LOKOMOTIVBLOG | A DVSC SZURKOLÓI BLOGJA

Végre mi voltunk az a másik csapat…

Derby d’Elibá. Ezzel a címmel harangozta be a mérkőzést Balage, és ebben tulajdonképpen minden benne volt. Derby, mert egy nagy hagyományú és múltú párharc a Vasas-DVSC, ráadásul sok más mérkőzéshez hasonlóan ez is a kiesési rangadók közé sorolható az idei szezonban. Elibá, hiszen az ellenfél kispadján Kondás Elemér ült, a Loki ellen élete során először. És a meccset elnézve reméljük, hogy nem utoljára. Vasas – DVSC 0-3.

A kezdőcsapatunk három helyen változott a múlt hetihez képest: végre kikerült a kapuból a kiegyensúlyozatlan teljesítményt nyújtó Gróf, és átvette a helyét Megyeri, visszatért Romanchuk, Lagatort váltva, illetve az öt sárgája miatt eltiltott Neofytidis helyett Manrique játszott, méghozzá új szerepkörben, ezúttal a balhátvéd pozíció helyett a középpálya tengelyében. Már papíron is jobban nézett ki ez az összeállítás a korábbinál, és a pályán hamar bebizonyosodott, hogy valóban előreléptünk a személyi cseréknek köszönhetően, a védekezésünk érezhetően stabilizálódott az elmúlt időszakhoz képest. De nem csak ez volt látványos: agresszívan nekirontottunk a Vasasnak, uraltuk a mérkőzést, és egyértelműen a mi akaratunk érvényesült, főként azért, mert nekünk volt akaratunk, ellenfelünknek viszont nem igazán. Ez pedig hamar meg is hozta az eredményét: a 10. percben Dzsudzsák elképesztő nagy gólt vágott szabadrúgásból, hasonlót, mint tavaly a ZTE ellen idegenben. Szerencsére nem álltunk le ezután sem, és a 17. percben már kettővel mentünk: Romanchuk ívelte fel gyönyörűen a labdát Ferenczinek, aki középre adott, Szécsi pedig berobbanva a kapuba fejelt. Pár perc múlva kis híján tovább tudtuk növelni az előnyünket, de Manrique centerezésénél Bódi és Dzsudzsák egymást zavarták. Ezután jött egy nagyjából 10 perces etap, amikor megfordult a játék képe, és a kapunk elé szorított minket a Vasas, azonban nem sikerült szépíteniük. Mi pedig a legjobbkor rúgtuk rá válaszul a harmadikat: a 38. percben egy szöglet után Romanchuk életerős lövését még védte Jova, a kipattanót azonban Babunski közelről a kapuba kotorta. Úgy mehettünk tehát félidőben az öltözőbe, hogy innen már csak mi ronthatjuk el, de a Honvéd elleni 4:3 óta tudhatjuk, hogy ez mennyire nem jelent semmit.

Végre egy kis minőségi kontent az M4 Sporton… 🙂

Ezúttal viszont szerencsére nem ismétlődött meg a kispestiek elleni (majdnem) fiaskó, mivel a Vasas a második félidőben sem tudta igazán megnehezíteni a dolgunkat, a védekezésünk masszív maradt, higgadtan visszaálltunk, a mérkőzés végén pedig még tovább is növelhettük volna az előnyünket, de a csereként beállt trió mindhárom tagja (Sós, Bárány és Horváth) hibázott az utolsó pillanatokban. Ez viszont már nem osztott, nem szorzott, így is magabiztos győzelmet arattunk, és egy nagyon hosszú sikertelen idegenbeli szériát tudtunk a hátunk mögött, ráadásul Blagojevic irányítása alatt ez volt az első olyan bajnokink, amikor nem kaptunk gólt. Ami pedig még fontosabb: győzelmünkkel már egy kicsit messzebb, 4, illetve 5 pontra állunk a kiesőzónától.

A mérkőzés legjobbja nálam talán Dzsudzsák lenne, egyrészt a fantasztikus szabadrúgásgólja, másrészt az alázata és hozzáállása miatt. De kiemelkedett Szécsi és Ferenczi is, illetve Manrique, Dreskovic és Romanchuk mellett is tudnék érvelni. Ukrán középhátvédünk kapcsán annyit kiemelnék, hogy ezúttal védekezésben én őt éreztem a gyenge láncszemnek, néha olyan volt, mint aki kóvályog, lehet, hogy a fejsérülése miatt még nincs teljesen rendben, azonban annyira hasznosnak bizonyult támadásépítésben, ami szokatlan egy védőtől.

