugratást Pávkovics elvétett, Daru pedig köszönte szépen, és értékesítette a ziccert. 1-0. Bár a találat után szemmel láthatólag próbáltunk ritmust váltani, pár perccel később mégis a Csákvár szerezhette volna meg a második találatot egy gyönyörű támadás végén. Ezt követően viszont először Szécsi lövését védte bravúrosan az ellenfél kapusa, majd egy tűzijáték után a kapufát is eltaláltuk, majd alig lőttünk felé. Viszont látványos volt, hogy a hazaiak összes kontrája gólveszélyt tartogatott, a komplett védelmünk (beleértve sajnos Korhutot is) csapnivalóan játszott. Az is intő jel lehetett, hogy nem tudtuk folyamatos nyomás alatt tartani az ellenfelet, a következő lehetőségünkre a 41. percig kellett várni, mikor Bárány indítását Szécsi lőtte kicsivel mellé. A félidő 45. percében aztán egy újabb pocsék védekezés után a hazaiak lőttek kiszorított szögből kapufát. Hátrányból vonulhattunk szünetre, és a játék összképe alapján ez nagyjából igazságosnak volt mondható.
Szünetben kettőt cseréltünk: a valóban kifejezetten gyengén játszó két szélső hátvédünket Ferenczi és Szatmári váltotta. A második játékrész eleje aztán csapongó játékot hozott, de a legnagyobb helyzet a Csákvár előtt adódott, ám a felpörgő labdát Gróf hatalmas bravúrral hárította. Aztán a 60. perc környékén az ezúttal haloványabb (és kicsit sántikáló) Bárányt Bévárdi váltotta, de ez sem hozott nagy változást a támadójátékunkban. Ellenben a 64. percben Darut löktük fel a tizenhatoson belül, a jogosan megítélt büntetőt viszont Gróf elképesztő bravúrral hárította, meccsben tartva a csapatot. Rá egy perccel ismét Daru szerezhetett volna gólt, ám gyengén oldotta meg a helyzetet, és ez megbosszulta magát, mivel a kontrából Dzsudzsák adott középre, Szécsi pedig senkitől sem zavartatva, közelről a kapuba fejelt. 1-1. Ezután is folyamatosan a kapunk elé értek a hazaiak, de a védekezésük is jobban fellazult, több üres terület nyílt előttünk, mint korábban. A 74. percben aztán egy szöglet után egy egyértelmű büntetőt nem kaptunk meg, nem is értem, hogy nem látta a játékvezető a csákvári játékos kezezését. Egy perccel rá egy újabb védelmi hibánkat büntette majdnem góllal a hazai csapat, de a labda elsuhant a hosszú alsó mellett. Nem sokkal rá Haris úszott meg egy csúnya, nyújtott lábas becsúszást sárga lappal. Egyre feszültebbé vált a találkozó, kezdett teljesen kettészakadni a pálya. Végül jött még pár helyzet itt is, ott is, de több gól már nem született, így egy olyan végeredmény született, melyet ebben a szezonban még véletlenül sem láthattunk korábban egyik vendégszereplésünk során sem:
A játékosokra nem térnék ki részletesebben. Grófnak sokat köszönhetünk, ha ő nincs, szinte teljesen biztos, hogy kikapunk. Szécsi egész meccsen a legaktívabb játékosunk volt, és végül a gólunkat is ő szerezte. Dzsudzsák adott egy gólpasszt, mezőnyben küzdött, de a végére érezhetően elfogyott és még a másodosztály szintjén is vállalhatatlan technikai hibákat vétett. Mindenesetre szavazzatok, mondjátok el, ti kiket láttatok a legjobbaknak!
Záró gondolatok:
Függetlenül attól, hogy mi lett a mérkőzés végeredménye, pár gondolatot fontosnak érzek kiemelni.
