LOKOMOTIVBLOG | A DVSC SZURKOLÓI BLOGJA

Nem csak a meccset veszítettük el

A PAFC ellen az elmúlt években túl sok sikerélményünk nem akadt, és most sem mi voltunk a mérkőzés esélyesei. Ennek ellenére nagyon kellett volna a győzelem, vagy legalább egy jó teljesítmény az elmúlt időszak eredménytelensége után. Nos, ezekből olyannyira nem jött össze semmi, hogy nem lennék meglepve, ha ez a meccs a szakmai stábunknak és Tőzsérnek is a hattyúdalát jelentené. Egy klubnál, ahol következmények vannak, legalábbis így kellene lennie.

Ha van mérkőzés, ahol nem indokolt hosszas elemzésekbe bocsátkozni, az ez. Persze beszélhetnénk a sok hiányzónkról, az elképesztően nevetséges játékvezetésről (kezdve a piros lap és szabadrúgás helyetti büntetővel, folytatva a véleményes elmaradt büntetőkkel és kiállításokkal, bevégezve a rengeteg egyéb tévedéssel), a peches fordulópontokról, csak éppen semmi értelme nem lenne. Mint ahogy a mérkőzés legjobbja szavazásnak, vagy mondjuk az események részletezésének sincs.

Ehelyett essen inkább pár szó arról, mi mindent veszítettünk el ezen a mérkőzésen:

1. Magát a találkozót. Méghozzá nem is túl szépen, 3-0-ra. De persze van ilyen, önmagában nem a vereség a probléma, bár persze a mi helyzetünkben azért elég nagy gondot okoz. De voltak a múltban olyan meccsek, ahol pont nélkül maradtunk ugyan, de egy rossz szavam nem volt. Mert mentünk, küzdöttünk, akartunk, és egyszerűen csak végül jobbnak bizonyult az ellenfél, vagy éppen nem jött nekünk össze semmi. De ez nem ilyen mérkőzés volt, és ezzel kezdődnek az igazán nagy problémák.

2. A méltóságunkat. Itt ugyanis az történt, hogy az ellenfél viszonylag hamar kétgólos előnybe került ellenünk, hála a szokás szerint magas színvonalú védekezésünknek. És itt jött ki, mi is az igazi probléma ezzel a kerettel. Sok benne a kiöregedett vagy saját magát annak tartó sztár, akik már nem (mindig) tudják hozni a régi szintet (vagy soha nem is voltak azon a szinten, mint hiszik), és az önértékelésük, a korábbi megszokásaik alapján ők úgy érzik, hogy nekik semmiképp nem a kiesés ellen, hanem a dobogóért, mi több, a bajnoki címért kellene harcolniuk. És amint beköszönt a valóság, nem tudják kezelni és elviselni a helyzetet. Ilyenkor jön ki fájóan, hogy nincs egy jól felépített keretünk, megbízható melósokkal, akik a védekezés részt megoldják, valamint a legjobb életkorban lévő játékosokkal, akik kiegyensúlyozottan képesek jó teljesítményre. (Khmm… Tőzsér…) Így a sztárjátékosainkra (?) hárulna ez a feladat is, viszont látszik, hogy ők ebben nem érzik jól magukat. És nem is viselik túl jól a szituációt.

3. A sportszerűségünket. Aminek pedig az lesz a vége, hogy ha nem a szánk íze szerint alakulnak a dolgok, ha elúszni látszik a mérkőzés, akkor őrült hentelésbe kezdünk. Ezen a meccsen nagyjából úgy nézett ki a csapat, mint ami kapcsán megvetően szoktunk nyilatkozni: “ez a Gyirmót is csak arra képes, hogy agyonrúgjon mindenkit”, “ritka nagy favágókból áll ez a Vidi”. Hát, kérem szépen, most mi voltunk ez az undorító csapat. Nevetségesen sokat tévedett ugyan a kárunkra Pintér Csaba, de azért amellett se menjünk el szó nélkül, hogy Némón kívül még legalább 2-3 játékosunk elhagyhatta volna idő előtt a pályát (vagy minimum nem álltak messze ettől). Ez nem az a Loki, amit megszerettem, és szerintem ezzel mindnyájan így vagyunk. Az “ez Debrecen” szlogenbe nekem az is beletartozik, hogy egy meccset el lehet veszíteni, de a méltóságunkat és a sportszerűségünket soha.

4. A stílusunkat. Az utóbbi időben a blogon többször megvédtük Husztiékat, mert azt éreztük, hogy itt a kerettel vannak alapvető problémák, amivel más edző sem feltétlen tudna mit kezdeni. Ezen kívül a szezon elején legalább semleges szemmel nézve élvezetes volt, amit csináltunk: sokgólos meccsek, támadófoci, saját nevelésű és/vagy fiatal játékosok. Szép lassan viszont, ahogy megpróbáltuk stabilizálni a játékunkat, ezek úgy tűntek el fokozatosan, hogy közben a nyereség oldalon sem lépett a helyükbe semmi. A védelmünk látványosan annyira gyenge, hogy felesleges megpróbálni védekezőbb focit játszani, mert jelenleg tényleg csak abban bízhatunk, hátha több gólt lövünk, mint kapunk. Ez – megint szeretném kiemelni – egyértelműen Tőzsér felelőssége, az viszont a szakmai stábé, hogy oly módon próbálta stabilizálni a védekezést, hogy az szembement az alap játékfilozófiával, és emiatt nem maradt az identitásunkból, az elvileg játszani akart stílusunkból semmi. (És emaitt nem is feltétlen értek egyet Balage azon meglátásával, miszerint pozitívum, hogy a szakmai stáb mert változtatni a korábbi felfogáson.) Már támadásban sem mutatunk szinte semmit, de a védelmi hibák is megmaradtak. És ehhez jött hozzá most az a sértett, dühöngő, fejvesztett hozzáállás a csapat részéről, ami már nem fér bele. Bár továbbra sem hiszem, hogy itt elsődlegesen edzőkérdés van, de mostanra ezek miatt már én is indokoltnak látnám a váltást. És igen, bármennyire is rutintalan, én is örülnék sok más szurkolóhoz hasonlóan Bogdanovicsnak, csak éppen félteném a feladattól, mert ezzel a csapattal edzőként szinte csak bukni lehet. És ha van ember, akinek a bukását nem kívánom, az Igor.

