Tényleg itt a vég?

A DVSC ismét komolyan jegyzett csapat ellen mérkőzhetett meg Debrecenben. A Koppenhága elleni Konferencia Liga selejtező kőkemény összecsapásnak ígérkezett, a papírforma egyáltalán nem kedvezett nekünk. Amikor a végén 0-3-nál lefújták a meccset és körbenéztem a lelátón, majd beleolvastam a DVSC szurkolók által látogatott Facebook oldalakra, úgy éreztem, hogy itt a vég, pár perc múlva megjelennek a tetemünkből lakmározó madarak, a csapatunk szemétre való, irány az NB II, sőt, lehet jobb is lenne beszántani az egészet, elzavarni mindenkit. Tényleg itt a vég?

Engedjétek meg, hogy a meccs helyett egy kicsit ezt járjam most körül. Érthető, hogy sokan csalódottak, ki ne úgy menne meccsre, hogy bízik a jobb eredményben, sőt, bízik a csodában. De vajon tényleg normális dolog szidni a csapatot és elkeseredettségünkben bántani és kritizálni mindenkit, csak mert az történt meg, ami várható volt? Főleg annak tudatában, hogy közelebb volt ez a meccs a 0-1-hez mint a 0-3-hoz, hiszen szinte mindent megtett a pályán a csapat. Vannak helyzetek, meccsek, ahol érthető a kemény kritika. Ha a játékosok alibiznek, ha egy valóban gyenge ellenfél fog ki rajtunk, ha elbaltázott döntések történnek sorozatosan, mi is mindig felemeltük miatta a hangunkat. De a Köbenhavn ellen nem ez történt. Egyszerűen nyert a profi(bb) csapat. Az, amelyik gyorsabb, labdabiztosabb, fizikálisan erősebb és jobban felkészített. Az, amelyik feleannyi energiából dupla olyan hatékony, mint hazai pályán játszó ellenfele.  Ezért ők voltak mostanság többször is a BL-ben és nem mi.

Szörnyű szembenézni a valósággal, hogy a mi focink nem ér fel a nyugat-európaihoz? Pedig ez senkit nem kellene, hogy meglepjen, az állami pénzzel kitömött, a Fradi-városra kapott 25 milliárd forinttal elszámolni képtelen (ez nekünk 5 évnyi működési költség lenne!!!) Ferencváros volt az egyetlen, amely 2018 óta európai csoportkörökbe tudott jutni. A DVSC ráadásul negyedikként, csupán a Magyar Kupa szerencsés alakulása miatt, egyfajta „vigaszdíjként” kapta meg a nemzetközi kupában való indulás jogát. Most, hogy kikaptunk a Köbenhavn ellen, azt kiabálni, és kommentekbe írni, hogy irány az NB II, számomra szörnyű képet fest a realitásérzékelésünkről. Aminek májusban még úgy örültünk – „Irány Európa!”, skandálták a szurkolók -, most hirtelen teljes sötétségbe borította a stadiont, mert kikaptunk 0-3-ra, ami szomorú és lehangoló eredmény, de közel sem jelenti, hogy itt a vég.

Őszinte leszek, ahogy a vlogunkban is látjátok majd: én örömmel mentem a meccsre. Számomra ez egy ajándék volt. Tudtam, hogy nincs sok esély, de kíváncsi voltam, mit tudunk nyújtani. És ebből a megközelítésből, én sokkal optimistábban jöttem haza a meccsről. Most látszott először úgy igazán, hogy mi Remmel elképzelése a játékról (akár tetszik ez nekünk szurkolóknak, akár nem). A támadásaink, labdakihozatalaink jól néztek ki. Cibla remekelt a szélen (13/14 passz, 3 lövés, 10/13 megnyert párharc), Dénes számai bár nem voltak jók, rögtön a mély vízbe dobták, és nem éreztette Kocsis hiányát. Ma Dzsudzsák sem volt úgy eltűnve, a hátvédeket követően neki volt a legtöbb labdaérintése (57), és számolatlanul adogatta be a labdát a 16-oson belülre – más kérdés, hogy ezek hatékonysága a béka feneke alatt volt, annyira nem volt meg az összhang közte és a csapattársak között (no meg ennyire jól tudott védekezni az ellenfél): 16 beadásából csupán 1 (!) volt pontos. A piroshoz is közel járó Boskovic és Batik passzai is jók voltak (84%, illetve 100%), látszott, mi az elképzelés. Itt a nagy probléma, hogy sem Boskovic, sem a helyére beállt Sain nem igazán kaptak labdát, hiába az ő feladatuk is a védekezésből támadásba való átváltás, a 19, illetve 13 labdába érés bántóan kevés – és ez a csapat kritikája is (vagy a Köbenhavn továbbra is profi védőmunkájának dicsérete).

