Száguld a Lokomotív – de hova?

Aki ismer, tudja, hogy a szívemnek a nemzetközi meccsek a legkedvesebbek. Továbbjutás után viszont még sosem éreztem ennyire kétségbeesettnek a csapatunk helyzetét. Mert a Pjunyik ellen továbbjutottunk, gólt sem kaptunk! Száguld a lokomotív – de hogy merre? Még mi magunk sem tudjuk…

A Jereván előzetesen hozzánk hasonló erősségű csapatnak tűnt, 50-50 körüli százalékot adtunk volna bármelyik csapat továbbjutásának. Annak, hogy összekerültünk velük a Konferencia Ligában, elsősorban azért örültünk nagyon, mert a másik négy opció mind esélytelenebb párosításnak tűnt. Az odavágót behúztuk egy soványka 1-0-val, és úgy utaztunk Jerevánba, hogy a hazai örmények  győzelmére volt a fogadóirodákban a legalacsonyabb a szorzó a döntetlenhez vagy a Loki sikerhez képest (1,8 vs 3,5 és 4). Talán azért is, mert nekik kötelező volt támadniuk az egyenlítésért, és talán azért is, mert a Felcsút ellen semmi nem működött a Lokinál, és a kezdőcsapatot is hiányosan tudtuk összeállítani. Samper eltűnt (talán el sem utazott), Hofmann kispadra sem került, Vajda továbbra sem bevethető, bár legalább Kusnyír felépült.

Az örmények aktívabban kezdtek, ezt tudtuk majdnem megbosszulni egy-egy labdaszerzéssel és kontrával, de Kocsis hetek óta mintha csak visszafelé fejlődne. Az örmény nyomás aztán jó lövésekig is elvezetett, Andreevnek többször kellett bravúrral védenie az első félidőben, és egy lesgólnál még a kapujából is ki kellett szedne a labdát. Boskovic erényei között továbbra sem szerepel a „jó befejezés”, a félidő végi ziccerét nem tudta gólra váltani, így 0-0 volt a félidőben. Én egyébként már a 25. perctől azt éreztem, itt ma nem fog gól születni, de nem a csapatok betonbiztos védelme miatt, mert nagyon sok távoli lövést és helyzetet láttunk, hanem azt elnézve, mennyire be van oltva mindkét csapat a gól ellen.

Ez a második félidőben konkrétan kabaréba fordult, 2-3 labdaérintésnél alig volt tovább a labda egy-egy csapatnál, mert számolatlanul érkeztek a technikai hibák. Emiatt a kapuk előtt is botrányos megoldásokat láttunk, akár a védőktől, akár a támadóktól. Mindkét csapat akart, nagyon is, de a színvonal alapján az volt az érzésem, hogy úgy lenne korrekt, ha inkább mindkettő kiesne, mert ez nem méltó a nemzetközi kupákhoz. Mindkét csapat többször is megnyerhette volna a meccset a második félidőben, de sem a szerencse (Dzsudzsák kétszer is kapufát talált), sem a tudás nem segített (Kocsis 70. perces lövésénél én szégyelltem el magam) egyik csapaton sem. A 0-0 azt jelentette, hogy nincs hosszabbítás (óriási kő esett le a szívemről, nem hiányzott volna +30 perc) és továbbjutott a DVSC!

És most itt szögezzük le, akárhogyan is sikerült, de jár az ŐSZINTE, TELJES GRATULÁCIÓM a csapatnak. Győzelmet, továbbjutást nem kell megmagyarázni, és mi ezt úgy tettük meg, hogy gólt sem kaptunk a párharcban. Hálás vagyok érte, hogy megyünk tovább és újabb nemzetközi kupameccset láthatok a Nagyerdei Stadionban, mert ezeket a meccseket kedvelem legjobban – az már más kérdés, hogy lesz-e benne köszönet.

