LOKOMOTIVBLOG | A DVSC SZURKOLÓI BLOGJA

Célfutball az utolsó ellen itthon? Igen!

Olvasgatva a szurkolók véleményét a fórumokon és kommentszekciókban, megoszlanak a vélemények arról, hogy miként is kellene hozzáállnunk a tavasz eddigi legfontosabb mérkőzéséhez. Essünk neki az MTK-nak, és próbáljunk győzni minden áron? Vagy álljunk vissza, mondván úgyis nekik kell jobban a három pont, és próbáljunk kontrázni? Nehéz igazságot tenni, de ha a tényeket vizsgáljuk, akkor talán közelebb kerülünk a megoldáshoz.

A tények pedig nem mások, mint hogy ez a DVSC nem tud támadófutballt játszani eredményesen. Ezt a Huszti korszak egészében szépen bemutatta, hiszen a szezon elején látványos, sokgólos meccseket játszottunk, és az első néhány fordulóban még a pontok is jöttek, ám Huszti hadrendjét hamar kiismerték az ellenfelek – a recept egyszerű volt, nem szabad ellenünk pressingelni, Dzsudzsák mélységi indításait pedig minden erővel meg kell akadályozni. Innentől pedig meg voltunk lőve, a gyenge eredmények miatt pedig Huszti is hamar feladta a támadófutballt, egyre inkább próbált biztonsági focit játszatni a csapattal. Ennek lett az az eredménye, hogy a győzelmek továbbra sem jöttek, cserébe támadásban alig mutatott valamit a csapat a meccseken. Carrillo érkezésével az elsődleges cél a védelem rendbetétele volt, ami picit döcögősen indult, de az ősz végére szemmel láthatóan sikerült. Ennek eredménye volt egy tavaszra átnyúló hárommeccses kapott gól nélküli sorozat, miközben legyőztük a listavezető Fradit, és ikszeltünk a szintén dobogós Kisvárdával, valamint egy közvetlen rivális, a Gyirmót otthonában. A legszembetűnőbb változások az őszi csapathoz képest a védelem szélén futballozó játékosok “visszafogása” volt (még ha ez sokszor kényszer szülte megoldás is volt), valamint a középpályás védekezés stabilizálása. A Baráth-Babunski párossal sokkal jobban mutat a középső alakzatunk, mint korábban a Varga-Dzsudzsák vagy Varga-Bódi kettőssel.

És hogy ennek a játékosállománynak mennyire nem fekszik a támadófutball, azt legutóbb két hete a saját bőrén is megtapasztalhatta a spanyol tréner. A Vidi elleni idegenbeli siker talán vérszemet adott neki is, hogy egy ki-ki meccsen próbáljunk itthon támadófocit játszani, és daráljuk be a Mezőkövesdet. Ebből lett a csúfos, 4-1-es zakó. Az már az első 15 percben látszott, hogy nem óvatoskodunk, mondhatni nekiestünk a Kövesdnek. Az némi pech volt, hogy szinte a semmiből kaptuk az első gólt, amiből még fel is tudtunk állni, de egy védelmi hibából ismét gólt kaptunk a második félidőben. Onnantól pedig már nem volt visszaút, mentálisan, és talán fizikálisan is elfáradt a csapat. Felcsúton a múlt héten ismét egy konzervatívabb felfogásban láttuk a csapatot, de ez nyilván adódik abból, hogy a bajnokaspiráns otthonában léptünk pályára. Viszont pont erről beszéltünk a legutóbbi beharangozónkban, hogy ízlik nekünk az a szerepkör, mikor egy erősebb csapat ellen zárt védekezésből kell építkeznünk. Azt nem állítom, hogy pusztán kontrafocival sikerült nyerni Felcsúton (kellett hozzá egy mélyen tudása alatt játszó ellenfél is), de azért az beszédes volt, hogy nagyon kevés lehetőséget engedtünk nekik, a 80. percig talán egyetlen értelmezhető lehetőségük sem volt. Erre, és részben a Vidi ellen látottakra lehet építeni a jövőben (utóbbin azért egy jó adag mák is kellett a győzelemhez). Viszont most ismét egy olyan mérkőzés jön, amin papíron mi vagyunk az esélyesek – lássuk be, nem sok ilyen volt eddig ebben a szezonban, amikor pedig igen, akkor egy kivételével (Gyirmót) nem tudtunk élni a lehetőséggel.

Az MTK szereplése is érdekes tendenciát mutat, Márton Gábor télen kapott egy megerősített keretet, és talán ő is úgy gondolkodott, mint Carrillo a Kövesd ellen, egy ilyen kerettel igenis támadó focit kell játszani, elvégre ez az MTK fő játékfilozófiája is. A tavaszi rajt viszont nem indult jól, és két meccs után már azt suttogták, hogy a vezetőedző pozíciója is inog. Ennek eredményeként Felcsúton ők is elővettek egy defenzívebb taktikát. Zártabb védekezés és kontrafoci. Az eredménye egy felcsúti győzelem és egy Fradi elleni pontszerzés. A csapat viszont továbbra is kieső helyen áll, három pontra a már bennmaradást jelentő 10. helytől. És jönnek a ki-ki meccsek, amiket muszáj lesz behúzniuk (utánunk egyébként Gyirmótra mennek, nem játszhatnak tehát az egy pontokra). A nagy kérdés persze, hogy az ellenfél hogy gondolkodik. Igazából ugyanez a dilemma lehet náluk is, mint nálunk. Támadjanak a győzelem érdekében? Adják át a területet, és kontrázzanak az ellenfél ellen, akinek szintén fontos lenne a három pont? Ilyen szempontból érdekes taktikai csatát hozhat a vasárnapi meccs, és ebből a szempontból bizakodó vagyok, Carrillot én jobb edzőnek tartom Mártonnál.

Nem változtatnék a múlt heti kezdőn

A lényegre rátérve, én amellett tenném le a voksomat, hogy ne kockáztassunk, játsszunk egy zártabb formációban, de nyilván ha lehetőségünk adódik, akkor próbáljunk nyomást helyezni az ellenfélre – figyelve a kontrákra. Lehet hogy hülyén hangzik, de jobb a biztos egy pontból kiindulni. Nagyon jó lenne győzni, de még nagyobb tragédia lenne kikapni. Az aranyközépút csábító, ha döntetlenezünk, akkor nem tud zárkózni ránk az MTK. Én tehát egy fegyelmezett csapatjátékot szeretnék látni, egy zárt védekezéssel, kevés egyéni hibával és nulla alibivel. Ha ez teljesül, akkor szerintem nem fogunk csalódottan hazajönni a mérkőzésről. És ha egy kicsi pluszt hozzá is tudunk adni elöl, akkor egészen biztosan boldogok leszünk a lefújás pillanatában.

Sokszor beszéltünk már róla, a következő 3-4 hét negyban meghatározza a hosszútávú kilátásainkat. Ha sikerülne 4-6 ponttal kijönni az MTK-Honvéd-Újpest hármas elleni meccsekből, akkor könnyebb helyzetben leszünk, viszont ha nem tudunk háromnál több pontot szerezni, akkor nagyon necces lesz. Ebből az aspektusból meg már nem biztos, hogy elég csak az egy pont vasárnap, főleg hogy mind a Honvéd, mind az Újpest eléggé fejlődő tendenciát mutat. Mondjuk lehet, hogy a mi szempontunkból jobb is lesz, ha nem mi leszünk az esélyesek azokon a meccseken…