Persze volt egy ellenfél a pályán, és ami nekik összejött, az nekünk nem. Dzsudzsák és Cibla távoli lövései nem jutottak el a kapusig (fölé és blokkolás), Dzsudzsák beadásai és szögletei pedig hiába hordoztak magukban veszélyt, ha Baldoni és társai még mindig nem érzi, hol a kapu és hova helyezkedjen. Andreevnek voltak bravúrjai, de hibái is, ahogy igaz ez a peches Lang Ádámra is. Félidőben úgy vonultunk 0-2-vel a szünetre, hogy két szögletből szerzett góllal vezet a Koppenhága, akik ellen viszont egyáltalán nem játszottunk alárendelt szerepet. A második félidőben szintén volt egy jó húsz perces időszakunk, beállt Sain, de külön öröm volt számomra Kaye játékba küldése és Vajda visszatérése is. A végén újabb szögletből kaptunk egy demoralizáló gólt, de a visszavágón még 1-2 gólos vereségnél sem lett volna túl sok esélyünk, úgyhogy maximum lélektanilag tekinthetünk rá búskomoran.

Sokat töprengtem rajta, írjak-e ki meccs legjobbja szavazást. Én úgy érzem, eredmény ide vagy oda, nem vallottunk kudarcot. A csapat tepert, küzdött, a játék számos elemében jobb is volt ellenfelénél. 0-3 után azonban nagyon nehéz jó szívvel bárkit kiválasztani. Elsőre Andreevre esne a választásom, mert a rövid sarokra tartó összes lövést jól védte, mindkét félidőben volt bravúrvédése, de mégis csak kapott három gólt, és a meccsen két nagyobb hibát is vétett (rossz kirúgás és aláfutós-szögletre fejelés), amikből ugyan közvetlenül nem származott gól, de az elsőből közvetve igen. Aki viszont egyértelműen a legjobbunk volt, és most önhatalmúlag őt választanám a meccs legjobbjának, az Cibla Flórián volt, akinek statisztikáit csak ismételni és kiegészíteni tudom: 13/14 pontos passz,  3 lövés, 10/13 megnyert párharc, 4 szerelés, 2 visszaszerzett labda, 2 szabálytalanság ellene, 2/3 sikeres csel. Ez bőven olyan teljesítmény egy NK meccsen, amiért megérdemli a meccs legjobbja címet!

És még mielőtt bárki azzal jönne, semmiképp nem mosdatni szeretném a csapatot, sem úgy beállítani a dolgot, hogy „Debrecenben most minden rendben van, nincs itt kérem semmi látnivaló”. A marketingünk pocsék, hisz erre a rég várt meccsre is éppen csak 6000 feletti nézőt tudott a klub kihozni (az örmények ellen 8500-an voltunk). A bérletesek bár kaptak jegykedvezményt, de nem ülhettek a helyükön, és ez épp a legelkötelezettebb, és komoly összegeket kifizető szurkolókkal szemben pofátlanság. Az edzőnk elképzelése „globálisan” hiába jó, de ha nem illik a csapathoz, akkor látjuk, hogy mennyire működik. Ha pedig az edző- és stábtagválasztást elrontjuk, mint látható, az az egész csapat mentális- és fizikai egészségére is kihat, lásd a hétvégi Kocsis esetet és a tucatnyi sérülést. A keret kialakítása is minimum kérdőjeles a megannyi rutintalan, fiatal játékossal, a középpálya közepén óriási lyuk tátong, Baldoni tétmeccsen eddig semmit nem csinált, és hiába van három jobbhátvéd is a keretünkben, Szécsinek kell betöltenie kezdőként a posztot. Az eddig lejátszott 5 meccsen összesen 3 rúgott gól azzal sem magyarázható, hogy háromszor is nemzetközi kupában játszottunk – és a fő gondjaink éppen a támadások befejezésénél jönnek elő. A dánok ellen 13-szor lőttünk kapura, mégis csak 2-szer találtuk azt el és ezekből a 0.36-os xG alapján az lett volna csoda, ha gólt szerzünk. Az Újpest ellen 6/18, a Felcsút ellen 3/22 (!!!), a két Pjunyik elleni meccsen 4/18 és 1/20 (!!!, az az 1 Cibla bombagólja) volt a pontos kapura lövéseink száma. Azaz eddig 5 meccs alatt 16-szor találtunk kaput: 30 percenként egyszer (!). Összmérleg: 16/91, 17%-os arány…  Ez egyszerre súlyos kritikája a taktikának, a játékosállománynak és a pályán hozott döntéseknek.

De hogy ettől a meccstől most a kardunkba kellene dőlnünk? Ugyan már. Ha nyerünk a Nyíregyháza ellen vasárnap, akkor máris nagy kő eshet le a szívünkről, ha meg nem nyerünk és 3 meccs után nyeretlenül toporgunk a tabella alján, akkor is lesz előttünk 30 forduló, hogy megfelelő személyi változásokkal kicsit kiegyenesedjünk. Úgyhogy lesz még jó pár meccs, amin kiélhetik magukat a világvégét várók. Helyette én inkább a csapatom mellé állok, mert az ilyen időkben van leginkább szüksége a szurkolók szeretetére, kitartására és a józan hangokra.

Hajrá, Loki!
Csibu

Borítókép forrása: Czinege Melinda, NemzetiSport