Kilencven percen át értelmezhetetlen játékkal „megtartottunk” egy pontot a sokkal lelkesebben küzdő Haladás ellen Szombathelyen. Az idegenbeli döntetlen-sorozatunk folytatódott, tíz vendégszereplésből ez volt a hatodik döntetlenünk és csupán egy dolog van, amit átadtunk a múltnak: azt a 2003-as mérkőzést, mely óta soha nem játszott egymással a két csapat 0-0-t. 26 párharc során volt legalább egy gól, de ezen a 27. találkozón nem sikerült betalálni a kapuba. Mondjuk lövések nélkül ezt nem is várhattuk el. A rendkívül gyenge találkozónkon azonban nem az a gond, hogy meg kellett elégednünk az egy ponttal, hanem az, úgy tűnik, nem is akartunk ennél többet. Ez pedig a sport rajongójaként és a csapat szurkolójaként nehezen megbocsátható.
Az utókor számára low-budget fokozaton itt hagyom a két csapat kezdőjét, melyből érdemes két dolgot észrevenni. A Haladás csapatának fele egykori NB I-es játékosokból áll, tehát semmiképp nem lenézendő együttesről van szó. Ráadásul Szombathelyen mindig nehéz dolgunk van, bár legutóbb nyertünk idegenben, előtte hosszú évekig bevehetetlen vár volt számunkra. A mi kezdőnk pedig ugyan nem volt fullos, hiszen számos sérültünk van továbbra is, de Baráth kivételével az összes játékos igen tapasztalt NB I-es játékos. A cserepadról végül beálló Tischler-Korhut-Dzsudzsák hármas pedig már-már kuriózumnak tűnik.
A mérkőzés előtt ezért én nem eredményben, vagy pontokban gondolkoztam. Naivan szerettem volna egy kis varázslatot, focit, tudatos játékot látni. Olyat, amit hazai pályán annyiszor, de idegenben oly ritkán tapasztalunk. Logikus elvárásnak tűnt – nem csak most, hanem az első pár fordulótól kezdve -, hogy egy olyan csapatnak, melynek egyértelmű célja a feljutás kiharcolása, majd az NB I-ben ragadás; hogy egy olyan csapatnak, amelyik 42 gólt szerzett 18 mérkőzés alatt (igaz, hármat csak papíron); hogy egy olyan csapatnak, amelyben egykori válogatottak, helyi kötődésű vén rókák és lelkes fiatalok játszanak, minden mérkőzésen úgy kell kimennie a pályára, hogy ellentmondás nélkül bedarálja ellenfelét.
A Loki azonban ezt magasról leszarja. Nem legyőzendő ellenfeleket lát, hanem az utazás és a 90 perc terhét. Nem megszerezhető dicsőséget lát, hanem a vereség kockázatát. Nem játékból fakadó szépséget lát, hanem csak az elé gördülő akadályokat. Nem a foci lelkét, fanatizmust és küzdelmet lát, hanem az alibi és mindent megúszó mentalitását. Nem jövőbe fektetett csapatépítést lát, hanem csak a jelen túlélésének, a következő havi, bónuszokkal feldagasztott fizetés megszerzésének pillanatnyi kielégülését.
Mert lehet, hogy Szima Gábor már nincs a klub élén, de az alibi foci nem tűnt el vele. Itt volt azóta is. Csak betudtuk formaingadozásnak, jó ellenfélnek, vírusnak, csapatépítésnek, NB II-nek, falusi pályának, meg annak, hogy „ellenünk mindenki felszívja magát és kettőzött erővel küzd”. Tévedés. Nyoma sincs tudatosságnak, képtelenek vagyunk kontrázni, vagy dominálni. Alapvető hibákat vétünk, a játékosok össze-vissza posztokon játszanak, a fiataloknak hol adunk bizonyítási lehetőséget, hol nem. Legalábbis most, a Haladás elleni mérkőzésen ez nagyon feltűnő volt. Nem tudtunk kapura lőni, és néha olyan érzésem volt, nem is nagyon akarunk.
Felírtam a legfontosabb jeleneteket, figyeljetek: Az első félidőben egy szép Gróf védés, majd egy veszélyes Bódi löket (12-13. perc), egy felsőkapufa Rácztól és a félidő közepén egy jó helyzetben mellélőtt Ferenczi próbálkozás történt. Nézzük ennek félidei statisztikáját.