A csapat és a klub ugyanis, immár egyértelmű és tagadhatatlan: ezer sebből vérzik. Száguld a Lokomotív, jelen esetben az NK-ban, de hogy ez hová vezet, azt nehezen tudnám megmondani. Ez volt 8 nap alatt a harmadik tétmeccsünk, vasárnap jön a negyedik (Újpest), aztán csütörtökön az ötödik (Koppenhága), utána vasárnap ismét NB I (Nyíregyháza), és két hét múlva a koppenhágai visszavágó, hogy rá három napra meg fogadjuk a tavalyi bajnok ETO-t. Ez 25 nap alatt 8 meccs! Akkor is kegyetlenül hangozna, ha jó fizikummal, sérültek nélkül, jobbnál jobb rutinos játékosokkal várnánk az újabb meccseket, de ennek pont az ellenkezője igaz…

Azt gondolom, az első meccset nem kellett magyarázni. Otthon NK meccset nyertünk olykor értékelhető játékkal, de szezonnyitónak rendben volt, még ha ki is derült, hogy a keretünk közel sincs kész (Balage összefoglalójának nem véletlenül az lett a címe, hogy „Nem vagyunk még készen”). A második meccsünk a Felcsút ellen megmutatta Remmel taktikai limitációit és elveit – magára is vállalta a vereséget. Ez a harmadik meccsünk pedig rávilágított a szakmai stáb kudarcára, ami az erőnlétet és a játékosok egészségi állapotát illeti. A meccs végét már nehezen bírtuk, sorra dőltek ki a pályán lévő játékosok. Patait az 56. percben Batik váltotta, Ciblát nem sokkal később Szécsi. Baldoni helyére sérülés miatt be kellett hozni Szendreit, Mejías meg az utolsó 10 percre esett ki és jöhetett Sain, hogy ismét Batik legyen a középhátvéd. Remek. És akkor még nem beszéltem Andreev húzódásáról, és nem említettem, hogy Kocsis rongybabaként terült el a gyepen a lefújáskor – ami még akkor is szemet szúr, ha hozzáteszem azt az egészen megdöbbentő tényt, hogy a három meccset a mezőnyjátékosok közül egyedül ő játszotta végig (sok köszönet mondjuk nem volt benne, de attól még becsületére válik).

Ott tartunk, hogy az NB I-es meccsekre nem tudunk kiállítani egy épkézláb csapatot. Olyanok játszanak védekező középpályást (Patai), középhátvédet (Batik), támadó középpályást (Boskovic), középcsatárt (Szendrei), bal szélsőt (Szécsi), akiknek nem ez az elsődleges pozíciójuk; és olyanokra teszünk túl nagy terhet és felelősséget, akik eddig csak alsóbb osztályokban, vagy felnőttek között még egyáltalán nem mérethették meg magukat (Tercza, Sain, Patai, Macsó, Myrtaj, Baldoni). Ott tartunk, hogy a 21 éves, tavaly NB I-ben bemutatkozó Cibla a húzóemberünk, és értelmes kapuralövései rajta kívül csak a 39 éves (!) Dzsudzsáknak vannak. Ott tartunk, hogy alapvető gondot okoz, hogy hogyan juttassuk el a labdát a csatárhoz, vagy hogy hogyan legyen jó beadásunk akcióból. Ez pedig még akkor is csalódottságot szülhet játékosokban, szurkolókban egyaránt, ha ennek ellenére is összehozzuk a továbbjutást. A csalódottság, a frusztráció, a türelmetlenség, a kilátástalanság pedig rossz tanácsadó, legyen szó karszalag-átadásról, legyen szó cseretaktikáról, legyen szó játékosigazolásról, legyen szó edzőkérdésről, és legyen szó kommentelésről egyaránt. Én épp ezért, bár rávilágítottam most a legfőbb nehézségeinkre, mégis nyugalomra intek minden olvasót. Van még idő alakítani a keretet, van még idő javítani azokon a dolgokon, amik félresikerültek, és van még mire építeni, hiszen ez a továbbjutás akkor is SIKER, ha nehezen is sikerült – sőt, így talán még nagyobb siker is.

Legjobbjaink közé tartozott Andreev, aki közeli fejest, távoli kiváló lövést is hárított több alkalommal is. Lang Ádámnak voltak nagyon fontos utolsó emberes megnyert párharcai, Guerrero pedig nagy stabilitást adott a bal oldalunknak. Patai egyre több szép dolgot mutat, még ha vannak hajmeresztő megoldásai is. A középpályások és csatárok közül Dzsudzsák passzaránya volt a legjobb, és a két kapufája miatt akkor is dicsérném, ha tudom, hogy az első a védőn pattant meg, a másodikat pedig koncentráltabban meglőve gólnak örülhettünk volna. Szavazzatok, ki volt nálatok a legjobb, aztán pihenjünk egyet. Ahogy a csapatra, úgy ránk is ráfér, a neheze még csak most jön!

Hajrá, Loki!
Csibu