Nem vagyunk még készen

Izgatottan, kíváncsisággal tele vártuk a csütörtöki EKL selejtezőt a Pyunik ellen, mely a DVSC első tétmérkőzése volt egyben a 2026-2027-es szezonban. Én különösen „vakon” voltam a párharc előtt, és hiába kérdezték tőlem többen is, hogy mit várok a meccstől, nem tudtam felelni, hiszen fogalmam sem volt sem az ellenfél játékerejéről, sem pedig arról, hogy a jócskán átalakult, edzőváltáson is átesett DVSC mire lehet képes az örmény bronzérmes ellen.

Már csak azért sem, mert nem láttam egyetlen felkészülési meccsünket sem. Részemről ez szándékos, ugyanis nem szeretek edzőmeccseket nézni. Általában sosem az alapcsapatot látjuk a pályán, messzemenő következtetést nem igazán lehet levonni ezekből az összecsapásokból. Én szeretem inkább élesben felmérni a csapatot, így az előzetes latolgatást ilyen szempontból meghagyom azoknak, akik szeretik a felkészülési meccseket is figyelemmel követni.

Az alapcsapat azért nagyjából összeállt mindenki fejében, bár kérdőjelek és meglepetések azért akadtak a csütörtöki kezdőt látva. Az nem volt meglepő, hogy a kapuban Andrejev kezdett, és nem Erdélyi, hiszen előbbiért komoly összeget fizettünk, és bár fiatal még, de már így is komoly nemzetközi rutin van a háta mögött. A védelemben két meglepő névvel is találkoztunk: jobb szélen nem Kusnyir (alighanem sérülés miatt), nem Dacosta, de nem is Szécsi, hanem Tercza kezdett, akinek eddig azért nem sok élvonalbeli meccs volt a lábában. A másik meglepő húzás legfeljebb csak elsőre tűnhetett meglepőnek, ugyanis nem az a Mejias volt Lang párja, aki a beszámolók szerint a felkészülési meccseken bizonytalannak tűnt, hanem a rutinosabb Hofmann, aki Navarronál eléggé parkolópályán volt. Utóbbi mellett a rutin mellett a fizikalitás is szól, kőkemény felépítése és fejjátéka értékes lehet Gert Remmel taktikájában. A középpálya tengelyén felálló Samper – Boskovic – Dzsudzsák hármas nem volt meglepő, csakúgy, mint a széleken Cibla és Kocsis szerepeltetése, illetve elöl Baldoni jelenléte.

Az ellenfél ahogy az várható volt, egy zártabb, defenzívebb taktikával kezdett és inkább kontrákra rendezkedett be. Középen nem igazán volt rés a védelmükön, így ennek megfelelően inkább a széleken igyekeztünk megbontani őket, a szélső területeket talán szándékosan át is adták nekünk. Inkább a jobb oldalunk volt aktívabb, Tercza és Kocsis többször tudtak a védelem mögé kerülni, de a beadások pontatlanok voltak. Különösen az volt bosszantó, hogy Kocsis rendre áttette a bal lábára a labdát a beadások előtt, ezek a beívelések pedig 10-ből 9-szer pocsékul sikerültek. Baldoni elöl kevésszer került helyzetbe, támadásban legaktívabbnak meglepő módon Boskovic bizonyult az első félidőben, akinek a szerepe kísértetiesen hasonlít Loncaréhoz a Blagojevics-érából: egy igazi box-to-box középpályás, aki a labdaszerzések mellett a támadásépítésben is kiveszi a részét, amikor labdát szereztünk és építkeztünk, gyakorlatilag ő lépett fel Baldoni mellé/mögé második embernek. A befejezés terén viszont egyelőre esetlenebbnek tűnik Loncarnál, volt pár ígéretes támadásunk, ami az ő hibáján akadt el.

Az első félidőbe egy kapufa fért bele részünkről, Kocsis fejese pattant ki a vetődő kapus mellett a lécről, míg az örmények pár veszélyes kontrát vezettek, amikor labdavesztés után elcsúszott a letámadásunk, és az átmenetből gyorsan emberfölényes lehetőséget tudtak kialakítani. Szerencsére a befejezések terén ők is pontatlanok voltak, így bár enyhe mezőnyfölényben játszottunk, a 0-0 reálisnak volt mondható a szünetben.

