Viszlát, Európa!

Úgy utaztunk Dániába, hogy a háromgólos hazai vereség miatt már csak formalitás a visszavágó. A kezdőket látva egyértelművé vált, hogy edzőmeccs jelleget ölthet számunkra a meccs, a DVSC  ugyanis kis túlzással az U23-as csapatát küldte pályára. Az eredmény is ennek megfelelően alakult, de legalább a becsületgólt sikerült megszerezni.

A félidőben beálló Dzsudzsák ugyanis szabadrúgásból ívelt középre, a labda pedig érintés nélkül pattant be a kapufáról, ezzel játékosunk valószínűleg utolsó nemzetközi gólját láthattuk. Ha visszavonul a szezon végén (már 40 évesen), vagy ha nem érünk el NK helyezést, akkor ő ezzel köszönt el Európától. Erre a szezonra viszont az egész csapat elköszönt tőle, kiestünk. Ugyanúgy két kört éltünk meg, mint legutóbb: egy örmények elleni továbbjutás után egy magasabban jegyzett, minden elemében profibb csapat hozta a papírformát és – cserecsapat ide vagy oda – bántóan könnyedén jutott túl rajtunk a Konferencia Liga rájátszásába.

Mivel mind a négy (!) potenciális jobbhátvédünk is sérült, Myrtaj került be a csapatba – és bár mutatott ígéretes dolgokat, egyértelmű volt, hogy teljesen posztidegen számára a feladat. Nem is látta el jól, a kapott gólok, lesgólok többsége az ő oldalán futott végig, és bár voltak jó szerelései, összehozott egy tizenegyest is. Az sem segíthette a csapatot, hogy Mejías Batikot kapta maga mellé belső védőnek (ők ketten voltak a rangidősek) és a kapuba Erdélyi került, akinek bár voltak védései, különösebb bravúr nélkül hozta le a meccset. A nagy reményekkel igazolt Keller sem tudott igazán remekelni, bár legalább ő lövésig eljutott. Nem úgy a támadóink, pedig a Dénes, Cibla, Baldoni hármas az NB I-es kezdőnk tagjai: bár Baldoninak volt 3 kísérlete, Cibla és Dénes még csak lövésig sem jutottak. Főleg utóbbin érződött, hogy megérkezése óta folyamatos meccsterhelésben részesül, konkrétan momentuma nem volt. Kaye-n éreztem leginkább a folyamatos teperést, két lövése is volt, és a kevés támadásunk többségében benne volt. A számolatlan Köbenhavn helyzetet azonban – a kritikán aluli szélső védekezésen túl – a középpályánk középső részének súlytalansága okozta: a Sain-Patai kettős nem igazán tudott bizonyítani. Közülük is főleg Sain az, akin leginkább érződik, hogy a tavalyi karcagi NB II-es idény mintha nem lett volna elég neki és még nem lépett volna szintet (a pályára lépő 16 DVSC játékos közül csak az 5 percet játszó Szendrei passzolt kevesebbet nála…). A második félidőben pihentettük azokat, akikre számítunk az ETO ellen, Keller, Cibla, Mejías, Dénes, Baldoni helyére jött Dzsudzsák, Guerrero, Lang, Vajda és Szendrei, a játékunk is módosult némileg, de hiába, 60 perc elfogadható játék után 30 perc teljes összeomlás jött és 1-1-ről végül 5-1-es hazai siker született.

Több szót nem igazán érdemel a dolog, a magyar focira és a csapatra vonatkozó tanulságokat nem ebből a meccsből kell levonnia az MLSZ-nek és a szurkolóknak. Remmelék kaptak egy újabb meccsnyi tapasztalatot, amiből meg nekik és a játékosoknak kell levonniuk a tanulságokat. Reméljük, hogy nem sokat vett ki belőlünk a találkozó (sem fizikálisan, sem mentálisan), mert vasárnap már fogadjuk az ETO-t, és innentől már maximálisan az NB I-re kell fókuszálnunk. Viszlát, Európa!

Hajrá, Loki!
Csibu

Borítókép forrása: fck.dk