Záró gondolatok:

Ha össze kellene az elmúlt évek lejtmenetét foglalni a Lokinál, a következőképpen lehetne: vagy erősebb az ellenfelünk, vagy jobban akarja nálunk a győzelmet, vagy a kettő egyszerre. Ha időnként odatesszük magunkat, az ellenfelünk viszont nem annyira és/vagy gyengébb nálunk, akkor ilyenkor összejön pár kínkeserves győzelem, ami a középmezőnyhöz jó esetben elég, de többre semmiképp. Nagy ritkán persze kiszakad a gólzsák, lásd a tavalyi szezonban a Honvéd elleni 4-1-et vagy a Gyirmót elleni 5-0-át, netán az idei Újpest felett aratott 4-1-es győzelmet, de őszintén szólva ezeken a mérkőzéseken jellemzően szebb a végeredmény, mint amit a látottak mutatnak. Ráadásul  ezek az összecsapások sem hozták mindeddig azt az érzést, hogy végig mi uraltuk a játékot, hanem sokszor inkább úgy tűnt, mintha a másik együttes összeomlása vezetett volna a sikerünkhöz. Ehhez képest nagy előrelépést jelentett számomra a Vasas legyőzése, mert itt végre mi voltunk az a bizonyos másik csapat, amely egyértelműen jobban akarja a győzelmet, amelynek van arra nézve stratégiája, miként menedzselje az eseményeket és amely ténylegesen egy egységes, jól összerakott társaságként néz ki. Ki ne tudna felidézni számtalan mérkőzést az elmúlt szezonokból, akár Kondás Elemérrel a kispadunkon, akár mással, amikor a Loki volt annyira alibizős, tanácstalan, szervezetlen, esélytelen, mint most a Vasas? Amikor mi csak akargattunk, az ellenfelünk meg nagyon akart? És ilyenkor mindig azt kérdezgettük: mi miért nem tudunk legalább annyit kihozni a csapatunkból, mint a riválisaink? Miért nem mi vagyunk az a bizonyos másik csapat?

Abban, hogy mostanában egyre többször lesz belőlünk legalább egy-egy félidő erejéig az a bizonyos másik csapat, elévülhetetlen érdemei vannak Blagojevicnek. Amellett, hogy meccsről meccsre látszik a fejlődés, a tudatos építkezés, rendkívül szimpatikus az a fajta szerénység és alázat, amivel a dolgokhoz hozzááll. A világért sem szeretném Elemérre kihegyezni a dolgot, mert bármit is írok róla, abból jól sosem jövök ki, de látványos, hogy mekkora a különbség a két edző között. Hogy miben? Nézzünk pár példát:

1. Motivációs képesség: Nagyon látványos, hogy Kondás csapatainál rendre alulteljesít számos játékos, akikre emiatt aztán nyilvánosan ráfogja a vereséget, majd továbbra is játszatja őket. Ezzel szemben Blagojevic nyilvánosan nem kritizál, vállalja a felelősséget, de bármikor szemrebbenés nélkül változtat, és levonja a következtetéseket a korábbi tapasztalataiból. Talán ennek is az eredménye, hogy az érkezése óta rengeteg játékosunk erőn felül teljesít, még az olyan, sokszor már leírt kerettagok is, mint pl. Ferenczi vagy Sós. Ami pedig különösen biztató, az az, hogy eddig a Blagojevic-érában nem volt hozzáállás szempontjából vállalhatatlan meccsünk, noha a félidők közötti formaingadozáson még jócskán van mit dolgozni.

2. Hitelesség: Ha már a nyilvános kritizálásról, illetve az alázatról szót ejtettem korábban, érdemes egybevetni Kondás és Blagojevic nyilatkozatait. A mostani mérkőzés után pl. Elemér kiemelte, hogy két gólt ajándékoztak nekünk az első félidőben, a fordulás után viszont már sokkal jobbak voltak nálunk, csak sajnos nem bizonyultak elég hatékonynak. Ezen kívül finoman beszólt Silyének és Vidának, illetve kiosztotta a sajtófőnököt, hogy legközelebb nem fog ennyit várni, és nem hiszi el, hogy nem lehet 10 perc alatt letudni a sajtótájékoztatót. Ezzel szemben Blagojevic ezúttal is roppant visszafogott és korrekt nyilatkozatot adott, nem szállt el, a helyén kezelte a dolgokat. Nehéz szavakba önteni, mennyire üdítő egy olyan edzőt hallgatni, aki még akkor is két lábbal a földön jár, amikor éppen lenne mivel büszkélkednie, és a kudarcok esetén sem beszél mellé. Pont, mint Kondás Elemér Blagojevic.

3. Pontrúgások: Kondás Elemér időszakában mindig fájlaltuk, hogy mennyire esetlegesek, ötlettelenek a pontrúgásaink. Látványosan nem gyakoroltuk be őket rendesen, nem tudtunk érdemi helyzeteket kialakítani belőlük, legfeljebb csak egyéni villanásokból. Ugyanez látszott most az angyalföldieken is, hiába rúgták sorra a szögleteket, teljesen veszélytelenek voltak. Ezzel szemben mi egy ilyen helyzetből szereztük a harmadik találatunkat, és egyébként is látványos szerb trénerünk érkezése óta, mennyire tudatosan gyakoroljuk ezeket a szituációkat, nem is sikertelenül: a vele lejátszott 6 bajnokin ez volt a 4. rögzített játékhelyzet után szerzett találatunk.