1. A hiányzó stílus és egység
Az, hogy erős a keretünk, főleg NB II-es szinten, a bajnokság elejétől fogva nyilvánvaló. Ebből következően vannak olyan meccsek, amiken jönnek az egyéni villanások (meglepő módon mondjuk leginkább a fiataloktól, pl. Báránytól), és ezzel le tudjuk győzni az ellenfelet. Amikor viszont nem működik ez, akkor fájóan nyilvánvalóvá válik, hogy csapatként gyengék vagyunk. Nincs elképzelésünk, nincs stílusunk, és mindezek mellé küzdőszellemünk se nagyon. Most, amikor egy ország nézte elképedve, mit művel a magyar válogatott, még feltűnőbb, hogy az ott látott dolgok milyen szinten hiányoznak a jelenlegi Lokiból. A csapategység, az eltökéltség, a hihetetlen alázat, szenvedély és odaadás, na meg a tudatos koncepció és játékstílus. Ha ezek legalább egy része meglenne, jóval kevésbé számítana, hogy az egyének milyen napot fognak ki, hogy a csapatot mennyire nyomja a tét vagy a tétnélküliség terhe: ezek egyszerűen túlsegíthetnének az akadályokon, vagy ha mégsem, a szurkolók akkor is értékelni tudnák a szándékot. Mert hiába vannak jó játékosok egy csapatban, koncepció nélkül ez csak félsiker. Lehet, hogy a feljutáshoz még ez is elég lesz, de hosszú távon nem jelent semmi jót, ha ennyire nincs arca egy csapatnak.
2. A dudások és a csárda esete
Ebben szerepet játszhat az is, hogy a keretben túl sok a „sztár”. Dzsudzsák, Bódi, Varga, Korhut… egyaránt olyan játékosok, akik az együttes vezérei lehetnének, de az esetek többségében végül egyikük sem lesz az, és a fiataloknak kellene a hátukra venni a csapatot. Valahogy nem érzem a csapatkohéziót, azt látom, hogy mindenki próbálkozik a saját dolgaival, de nincs meg az összhang, amiben az lenne benne, hogy mi mind csak a nagy egész alkotórészei vagyunk. Vegyük Dzsudzsák és Bódi esetét. Előbbin a visszatérése óta éppen az ellenkezőjét látom, mint amire a többség számított: játékban még a másodosztályból sem tud igazán kiemelkedni, a hozzáállása viszont sokkal jobb, mint amire akár személy szerint én is számítottam. A Csákvár ellen is rendszeresen visszament védekezni, többször is megakasztott veszélyes ellentámadásokat, belement a párharcokba, szóval ilyen téren nem láttam gondot vele. Csak éppen hiányoztak a remek lövések, passzok, beadások. Bódin viszont látszik a tudás, hogy megvan benne a plusz, mégis, egy-két meccset leszámítva egész idényben árnyéka önmagának, mivel nem teszi igazán oda magát. Mindenesetre az érződik, hogy túl sok dudásunk van a csárdában, és se nem férnek meg igazán egymással, se nem játszanak túl szépen a hangszereiken.
3. Múlt vagy jövő?
Fontos lenne ezen kívül azt a kérdést is tisztázni, hogy milyen koncepció, játékospolitika mentén építkezünk: a múltra, a rutinra alapozunk, vagy a fiatalokat próbáljuk meg beépíteni és felépíteni. Amint ugyanis teljessé vált a keret, egyből újra jól „megöregedtünk”, és összesen csak két fiatalunk, Pintér és Bárány kapott szerepet, hiába bizonyította több tehetségünk is, hogy megérdemlik a lehetőséget (Sárosit pl. mindenképpen ide sorolnám). Ráadásul az is érződik, hogy bizonyos játékosainkat (pl. Dzsudzsi, Bódi, Varga) semmilyen körülmények között nem akarja vagy meri kihagyni a kezdőből Kondás, pedig a csapat mindig az egyének felett kell, hogy álljon. A legoptimálisabb nyilvánvalóan az, ha van egy rutinos mag, amire építkezve meg lehet adni a fiataloknak is a lehetőséget, de a múltban megragadni semmiképp nem szabad. Márpedig Kondás Elemér szemmel láthatólag nem szívesen választ egy fiatalt egy rutinosabb, általa régebb óta ismert labdarúgó ellenében…
4. Váltani kell
