LOKOMOTIVBLOG | A DVSC SZURKOLÓI BLOGJA

Soha ne add fel!

Mint mindig, amikor közeleg a következő mérkőzésünk, most is azon gondolkoztam stadionunk felé tartva, milyen eredménnyel lennék elégedett a Honvéd ellen és mi lehet a reális elvárásom. Jelen helyzetünkben minden pont jól jön, de a bennmaradáshoz győzelmek kellenek. Számos forgatókönyv átvillant agyamon. Jó játékkal, de nem szerzünk pontot, vagy csak egyet. Nem túl jó játékkal, de valahogy nyerünk egy góllal. Sokgólos vereséget szenvedünk, vagy épp fordítva, simán nyerünk. Kis túlzással mindenre gondoltam, de arra, ami végül bekövetkezett, egyáltalán nem számítottam.

De csodálkoznék rajta, ha bárki gondolt volna erre az ELKÉPESZTŐ, és megmagyarázhatatlannak tűnő, számunkra felemelő és csodálatos eseménysorra, különösen a második félidőre gondolva. 5-3-ra győztünk a Honvéd ellen, miközben félidőben 1-3-ra még a fővárosiak vezettek. Nem lett ettől jobb a DVSC, nem oldódtak meg a problémáink, de sokkal többet kaptunk a második félidőtől, mint csupán 3 pontot. Ismét megtanulhattuk, hogy az akarat és a küzdés mennyit számít, és hogy a “Soha ne add fel!” mondás is több egyszerű közhelynél.

Az év meccse volt ez számunkra, ami segít, hogy rendezzük kicsit a sorokat és gondolatokat. Ahelyett, hogy ódákat zengenék a csapatról és erről a meccsről, és csak a második félidőt néznénk, vagy ahelyett, hogy a problémákra, és az első félidőre koncentrálnánk, ebben a bejegyzésemben igyekszem megtalálni a magyarázatot mindarra ami történt, és a földön maradva, objektívebb nézőpontból, higgadtan örülni ennek a különleges estének. Idézzük fel, mi is történt!

Az első félidőt csatár nélkül játszottuk egy meglehetősen furcsa hadrendben. Három középső védővel (Nikolic, Deslandes, Korhut) és két szárnyvédővel (Ferenczi, Bévárdi) álltunk fel, előttük a középpályán a szűrés és irányítás Baráth és Varga dolga lett, eléjük került hamis kilences pozícióba Dzsudzsák, csatárként pedig Sós és Bódi próbált meg zavart okozni az ellenfélnek.

Nos, az első percekben úgy nézett ki, nem is olyan butaság ez az újítás, de aztán nagyon gyorsan átvette a kezdeményezést a vendég csapat. Egyszerűen a játék minden szegmensében fölénk nőttek. Dzsudzsák előretolása rosszul sült el, mert sokkal ritkábban kapott labdát. Baráthot és Vargát a Honvéd középpályásai kikapcsolták a játékból. A szélen felfutó és rendre a középpályás sorral, vagy még annál is előrébb helyezkedő Bévárdi és Ferenczi pedig hiába tudott néha játékba avatkozni, kis passzokkal szinte képtelen volt megjátszani Bódit, vagy Sóst. Ha ez mégis összejött, akkor már a kapura fordulással gyűlt meg a bajunk, s mivel addigra a játékosaink teljesen random helyezkedtek el a pálya különböző pontjain, a passzokat is elrontottuk és elvesztettük a labdát. Egyetlen lehetőségként az maradt, hogy szélről beíveljük középre, “hátha” alapon, vagy hazapasszolgatjuk Grófig, aki – jobb lehetőség híján – végül általában visszarúgta mezőnybe, “majd csak lesz valami” alapon. Ott aztán Bódinak, Sósnak, vagy Dzsudzsáknak kellett volna párharcot nyernie a levegőben. Nem kell ahhoz agysebésznek lenni, hogy rájöjjünk, nem mi vagyunk ezeknek az esélyesei.