A második félidő elején volt egy szép Szécsi lövés, amit Verpecz hárított, az ellentámadásból viszont egy centivel maradt le a begurításról Medgyes, ha azt eléri, most elég lett volna bemásolnom ide a Gyirmót elleni (1-0) mérkőzés összefoglalóját. A meccs helyzete volt. Majd a félidő közepén Tischler elől mentettek egy beadást, éééééés ennyi. Ez volt a 90 perc. Ez volt a focimeccs, amire szurkolóként ezernyien készülünk, amit várakozással töltve előre beírunk a naptárba, a családi programot és munkát hozzá igazítjuk, hogy aztán nyakon öntsenek minket ezzel a SEMMIVEL. És záró akkordnak a végén meghallgathassuk Kondás Elemértől, előbb hogy PATTOGOTT A PÁLYA, aztán azt, hogy a régi öregek azt mondták, hogy ha a hazai meccseid megnyered és idegenben nem kapsz ki az teljesen jó…
És mi nem kaptunk ki! Idegenben! Juhú! Mekkora teljesítmény! Taps, a régi öregek szerint jók vagyunk, csak így tovább! Az utolsó percekben talán éppen ezért nem is őt, hanem a Haladás vezetőedzőjét, Mátyus Jánost hallottam kiabálni, hogy menjen a csapata a győztes gólért… Kedves Kondás Elemér, őszintén, ez milyen mentalitás? Mert ha a kiesőhelyen álló DEAC vezetőedzője mondja ezt, vagy egy középcsapat, amely leginkább a bennmaradásért küzd, attól talán el tudom fogadni. Hisz számukra minden megszerzett pont óriási dolog. De most a MÁSODOSZTÁLYRÓL van szó, arról a másodosztályról, amiben a Vasas kivételével egyértelműen erősebb és jobb kerettel, lehetőségekkel, forrásokkal rendelkezünk. És arról a Lokiról, mely legjobb tudomásom szerint nem elégszik meg azzal, hogy visszajut, aztán a kiesés elől menekül éveken át az NB I-ben. Ennél többet akar. De ahhoz először egyáltalán vissza kellene jutni, mert nyakunkon van még négy csapat is, egyáltalán nem lefutott még a feljutók kiléte, jövőhéten ráadásul Budaörsre utazunk…
Bocsánat, hogy a mérkőzéssel viszonylag keveset foglalkoztam, aki látta, az remélem megérti, aki pedig nem látta, örüljön neki és higgye el, a fent leírtakon túl tényleg semmi más érdemleges nem történt. Pár statisztikai adat: csak 45%-ban birtokoltuk a labdát, hétszer próbálkoztunk, abból kettő talált kaput. Összesen 382 passzt adtunk (a Haladás 435 passzt). Öszesen 1 szögletünk volt, az ellenfélnek 7. A játékosainkkal nem vagyok elégedett, de voltak szép védései Grófnak, Tischler miután beállt voltak jól lekészített labdái, a védőinket nem számítva a legjobb passz-mutatóval rendelkezik, Szécsinek a remek lövése kár hogy nem akadt be, Dzsudzsák lelkesen szállt be, és Bódinak is voltak jó passzai. Baráthnak pedig nem sok minden jött ugyan össze, de becsülettel küzdött. Most pedig nevezzétek meg ti, kiket láttatok a legjobbaknak!
A sokszor hangoztatott gondolatommal zárnék: egyáltalán nem az eredménnyel van bajom. Hanem a mutatott játékkal. A hozzáállással. Azzal a jövőképpel, ami ebből a mérkőzésből következhet. Jó mentalitással és taktikával ki lehet akár kapni is. Ha azt látjuk, hogy a játékos meghal a pályán, a stáb által alkalmazott rendszer működőképes lehet, de nem jön össze a gólszerzés, hát na bumm, van olyan. De amikor eleve úgy játsszuk le az utolsó 30 percet (sőt, pár kivételtől eltekintve néha úgy tűnt, a teljes kilencvenet), hogy láthatóan megelégszünk a döntetlennel és teljes mértékben lemondunk a kombinatív játékról, passzokról, csak rugdaljuk előre a labdát; az jelen helyzetünkben számomra nem elfogadható. És hogy most akkor ez a taktika, vagy ez a játék kinek a sara, a játékosok, a stábtagok, a klubalkalmazottak, esetleg a pattogó pálya gondnokai, a Mikulás, vagy egy ezerévente előforduló bolygóegyüttálás tehet róla? Fogalmam nincs. Szerintem nem is kell tudnom. Lehet nem is akarom tudni. De ideje lenne már megkeresnie az illetékeseknek a gondok forrását és helyreállítani, mert – gondolkozzon bár teljesen másképp stábtag, játékos, vagy a szurkoló – ez mindannyiunk, ez a klubunk érdeke.
Jövő héten, a Budaörs ellen is hajrá Loki! NEM ELÉG AZ X!
Csibu