És akkor itt el is érkezünk az utolsó témához, Kondás Elemérhez. A kinevezésekor úgy voltam vele, hogy egy új esélyt mindenki megérdemel, a klubhoz való lojalitását látva pedig pláne próbáltam így hozzáállni. Egy dolog viszont fájó módon kezd kirajzolódni: hiába hozza a kötelezőt a csapattal, hiába állunk a tabella élén, nem látni semmilyen elképzelést és fejlődést. Az elején azt mondtam, hogy nem volt még ideje a saját képére formálni a csapatot, alig volt szünet az előző szezont követően, ráadásul jelentősen átalakult a keret, szóval legyünk vele türelmesek. Azóta viszont hónapok teltek el, mégsem látni semmilyen fejlődést a csapat játékában. Nem áll össze a taktika, nincs egy jól felismerhető stílusunk, teljesen esetleges és véletlenszerű összjátékokat tolunk, legfeljebb egy-egy jó személyes játékkapcsolat (pl. Ferenczi és Korhut között, akik szinte soha nincsenek egyszerre a pályán) jelent néha kivételt. Most tehát eltelt már annyi idő, hogy megvonhatjuk a mérleget: ez így nem fog működni. Az alatt a három meccs alatt, amíg Bogdanovics helyettesítette Elemért, több pozitív változást láttam a csapat játékában, mint korábban az egész szezonban összesen. És ez azért igazán szomorú, mert az a több mindössze csak egyet jelent: megtanultunk küzdeni, ha már jól focizni nem is tudtunk.
Változás kell tehát. Nekem az is oké, ha Kondás Elemér változik, de félek tőle, ez nem fog menni, mert úgy tűnik, ahhoz már túlzottan a múltban él. Nála a taktika védekezés terén abban merül ki, hogy ha van magas támadója az ellenfélnek, akkor felhozza a pályára Szatmárit. Ezen felül a 4-4-2-es játékrendszer nem áll össze, a játékosaink többségének nem fekszik, nem találják a helyüket, gyakran érezni azt, hogy mintha szinte senki nem azon a poszton játszana, ahol a legjobb teljesítményre képes. Egyébként a pálya közepén jön ki a formáció igazi problémája a mostani keretünket elnézve, mert ha két védekező középpályást rakunk fel a pályára, nem működik eléggé a támadásépítés, ha pedig csak egyet, akkor átrohannak rajtunk. Folytatva a felsorolást: a pontrúgásaink pocsékak és elképzelés nélküliek, láthatóan nincsenek eléggé begyakorolva; a játékosok nem érzik egymást a pályán és hiányoznak az automatizmusok. Ez pedig igenis az edző felelőssége.
Nehéz helyzet persze az, amiben most a klubvezetés van. A „győztes csapaton ne változtass” elv analógiája látszólag itt is fennáll, hiszen vezetjük a tabellát. Mégis minek küldenének el egy edzőt, akivel az eddigi eredmények alapján biztosnak tűnik a feljutás? És mi van, ha az utódja nem tudja ugyanezt hozni? Érthető félelmek ezek, és nem állítom, hogy vezetőként én most meglépnék egy edzőváltást.
Az viszont egészen biztos, hogy Kondás visszatért a csapat élére, az idősebb, rutinos játékosaink a kezdőbe, a csapat pedig megint azt a kilátástalan és viszonylag eredménytelen idegenbeli játékot hozza, mint előtte. Sok mindennel lehet magyarázni az eseményeket, és tény, hogy ez kicsit a kérdés lebutítása, de Bogdanoviccsal és a fiatalokkal háromból hármat nyertünk, abból kétszer idegenben, úgy, hogy gólt sem kaptunk. Kondással viszont minden visszatért a régi kerékvágásba, és jött az újabb 1-1, a szezon során immáron az ötödik.
Az elmúlt hónapokat elnézve úgy gondolom, hogy Tőzsér Dániel legfontosabb feladata jelenleg nem a következő átigazolási időszakban leigazolható játékosok felkutatása, hanem inkább az, hogy egy olyan edzőt találjon, akivel hosszabb távon működőképes lehet a mostani projekt. Mert sajnos a tabella ellenére egyre inkább úgy tűnik, nem Kondás Elemér lesz ez az ember.
Hajrá Loki!
Enderson
borítókép // Kricskovics Antal / Fejér Megyei Hírlap
