Sorsfordító győzelem?

A Nyíregyháza elleni meccsek sosem csak egy szimpla bajnoki összecsapások, de ez a mostani még a keleti rangadótól is több volt. A rosszul sikerült szezonrajt miatt ugyanis máris felsejlett egy esetleges edzőváltás lehetősége, ami egy Szpari elleni vereséggel könnyen realizálódhatott volna. Márpedig ez olyan negatív spirált is gerjeszthetett volna, mint amilyet két éve már tapasztaltunk, és a francnak sem hiányzik egy hasonló időszak…

Természetesen a Máté Csaba-féle időszakra gondolok, amikor zsinórban kaptuk a pofonokat, és egy teljes szezonba került kikecmeregni a gödörből, a megfontolatlan húzások pedig kis híján az NB I-es tagságunkba kerültek. Azért idén ekkora válságban még nem vagyunk, de ha három vereséggel kezdtünk volna, és emellé hozzátesszük a valószínűsíthető sima kiesést a Koppenhága ellen, az nagyon nem mutatott volna jól, hiába hoztuk az elvárt továbbjutást a Pjunyik ellen. Ráadásul amilyen szeszélyesen kezdődött az idei NB I-es szezon, ahol azt látjuk, hogy már három forduló után elképesztő körbeverések vannak, és a rekordbajnok Fradi az utolsó helyen áll, itt most különösen nagy problémát okozhatott volna, ha rögtön az elején leszakadunk a többiektől. Egyelőre ugyanis nincs egyetlen csapat sem, akire egyértelműen rá lehet mutatni: ő lesz a biztos kieső. Fontos tehát, hogy tapadjunk a mezőnyre már most, a szezon elején.

Ennek fényében készültünk tehát a Szpari elleni rangadóra. A kezdőt tekintve kicsit ráztam a fejem: a jobb oldali védő posztról ezúttal is kimaradt Kusnyír, de a csütörtöki meccsel ellentétben már a padra sem ülhetett le. A fiatalpercesünk ezúttal Sain Balázs volt, akiről az őszinte véleményem az, hogy nem tűnt ki a csapatból eddigi pályára lépései alkalmával. A többi poszton igazából nem történt meglepetés, hacsak Boskovics kimaradását ide nem soroljuk, akit így ezúttal Batik helyettesített.

A meccs hasonló mederben kezdődött, mint az eddigi találkozóink idén: kezdeményezőleg léptünk fel, sokat birtokoltuk a labdát, megvolt a sebesség, a dinamika a játékunkban, de a támadásépítés akadozott. Megint úgy akarunk beadni, hogy nincs senki középen, úgy akarjuk felhozni a labdát, hogy nincs, aki kérje azt, satöbbi. Szóval a kapuig azért ritkán jutottunk el. Viszont jött megint a kritikus 25. perc környéke, amikor elfogyott a szufla, és innentől kevésbé működött a letámadásunk, kevésbé tudtuk birtokolni a labdát, szemmel látható volt, hogy elfogyott a lendületünk, elfáradtunk. Innentől a Nyíregyháza is többször eljutott a kapunk előteréig, igaz veszélyes helyzeteket ők sem tudtak kidolgozni. Az első félidő mérlege részünkről így egyetlen lesgól volt (aminél sajnos méteres lesállás volt), illetve néhány kósza támadásépítés bármiféle veszély nélkül.

A második félidőre csere nélkül jöttünk ki, miközben Bódog Tamás kettőt is változtatott a csapatán. Az első tíz perc főleg nyíregyhází lehetőségekkel kezdődött, de veszély ezekben sem igazán volt. Az 55. percben tudtunk először felszisszenni, ekkor egy Dzsudzsáktól érkező szabadrúgást követően Tóth jött ki határozatlanul, a felperdülő labdát pedig Batik ollózta kapu mellé. Viszont alig egy perccel később már örülhettünk: Lang egy hosszú indítással ugratta ki Dénest a bal szélen, aki három védő szorításában egy testcselt követően ívelt be jobbal középre, ahol az üresen érkező Dzsudzsák fejjel (!) szerezte meg a vezetést. Már ott találgattuk egymás közt, hogy fejelt-e valaha gólt, de nem rémlett – később megerősítést nyert, hogy valóban ez volt az első fejjel szerzett találata. Igazi kuriózum.

Innentől felgyorsultak az események, a vendégeket szorította az idő, sokkal nyíltsisakosabbá vált az összecsapás. Mi előbb egy Sain-Patai, majd Szendrei-Baldoni és Cibla-Kaye cserékkel frissítettünk a hajrára fordulva. Az érdekes momentumok pedig innentől kezdődtek. Kezdődött minden egy Batik-Temesvári csörtével a tizenhatoson belül: a Szpari játékosa volt szabálytalan, majd a földre kerülő Batikra még rá is lépett, majd számon is kérte őt és megragadta a mezét, mire Batik dühösen csapott egyet a karjával és találta el az ellenfél arcát. Ebből persze kakaskodás alakult ki, és szigorú játékvezető akár pirossal is jutalmazhatta volna ezt a performanszt, de akadtak enyhítő körülmények: egyrészt az ütés nem könyékkel történt, hanem alkarral, nem volt annyira durva, mint amilyennek tűnt, illetve ott volt Temesvári provokációja, ami kiváltotta az ütőmozdulatot. Így lett salamoni döntésként sárga lap mindkét játékos jutalma, aminek később még volt jelentősége.