Erre a szituációra hoztam két példát, amik általánosan, akár percenként jelentkeztek. A Honvéd négyvédős hadrendjében mind a támadó hármas, mind a középpályás hármas magasan helyezkedett, folyamatos nyomás alatt tartva a védőinket is. Nem klasszikus letámadásról beszélünk, hanem egyszerűen arról, hogy sokkal feljebb tolta a sorait a Honvéd. A játéktér közepén kikapcsolták a Baráth-Varga-Dzsudzsák triót, a szárnyvédőink túl messze helyezkedtek (a bekarikázott területre passzolhatna Nikolic, de ott nincs társ, ha pedig ilyen messzeségből a kép bal felső sarkában látható Bévárdit választja, akkor a védője is időben felér rá), ha pedig mégis labdát kaptak, egyedül maradtak vele. Az előreívelés nem volt opció (Bódi és Sós várta a labdákat), úgyhogy a védők egymással kellett összejátszanak. Vagy a kapussal. Könnyű belátni, hogy ezzel meccset nyerni nem lehet.

Sőt, az eladott labdákból az ellenfél fog majd tudni gyors támadásokat vezetni. Az első ilyen esetben bár rendeződött a védelmünk, Deslandes késett el egy belépővel, és bár hosszú percek teltek el az eset után, jogosan ítélt a VAR segítségével tizenegyest Karakó játékvezető. 0-1. Pár percre rá egy újabb eladott labdát sikerült Bőléhez passzolniuk, Korhut mellett pedig a támadó ki tudta lőni hosszút. 0-2. A félidő egyetlen értékelhető Loki-támadásából aztán mi is tizenegyeshez jutottunk, Baráthot buktatták, Dzsudzsák pedig a félidő egyetlen hazai kapuralövéséből, a tizenegyesből szépíteni tudott. 1-2. Eredmény szempontjából visszajöttünk a meccsbe, de a játék képe nem változott. A Honvéd ott loholt a nyakunkban, a középpálya közepét uralva megfojtottak minket, a labdaszerzéseikből pedig veszélyes kontrákat vezettek.

Ezekre a veszélyes kontrákra hoztam a fenti két képet példaként. Ez szándékosan nem az a támadás, amiből a félidő végén a harmadik gólt kaptuk, de szinte egy az egyben ugyanaz, csak 20 (!) perccel korábbról. Labdavesztés után a szárnyvédő helyén előretörés, a behátráló, támadót nem igazán zavaró védő (Nikolic) mellett beadás a hosszún érkező Bőléhez, aki az utolsó métereken lefutja emberét (Korhutot). Szinte az összes Honvéd helyzetet és gólt olyan helyezkedési és egyéni hibák előzték meg, amik a játékstílusunkból fakadtak.

S hogy akkor mégis mi történt a második félidőben? Mindkét csapat változtatott. Nem csak a cserék, hanem a játékrendszer szintjén. A mi részünkről egyértelmű volt, hogy kockáztatni kell, be kell hozni a támadókat. Érkezett Németh, Ugrai és Tischler, és átálltunk 4-1-3-2-re. A három belső védő közül Korhut, a középpálya közepéről Baráth, a támadósorból Sós ült a kispadra. Bódi csatárból átvedlett hátravont irányítóvá (ezen a poszton láttuk mostanában sokszor Dzsudzsákot), de ami érdekesebb volt, Dzsudzsák kikerült a pálya jobb szélére. Ez utóbbi bizonyult aztán a legváratlanabb, egyben legparádésabb húzásnak, mert szélről tudta megbontani az ellenfél védelmét.

De az 56-70. percben esett 4 találatunknak és a mesébe illő fordításunknak volt egy rajtunk kívül álló oka is. Ugyanis a Honvéd is hadrendet váltott. Három helyett egycsatáros játékra álltak át, az előretolt csapatrészeket pedig sokkal jobban visszavonták. Arra rendezkedtek be, hogy meg van a biztos előny, most már elég megtartani, és védekezni. Amellett, hogy ezzel feladták a labdaszerzésekben rejlő potenciált és a kontrázást, tehát az újabb gólszerzést, területeket adtak át nekünk. Mi pedig köszöntük szépen és végre az ellenfél térfelén folyt a játékunk, voltak beadásaink, lehetőségeink.

Ehhez is készültem két példával, ahol érdemes megnézni, mennyire visszahúzódnak a fehér mezesek. Az első képen Ugrai vissza is passzolhatna Ferenczinek, aki sokkal hátrébb, a középhátvédekkel egy magasságban van. Választhatná az immár védők előtt játszó Bódit, aki körül tízméteres körzetben senki nincs (már ez önmagában hihetetlen az első félidőt látva és Bódi képességeit ismerve). Továbbá megjátszhatná Németh Krisztiánt (így is tesz, sikeresen tehát még a legnehezebbnek ígérkező passzút is zavartalanul használható). Nem sokkal ezt követően pár passzból végül Dzsudzsák gurította le neki a labdát, ő pedig kicsit tologatta, hogy aztán úgy kilője a hosszú felső sarkot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem akarok túlozni, de az az egyéni villanás világklasszis megoldás volt. 2-3.

