A meg nem tanult lecke

A Soroksár elleni meccset jó formában várhatta a csapat: sorozatban négy megnyert tétmeccs után érkeztünk a XXIII. kerületbe. Az elvárás ismételten a három pont megszerzése volt, és ez még úgy is reálisnak mutatkozott, hogy a sérülések és a koronavírus miatt több játékosunkkal sem számolhatott Kondás Elemér. Gyönyörű napsütéses idő, teltház, bajnoki ambíciók: mi más kellett volna ahhoz, hogy egy jó mérkőzést láthassunk? Mondjuk foci, foci és még egy kis foci. Mivel viszont ebből egyik sem valósult meg, így elkerülhetetlen volt a csalódáskeltő végeredmény.

„Állítólag teltház lesz. Mindenki jön a Dzsudzsákot nézni.” – osztotta meg velünk bizalmasan az infót egy idősebb úr, miután elégedetten konstatálta, hogy nem a kapuja elé parkoltunk a kocsival. Igaza lehetett, mert a környék érezhetően nem szokott hozzá ilyen nyüzsgéshez: mindenhol emberek, autók, rendőrök szaladgáltak. A békés, párszáz fős találkozók világát alaposan felforgatta a Loki vendégszereplése; kicsit olyan érzésünk lehetett, mint mikor valamelyik falu csapatát összesorsolják a kupában egy neves ellenféllel. A hasonlat egyébként helytálló lehet abból a szempontból is, hogy a Soroksár pályája még csak nyomokban sem emlékeztet egy másodosztályú létesítményre, falusi majálisok megrendezésére egyértelműen alkalmasabb lenne. Vagy némi átalakítással börtönnek is elmenne, amint az a fotókon is látszik.

A bemelegítésnél látszott is pár játékosunkon, hogy megütötte őket a valóság, hová is süllyedt az elmúlt években a Loki: ezúttal nem a Fradinál vendégeskedünk a Groupama Arénában, hanem a zöld-fehérek fiókcsapatánál egy börtön-cirkusz-rét tájelemekkel dolgozó „stadionban”. Mert kupameccsként még elmegy egy ilyen „haknizás”, de amikor rájössz, hogy te ezekkel a csapatokkal vagy egy osztályban, akkor már más a helyzet: ezt a kognitív disszonanciát valahogy fel kell oldani. És véleményem szerint ennek két lehetséges módja van: az elfogadás és a tagadás. De ne szaladjunk ennyire előre, majd erre még visszatérek a végén.

Inkább essen pár szó a mérkőzésről. A kezdőnk nagyjából a papírforma szerint alakult, viszont Bényei Ágoston a Pécs ellen összeszedett sérülése miatt kimaradt a keretből, és mivel Baráth és Pintér továbbra sem bevethető, Lakatosról pedig nincs infónk, hogy sérült vagy beteg, de ő sem játszik mostanában, ezért a kötelező fiatalszabály miatt újoncot avattunk a kezdőben (a dvsc.hu cikke szerint 18, a hivatalos adatok szerint pedig 19 éves) Sármány Kristóf személyében. Engem egyébként sokkal inkább az lepett meg, hogy a kispadon két olyan 18 esztendős játékosunk – Kenderesi Dávid és Balla Mátyás – foglalt helyet, akik eddig szóba sem nagyon kerültek.

Az első játékrész alacsony színvonalú játékot, ám vállalható összképet hozott. Bárány ismét felszántotta a pályát, és ennek egy kiharcolt, Bódi által értékesített büntető formájában meg is lett az eredménye. (Akinek esetleg nem tűnt egyértelműnek a felvételek alapján, annak leszögezném, hogy teljesen jogos volt a tizenegyes, a védő egyértelműen és kitartóan rángatta vissza támadónkat.) Ezen kívül sok más eseményt nem jegyezhettünk fel, bár mindkét oldalon maradt ki egy-két helyzet.