4. Csapatjáték: Elemér közölte egyszer, hogy ő nem irányíthat joystickkal, amiben olyan értelemben van is igazság, hogy a kapu előtti megoldások már az egyéni képességeken és döntéseken múlnak. Az viszont, hogy miként sikerül odáig eljutni, nagyban az edző felelőssége is. Az ideális, adott csapat erősségeihez illeszkedő játékfelfogás és szisztéma kidolgozása lehet ugyanis a kulcsa a hosszú távú sikerességnek, és ebben Blagojevic érkezése óta óriási fejlődés látható. Sokkal kulturáltabban, szebben focizunk, miközben szép lassan talán a megfelelő személyi összetétel megtalálásával a védekezésünk is stabilizálódhat. Kondás Elemér legutóbbi menesztésekor éppen azzal lehetett alátámasztani a döntést, függetlenül az objektív körülményektől (értsd: feljutásra álltunk), hogy nem igazán látszott, mit akar játszani a csapat, és vélhetően ugyanez vezetett az előző szezonban a miskolci szerepvállalása végéhez is (annak ellenére, hogy ott is feljutó helyen állt aktuálisan a csapatával). Az más kérdés, hogy amikor sikerül a mérkőzést langyos taktikai csatává silányítani, akkor az tud sikereket hozni Elemér számára, és ezen eredmények miatt a korábbi menesztései ránézésre sokszor furcsák, megmagyarázhatatlanok, ráadásul ezen döntések időzítése miatt nehéz azt is egyértelműen megállapítani, hogy mennyire eredményes vagy eredménytelen edzőről beszélhetünk korábbi trénerünk esetében. Bár a mostani, Vasasnál eltöltött időszaka remélhetőleg ad majd valamilyen egyértelmű visszajelzést a Loki szurkolók számára is ebben a kérdésben, legalábbis ami a jelent illeti…

“Lehet, hogy kishitű vagyok, de azért picit tartok ettől a Vasastól, mostanában feljövőben vannak, és engem egyáltalán nem nyugtat meg az, hogy Kondás ül az ellenfél kispadján. Sőt, emiatt érzem még veszélyesebbnek őket. Kevés olyan edző van ugyanis rajta kívül, aki jobban ismerné a debreceni közeget, a játékosokat, és minden egyebet, ami velünk kapcsolatos. Biztos, hogy mindenre kiterjedően felkészíti majd a csapatát belőlünk.”

Ezt írta Balage a beharangozóban, és nehéz vitába szállni a logika helyességével: ha van edző, akitől indokolt tartani az ellenfél kispadján, az az, aki korábbról jól ismeri a csapatodat. Mégis, sokkal inkább az érződött a találkozón, hogy Elemérnek ha voltak is elképzelései a Lokiról, azok téveseknek bizonyultak. Persze ez fakadhatott abból is, hogy a mostani csapat már nem csupán személyi összetételben, hanem Blagojevic érkezése óta a játékstílusában is megújult a Kondás-érához képest, de azért a találkozót elnézve leginkább egy ilyesfajta meccs előtti taktikai értekezletet tudok elképzelni:

Visszatérve a mérkőzés minket érintő részére: örüljünk a győzelemnek, a mutatott játéknak még inkább, és annak meg a legjobban, hogy látható a fejlődés. Ugyanakkor ne hallgassuk el azt sem, hogy a kiegyensúlyozatlanság réme továbbra is ott fenyeget, és az elmúlt évek után az már szinte csodába illő lenne, ha a következő két meccsen is hozni tudnánk egy hasonlóan jó hozzáállást. Nem is feltétlen a győzelemről beszélek, csak a mentalitásról, amivel kimegyünk a pályára. Én személy szerint hinni még nem tudok benne, hogy ezúttal nem kényelmesedünk majd bele az előző mérkőzés sikerébe, és hogy a Mezőkövesd ellen is hasonló éhség lesz bennünk a sikerre, de Blagojevic hatására kicsit már talán tudok reménykedni. Mert bármennyire is tele van a keretünk ballasztokkal, akármilyen kiszámíthatatlan és őrült is ez az NB I, az mindenképpen biztató, ha van egy szakmailag kompetens és hiteles edzője egy csapatnak. Ez ugyanis jó alapot teremthet arra, hogy egyszer majd mi válhassunk tartósan is azzá a bizonyos másik csapattá, amelyet emlegetnek az ellenfelek szurkolói: ha nekik megy ez, nekünk miért nem?

Hajrá, Loki!
Enderson