5. A klub még inkább a hitelességét, a szurkolók pedig egyre jobban a hitüket. Ezt talán nem is kell sokat magyarázni. Maradjunk a brand kifejezésnél, hogy a klubvezetők saját kifejezéstárán keresztül magyarázzuk el a problémát. Kezdhetném nagyon messziről, hogy a régi, előző századbeli Loki mit jelentett a szurkolóknak és miként ítélték meg országos szinten, de felesleges ennyire visszamenni a múltban. A brand ugyanis folyamatosan változik, épül vagy rombolódik, megújul. Szima Gábor az érkezését követően hosszú évek kitartó munkájával felépített szinte a semmiből egy brand-et. Persze akkor még senkinek eszébe nem jutott volna így hívni, de tulajdonképpen ez történt. Egy megbízhatatlan közegben, a posványban létrehozott egy futballfellegvárat, amiért Loki-szurkolóként szívből lehetett rajongani, és országszerte elismerést (bár persze némi irigységet is) váltott ki. Hiába nem volt profi honlapunk (teszem hozzá, még mindig nincs), szép stadionunk és sok más dolgunk, ami ma már jobb helyeken elengedhetetlen, mégis, volt identitásunk, és olyan meccseket játszottuk, amikért megérte kimenni a lepusztult Oláh Gábor utcai létesítménybe is. Ez a folyamat csúcsosodott ki a BL csoportkörben, és akkoriban országos szinten is brand-dé vált a Loki; talán nem véletlen, hogy az egyik született pesti egyetemi csoporttársam DVSC-szurkoló volt. Hát igen, a brandépítést két tényező tudja nagyban elősegíteni: a sikerek vagy a karakteresség. Aztán sajnos Szima Gábor elkezdte szép fokozatosan lerombolni az általa felépített brand-et, és pár év alatt a nagy sikerektől eljutottunk odáig, hogy még másodrangú magyar játékosok sem vették komolyan a debreceni megkeresést (és akkor a szurkolók reményvesztett hangulatáról még csak nem is beszéltünk). Szima Gábor távozása emiatt volt indokolt, és bár a megörökölt helyzet közel sem ígérkezett egyszerűnek, de sajnos még ennek tükrében sem nevezhető egyértelműen pozitívnak az azóta zajló folyamat. (Azt mondjuk szögezzük le, hogy a Szima-éra utolsó éveinél semmiképp nem rosszabb.) A brand újjáépítése ugyanis csak szavakban, papíron, címerekben és egyéb, a szurkolók által a legkevésbé sem vágyott és kívánt hülyeségekben öltött testet, ahelyett, hogy a pályán és a játékoskeret kialakításánál történt volna meg mindez (na meg a szurkolókkal való korrekt kommunikáció terén). Elindulhattunk volna mi is a Paks útján, amely most észrevétlenül ugyan, de brand-et épít (még ha ennek a klub földrajzi, történelmi és egyéb adottságai miatt nincs is nagy kifutási lehetősége). Az eszközük roppant egyszerű: csak magyarokkal, látványos és gólgazdag támadófocival megteremtenek egy szerethető karaktert a klubnak. Ezzel ki lehet szolgálni a saját és a semleges nézőket is, és egyértelmű, mennyit javult azóta az atomváros focicsapatának megítélése országos szinten, mióta irányt váltottak. Ők nem a sikerekkel, hanem a karakterrel építkeznek. Aztán említhetjük a Fradit, amely sikerekkel állította helyre az elmúlt években a megtépázott (de nagy kifutási lehetőséget rejtő) brand-et. Náluk éppen a karakter az, ami egyelőre nincs a helyén, a sok légiós miatt még a saját szurkolóik egy része is elégedetlen. De még így is, a ferencvárosi klub országos és nemzetközi megítélése sokat változott, komolyabb tényezők lettek. És akkor most hozhatnám intő példaként az Újpest esetét az új címerrel és az egyre gyengébb csapattal: igen, sajnos nagyon ismerős lehet ez nekünk is, és a klub vezetői igazán felmérhetnék végre, hogy vajon a szurkolóknál melyik út a kifizetődő. Mert egy ilyen meccs után a világ legszebb új meze és címere, a legprofibb honlapja és webshopja sem hozna kedvet a következő találkozóhoz. Nálunk pedig (a borzalmas foci mellett ráadásként még) ezek egyike sincs meg.

Ideje lenne felmérni végre a vezetőknek, hol is tart jelenleg a Loki, és addig lépni, amíg nem késő: hátra abban, amiben kell, és előre abban, amiben muszáj végre.

Hajrá Loki!

Enderson