Félidőben Kondás lekapta mindkét támadónkat, Sármányt és Bárányt is (utóbbit valószínűleg azért, mert hétközben kisebb sérüléssel bajlódott), és érkezett helyettük Tischler és Kenderesi. Alig telt el pár perc a szünetet követően, máris kirajzolódott, mire számíthatunk a folytatásban: pankrációra. Már az első játékrészben azon tűnődtem, ki ez a borzalmasan gyenge bíró, aki még a másodosztályból is lefelé lóg ki, aztán tudatosult bennem: régi jó barátunk, Iványi vezeti a meccset. Na, igen, ha van valami, ami biztosan nem hiányzik az NB I-ből, az a játékvezetés. Mezőnyben folyamatosan nevetséges hibákat vétett, és a második játékrészben sikerült olyannyira felhergelnie az alkalmatlanságával mindkét csapat játékosait, hogy teljesen elszabadultak az indulatok. Varga Józsit izomból fellökték? Szabadrúgás veszélyes helyről a Soroksárnak! De ez csak egy példa abból a rengeteg felfoghatatlanul rossz döntésből, amiket produkált. Kisebb csoda, hogy legalább a büntetőnket befújta, de egyébként abban, hogy nem túl sok futballt láthattunk a mérkőzésen, neki is elévülhetetlen érdemei voltak.

Mert ami ezután jött, az már nem sokban emlékeztetett a focira. Egyfelől egyre gyakoribbá váltak a lökdösődések, tömegjelenetek, reklamálások, másfelől pedig amikor éppen ment a játék, abban sem volt köszönet: több esetben sem tudtam eldönteni, hogy lefújt-e valamit a bíró és azért állnak a játékosok, vagy megy a találkozó, csak ezt jól álcázzák a csapatok. A labdát mindkét fél össze-vissza rúgta, amerre állt, és azokat leszámítva, akik a játékszer közelében voltak, mindenki gondosan ügyelt rá, hogy nehogy akár csak egy kicsit is kocogni kelljen.

Aztán Kondás a 60. perc környékén lehozta Kusnyírt, és berakta a helyére Dzsudzsákot támadó középpályásnak. Ez a döntés az előrefelé és a hátrafelé játékunkban egyaránt megmutatkozott: több helyzetünk lett ugyan innentől kezdve, de a pocsék védelmünkre is rászabadultak a soroksáriak, ami megbosszulta magát: Lovrencsics Balázs fejesével egyenlítettek a hazaiak a 73. percben. Innentől még inkább mentünk előre, de kihagytuk a kihagyhatatlant is, valahogy érezni lehetett, hogy ezen a meccsen semmi nem fog összejönni. Az egyetlen, aminek örülhettünk, az volt, hogy legalább a Soroksár meccslabdája is kimaradt. Zárszóként még Gyömbér jutott a kiállítás sorsára az utolsó percben, de ez már nem osztott, nem szorzott: két pontot Soroksáron hagytunk.

A játékosokról nem adnék külön értékelést. Bárányt azért ismét kiemelném, mert egy félidő alatt többet tett a csapat sikeréért, mint mások egész mérkőzésen. Tegyük hozzá, hogy még csak annyira jó meccset sem fogott ki, de a küzdeni tudása újfent meghozta az eredményét. A középpályánkon Kusnyír és Varga játéka elfogadható volt, a többieket inkább hagyjuk. Elkeserítő volt egyébként látni, hogy ezúttal az egyik olyan játékosunk is alázat nélkül játszott, akitől ezt egyáltalán nem vártam volna. Remélem, hogy ez csak egyszeri kisiklásnak bizonyul nála.

Záró gondolatok:

1. A taktikáról

Függetlenül attól, hogy az idő előrehaladtával egyre jobban elszabadultak az indulatok, a játék összképe mégis inkább egy edzőmeccsre emlékeztetett, és ami talán még nagyobb baj; a taktikánk is. Kapjuk le mindkét csatárt félidőben, nézzük meg, milyen a másik kettő! Próbáljuk ki, mi történik, ha az egyik védekező középpályásunkat támadóra cseréljük! Olyan volt kicsit, mintha ilyen szempontból sem vettük volna komolyan a mérkőzést. Mindeközben pedig két cserelehetőségünk a tarsolyban maradt (pedig ott ül a padon többek között Sós és Bévárdi is), hiszen ne feledjük, mostantól kezdve már 5-öt cserélhetnek a csapatok. Persze nincs gondom a kísérletezgetéssel, de pont most jön egy hosszabb szünet a bajnokságban, ráértünk volna ezeket az új figurákat akkor begyakorolni.