A második képen először arra hívnám fel a figyelmet, hogy a passzoló játékosunk Nikolic, az egyik középhátvédünk. Az ellenfél térfelén. Üresen. És ismét van három komoly opciója is. A képen nem látható, de megjátszhatná Bévárdit, vagy balra előre is passzolhatna Vargának (vagy ha bevállalósabb, Némethnek; ha pedig még tökösebb, akkor a kép tetején épp jelentkező Ugrainak mélységi indításként), vagy az üresen álló Tischlert is választhatja. Ez utóbbit teszi, akire nem jut Honvéd védő! Németh az egyiket, Dzsudzsák a másikat köti le. És bár nem tökéletes Nikolic passza, Tischler mesterien teszi le mellel Dzsudzsáknak, aki lő, és gólt szerez. 3-3.

Az örömünk azonban csak pár perccel később lesz teljes. Szögletből (Dzsudzsák adja be, csak hogy minden gólban jelentős szerepet játsszon) ívelünk, Varga megcsúsztatja, Deslandes érkezik és 4-3 ide. S hogy méltóképp zárjuk le a találkozót, azzal a fegyverrel adunk mattot a Honvédnak, amit ők használtak ellenünk az első félidőben. A középpályán  letámadunk, labdát szerzünk, Dzsudzsák indítja szélen Némethet, és a kontra vége egy pazar, tipikus Némó-gól. Trükkös, halálos, precíz. 2007 óta először lő NB I-es gólt. 5-3!

Ekkor még volt hátra 20 perc és a kispestiek képtelenek voltak jelentősen befolyásolni a mérkőzést. Kontrákkal és ívelésekkel próbálkoztak, mi visszavettünk kicsit a tempóból. Nikolic antihősből hőssé vált, kétszer is a gólvonalról mentett. Így esett, hogy az első félidőben még a hazai szektorokból szólt a k*rva gyenge, a második félidőben pedig már a vendégtáborból. Mindkettő jogosan. De az nevet igazán, aki a végén nevet! Balage ezúttal is készített gólvideót, a kettőnk vlogját pedig hamarosan külön is megnézhetitek majd. A mi torkunkból ezekben a percekben valami egészen más jött elő, de ez talán érthető.

Ismét szavazásra buzdítunk titeket, válasszátok ki, kik voltak a legjobbak! Pár nevet azért említenék. Deslandes nem csak a második félidőben mutatott be pár parádés szerelést, de az első félidőben sem lógott ki a csapatból – igaz, a tizenegyesnél csúnyán elkésett. Varga Józsi hatalmasat küzdött kilencven percen át és gólpasszt is fejelt. Németh Krisztián gólt szerzett, veszélyesen játszott. De a két legnagyobb ászt a végére hagytam. Ugrai ma bekapcsolta a “god mode”-ot, olyan cseleket, kötényeket villantott, amitől könny szökött a szemembe. A gólját pedig nem győzöm dicsérni. Az volt az a pillanat, amikor elhittük, hogy ebben a meccsben sokkal több lehet még. Dzsudzsák Balázs meg egyszerűen csak Dzsudzsák Balázs. Két gól, két gólpassz, és az ötödik gólban is szerepet játszott. Vezér volt nem csak szavakban, hanem tettekben is. Nálam ő a “Man of the match”.

Ilyen játékkal, amit a második félidőben játszottunk, soha nem lenne gondunk szurkolóként, még vereség, vagy kiesés esetén sem. Ilyen játékra büszkék lehetünk bármikor, és ilyen játékot nyújtva egy rossz szavunk sem lenne. Bárki is az edző, bárki is kerül a csapatba, ez a mentalitás kell, amit a Honvéd, Vidi és Gyirmót elleni második félidőkben nyújtottunk. És hiszem, hogy ez nem csak a szurkolók számára lenne hatalmas dolog, de ilyen játékkal a kieséstől sem kellene tartanunk. Ha ezt sikerülne rendszeresíteni és kitolni egy félidő helyett kettőre, na az lenne ám csak a nagy visszatérés!

Hajrá, Loki!
Csibu