A második félidőre viszont sokkal intenzívebb játékot mutatva jöttünk ki, az első percektől a tizenhatosuk elé szegeztük a jerevániakat. Ennek ellenére a meccs addigi legnagyobb helyzetét az örmények hagyták ki az 55. percben, amikor egy jó 30 méteres keresztlabda után szabadon fejelt a támadójuk, de Andrejev bravúrral védeni tudott. Két perccel később mi is veszélyeztetni tudtunk, egy jobb oldali Kocsis beadás után a lepattanó labdát Baldoni lőtte rá tíz méterről, de picivel célt tévesztett. Nem úgy Cibla egy perccel később: a Samper által lekészített labdát átvette, tolt rajta egy kicsit, majd irtózatos erővel tekerte be a hosszú felsőbe. A vendégek hálóőre vetődni sem tudott, csak mozizta a találatot. A 65. percben a Pyunik is eltalálta a kapufát egy lapos lövés után, majd a 73. percben Kocsis növelhette volna az előnyünket Cibla kiugratása után, de picivel kapu mellé pörgette a labdát.

Az utolsó negyedóra már nem igazán hozott helyzetet, de ebben a szakaszban azt éreztem, hogy nincs is benne több gól a játékunkban, és fontosabb volt, hogy a minimális előnyünket megőrizzük, mintsem hogy növelni tudjuk azt. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a cserék után soha nem látott összeállításban játszott a csapat. Pályán volt két friss igazolás, Macsó és Szendrei, a 20 éves Sain Balázs személyében pedig újoncot is avattunk. Bár dicséretes, hogy sok fiatalnak adtunk lehetőséget, egyúttal számomra ez egy jelzés is, hogy nagyon nincs még készen ez a csapat, és legalább 2-3 minőségi igazolást el tudnék még képzelni, már csak a merítési lehetőségek bővítése miatt is. Csak fiatal játékosokkal ugyanis hosszú távon nagyon nehéz eredményesnek lenni, kell a rutin is.

Az újak közül egyértelműen Samper győzött meg: nagyon jól helyezkedik, szinte mindig megjátszható, kéri a labdákat, azokat pedig magabiztosan osztogatja le, persze ez adódik a stílusából is, hiszen nem feltétlen kockázatos indításokra törekszik. Baldoni nekem kicsit súlytalannak tűnt ezen a meccsen, Szendrei pedig alig találkozott a labdával, de mentségére szóljon, ő gyakorlatilag most esett be a hét elején. Macsó ellenben jó benyomást tett rám, bátran szállt be, és nem ijedt meg a párharcoktól, illetve hátul is igyekezett besegíteni. Boskovicról már írtam fentebb, ő szerintem jó lesz hosszabb távon, pláne ha tényleg a Jamestown kapcsolaton keresztül érkezett.

Egy pár szót szentelnék még a körítésnek. A meccset ugyanis a Campus fesztivállal egyidőben játszották, és bár tudomásom van róla, hogy a sorsolás előtt a klubnál nagyon szurkoltak annak, hogy ne ütközzön a két esemény, szerintem ügyesen megoldották a szervezést. A bejutás és a kijutás is zökkenőmentes volt, dacára a közel 10 ezer nézőnek, és a fesztiválnak. De lehet, csak azért éreztem így, mert már 1.5 órával a kezdő sípszó előtt a stadionban voltam, és a bejutás-kijutás helyszínéül is az állatkert felőle, közvetlenül a meccs előtt bepromózott bejutási pontot választottam. A nézőszámot említettem, én reménykedtem legalább 10 ezer nézőben, de ezt tudjuk be annak, hogy az ellenfél annyira nem volt nézőcsalogató, és azért lássuk be: egy ilyen meccsen azért kevés magyar csapat tudna ennyi nézőt összerántani július közepén, szóval ne legyünk telhetetlenek. A Koppenhága ellen remélhetőleg már kétszer ennyien is összejönnénk… 🙂

A másik pedig a játékvezető. A dán sípmester nem volt ura a helyzetnek. Egyrészt meglepően hallottuk a hangosbemondótól, hogy ezen a találkozón nem lesz VAR, aminek okait csak sejthetjük, talán a fesztivál okozta logisztikai nehézségek miatt állt fenn a helyzet. Volt pár érdekes ítélete, továbbengedett keménynek tűnő belépője a mi kárunkra, illetve büntetőgyanús szituációk is akadtak. A legnagyobb meglepetést mégis két szituáció okozta: a Baldoni-Szendrei cserénél nem engedte utóbbit pályára lépni több, mint egy percig, köszönhetően a most bevezetett új szabályoknak: francia támadónk túl lassan hagyta el a játékteret, azt persze a bíró nem vette figyelembe, hogy kissé sántikálva, sérülten távozott a pályáról. Később pedig Ciblát egy ápolás után engedte vissza csak jó sokára, több, mint egy perc elteltével. Értem én a szabály megalkotásának miértjét, de ezzel csak azt érték el, hogy a szenvedő fél igyekszik addig is húzni az időt, amíg nem léphet pályára a csapattárs. Remélhetőleg jobban kiforrja majd magát ez az újítás…

Egy hét múlva tehát jön a visszavágó, a minimális előnyünk semmire nem garancia, de képesnek érzem a csapatot arra, hogy megőrizze azt. A komolyabb erőpróba a követkető körben vár majd ránk.