2. A fiatalokról

Egy-két szót ejtenék Sármány játékáról, akivel szemben pár szurkolónk érezhetően türelmetlen volt a meccsen. Alapvetően nem szoktam érteni, hogy pontosan mit is várunk egy fiatal játékostól élete első DVSC-mezben lejátszott mérkőzésén. Emlékszem, anno pl. Balogh Norbi mennyi kritikát kapott a lelátóról a debütáló találkozóján (és még az utána következő pár meccsen is), aztán meg mekkora közönségkedvenc lett. Ez teljesen következetlen hozzáállás: adjunk már egy kis esélyt mindenkinek, mielőtt véleményt formálunk! Amúgy sincs két egyforma karakter: van, aki hamar felveszi a ritmust, van, akinek idő kell hozzá. A sportban előbbi nyilván előnyben van utóbbival szemben, de attól még lehet értékes játékos abból is, akinek több idő szükséges az akklimatizálódáshoz. Egyébként éppen Sármány nyilatkozta azt az egyik Csak a Loki műsorban, hogy az NB III-ban is kellett neki elég sok idő, mire magára talált, de amint áttört a gát, már szinte maguktól jöttek a gólok. Szóval legyünk ilyen helyzetben türelmesebbek szurkolóként, ha meg nem vagyunk azok, ne lepődjünk meg azon, ha a fiatalok nem kapnak lehetőséget az eredménykényszer miatt!

Van viszont egy másik kérdés, amiről még a téma kapcsán érdemes kicsit beszélni. Nem tudom, hogy vannak vele más Loki-szurkolók, de nekem mindig az az egyik legizgalmasabb dolog, amikor egy újabb saját nevelésű fiatalt láthatok játszani a klub mezében. Ezt az egy pozitívumot találtam most is a sérüléses, koronavírusos időszakban: így legalább további tehetségek előtt nyílik meg az út a csapatba.

De egy dologra ez a meccs végérvényesen rámutatott: az sosem jó, ha egy fiatalnak csak kényszerből kell játszania az adott meccsen. Az ideális ezzel szemben az, ha szépen, lépcsőfokról lépcsőfokra felépítik a karrierjét (legfeljebb a legtehetségesebbek esetén lehetnek kicsit nagyobbak azok a lépcsőfokok, mint másoknál), majd amikor már a második csapatban is bizonyított, akkor fel lehet hozni edzésekre az első kerethez, végül ha arra alkalmasnak tűnik, fokozatosan megadni neki a lehetőséget csereként, hogy szokja a meccsritmust. De ennek van egy íve: bizonyít a második csapatnál, felkerül az első kerethez edzésekre, közben még játszik a kis-Lokiban, és amikor jön a lehetőség, be lehet vetni. Elvileg most is vannak ilyen játékosaink, Sármány klasszikus példa erre, így az ő esetében egy rossz szavam nincs. (Az más kérdés, hogy ténylegesen készen állt-e az NB II-re.) A két cserejátékosunk személye viszont teljesen érthetetlen volt. És ezzel most egy szót nem mondok arról, hogy mennyire tehetségesek, milyen jövő vár rájuk a Lokinál, mert nem tudom. De van több olyan fiatal játékosunk is (pl. Füzfői, Pelles), akik rendszeresen játszanak a második csapatban, az utóbbi időben a felnőttekkel készülnek, elvileg arra építik fel őket, hogy előbb-utóbb pályára léphessenek a Lokiban, és amikor itt van egy ilyen szituáció, nem azokat vesszük elő, akik már eljutottak eddig a pontig, hanem két olyan játékost, akikről még csak nem is nagyon hallhattunk mindezidáig. És még egyszer mondom, ezzel nem Kenderesi és Balla ellen beszélek, én nekik is nagyon tudok örülni, ha beépülnek majd idővel a csapatba, csak nem értem a koncepciót, pontosabban hiányolom azt. (És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy legalább a neve szerepeljen már egy olyan játékosunk mezének a hátulján, akit pályára küldünk…)

3. A meg nem tanult lecke

A fő téma a meccset követően mégsem az a kettő, amiről eddig írtam. Én magam is tudnék több olyan dolgot írni, ami nehezítette a dolgunkat a tegnapi találkozón: az irreálisan fellocsolt pálya (ugye, Pinyő?), a sok hiányzó és a szánalmas bíráskodás. Ezek azonban nem szolgálhatnak mentségül egy valamire: a hozzáállásra.

Annyiból ugyan másnak érzem ezt a meccset, mint mondjuk amilyen a Siófok elleni volt, hogy ezúttal kevésbé lötyögtünk, és még azt sem mondom, hogy ne tettük volna oda magunkat, ne mentünk volna bele a párharcokba (Iványinak hála, néha túlzottan is megtettük); viszont nem koncentráltunk eléggé, és nem akartuk mindenáron megmutatni, hogy mi vagyunk a jobb csapat.