A 76. percben Babunski rontott ziccert, de előtte Toma tűnt el Lang szorításában. A vendégek tizit reklamáltak, a VAR visszanézte, de helyesen nem ítélt büntetőt. A 79. percben a felső lécről pattant ki egy távoli Szpari szabadrúgás, majd az utolsó percekre fordulva Kaye dönthette volna el a meccset, de rossz labdaátvételét követően oda lett az ígéretes lehetőség, majd később Dzsudzsák mesteri indítását követően ziccerben lőtt a kapusba. A kettő közt történt egy említésre méltó esemény, egy szöglet után ugyanis Baldoni iramodott a kapu felé, ám Temesvári eléugorva egy bodicsekkel tette arrébb támadónkat. Tény, hogy Baldoni nem dobta fel magát, hanem ment tovább a labdáért, amit végül a vendégek szereztek meg. A szabálytalanság ténye vitathatatlan, a sárga jogos, és mivel Temesvári korábban a Batikkal folytatott csörte alkalmával besárgult, így mehetett zuhanyozni.

Baldoni pedig még a legvégén eldönthette volna ismét a meccset, ám miután a nehezét megcsinálta, és ziccerbe cselezte magát, a befejezést elrontotta, a kapusba lőtte a labdát. A vége így maradt az 1-0: a meccs összképét tekintve szerintem igazságos, még ha azért el is ismerjük, hogy nagyon kiegyenlített meccset is láttunk. De összességében szerintem tettünk annyival többet a győzelemért, hogy annak jogosságát ne vonhassuk kétségbe.

Ennek ellenére mégis komoly sajtóvisszhangja lett az összecsapásnak, és ez nem másnak köszönhető, mint a játékvezetőnek. Rúsz Márton február után vezetett ismét meccset a Lokinak, az emlékezetes ETO elleni balhés összecsapás óta nem delegálta őt az MLSZ a meccseinkre. Arra azonban számítani lehetett, hogy nem lesz ez örökké így, de meglepett, hogy pont egy ilyen presztízsű meccsre küldték őt ismét. Egyrészt miskolci származása révén különösen kérdőre vonható döntés ez a vendégek részéről (és mint a meccs előtt megtudtam, ott sem szeretik őt egyébként a korábbi közreműködéseinek hála), másrészt nem éreztem szerencsésnek, hogy egy ilyen feszült meccsre egy szereplési mániást bohócot küldjenek. Márpedig tényleg ez történt, Rúsz Márton most is főszereplő akart lenni. Nem győzte kihangsúlyozni, hogy ő jelen van, ismeri a szabályokat. Minden egyes bedobásnál és kapuskirúgásnál elkezdett visszaszámolni, már rögtön a meccs elején is, amikor még senkinek nem állt érdekében húzni az időt. Nem egyszer kezdett el már akkor visszaszámolni, mikor a kapus még épp a labdáért szaladt, hogy letehesse a kirúgáshoz, vagy a bedobáshoz készülődő csapat még a kezébe se fogta a játékszert. Ez nem számít, lényeg, hogy Rúsz sípolhatott, jelezhette, hogy itt van ő is. A feszkót pedig tetőzte az arroganciája, amire Bódog Tamás is felhívta a figyelmet a meccset követő interjúban (szegény amúgy a lefújást követően a kiállítás sorsára jutott, Kocsis esetéből tanulva nem számíthat rövid eltiltásra).

Ha őszinték akarunk lenni, akkor összességében a vendégek több dolgot kérhetnek most számon Rúsz Márton ténykedésén, még ha szerintem a végeredményt befolyásoló hibát nem is vétett. De a szereplési mániája és az arrogáns viselkedése hozzájárult ahhoz, hogy az egyébként is feszült meccs ne záródjon balhé és meccs utáni üzengetés nélkül. Továbbra is tartom, hogy az NB I egyik legrosszabb játékvezetője és az nonszensz, hogy őt tavaly a szezon legjobbjának választották.

A győzelem tehát roppant fontos volt, remélhetőleg szép lassan kisimulunk majd minden tekintetben. Gondolok itt a sérüléshullámra is: megint volt két húzódásunk, Dénes és Szécsi személyében. Utóbbi azért is roppant kellemetlen, mert így gyakorlatilag mind a négy (!) jobbhátvédünk kidőlt… Legyünk túl a szerdai EKL visszavágón, valahogy éljük túl az ETO elleni meccset, és aztán kezdődhet igazán a szezonunk.