Ez pedig épp elég nagy baj. Amint arra már a bevezető gondolatok között is utaltam, amikor egy válogatott és egykori élvonalbeli focistákból álló csapat kifut egy bajnoki mérkőzésre a soroksári pályára, akkor óhatatlanul  is megfordul a fejekben, mit keresünk mi itt. És ahogy arra utaltam, ezt a helyzetet vagy elfogadja egy játékos vagy a tagadásba menekül. Mit jelent mindez? Ha elfogadom azt a helyzetet, amiben éppen vagyok, akkor végigjárok egy utat: miért jutottam idáig, hol van ebben az én személyes felelősségem, mit tudok tenni, hogy jobb legyen, mit tanulhatok és profitálhatok ebből az egészből. De legfőképp: mindenáron meg akarom mutatni, hogy bár most itt tartok, de ennél többre vagyok hivatott. Hogy ez nem az én szintem. Ezt viszont csak odaadással, koncentrációval, alázattal lehet bebizonyítani.

Vagy választhatja valaki a sértett büszkeségbe csomagolt tagadást is, és félek tőle, hogy bizonyos játékosaink tegnap ez utóbbi utat járták be. „Miután megszereztük a vezetést, volt egy negyedóra, amikor összevissza futballoztunk, ekkor lezárhattuk volna a mérkőzést – nem tettük. Minden nagyképűség nélkül mondom, mi már most az NB I-re készülünk, természetesen nem szem elől tévesztve, hogy az NB II-t azért meg kell nyernünk.” Ezt Bódi Ádám nyilatkozta a mérkőzést követően, és ezekben a szavakban minden benne van abból, ahogyan most nem lenne szabad hozzáállnunk a dolgokhoz. Az ugyanis dicsérendő és fontos, ha egy klubnak van perspektívája, és látszik, hogy mik a célok (szerencsére az új érában ilyen szempontból is sokkal jobb a helyzet eddig, mint a korábbi években volt), az is fontos, hogy a játékosok is többre és jobbra vágyjanak; de az a legalapvetőbb hiba, ha a jelen helyett a jövőben élünk. Nem gond, ha a meghatározó játékosaink, köztük Bódi is, azt érzik, hogy az NB II nem az ő szintjük, sőt, ez így van rendjén. De akkor ezt bizonyítsák meccsről meccsre, és ne lélektelen/dekoncentrált/hangulatfüggő játékkal rukkoljanak elő! Arról nem is beszélve, hogy a másodosztály lehetőséget teremt az építkezésre, és arra, hogy mire feljut a csapat, addigra legyen meg az a játék, kohézió és koncepció, amivel magasabb szinten is sikereket tudunk elérni.

Amúgy pedig ideje lenne végre megtanulnunk (ha már ilyen komoly ambícióink vannak), hogy az igazán nagy csapatok onnan ismerhetőek fel a legkönnyebben, hogy képesek a papírformát érvényesíteni, és nem nézik le a gyengébb ellenfeleket sem. Mert tudják, hogy sokszor ezek a látszólag kevésbé fontos vagy nem annyira nehéz meccsek az igazán sorsdöntőek.

Felvetődik egyébként egy harmadik lehetséges magyarázat is a tegnapi játékunkra: hogy esetleg tényleg ez a mi szintünk. És bizony, bármennyire fájó ezt kimondani, de a jelenlegi védelmünkben játszók többsége esetében talán tényleg erről van szó. Ez pedig a mentségükre szolgálhat ugyan emberileg, a klubvezetésnek viszont feladja a leckét: ez a védekezés egy osztállyal fentebb már édeskevés lesz (és az is volt tavaly).

A soroksári meccs összességében egy furcsa időutazás volt a múltba, és egy kijózanító találkozás azzal, hol is tartunk éppen most. Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne örömtelibb a jövőnk, csak ahhoz először a jelenre kellene fókuszálni: első körben arra, hogy ne szavakkal, hanem alázatos és koncentrált játékkal bizonyítsuk be, hogy mi már az NB I-re készülünk. Ha ezt egyszer végre felfogjuk, akkor beszélhetünk majd arról, hogy megtanultuk a leckét, addig viszont ezek a meccsek újabb és újabb rubrikaként fognak gyűlni az elkerülhető pontvesztéseink sorában.

Hajrá Loki!

Enderson