Megszokhattátok már, hogy az év elejét, az uborkaszezont mindig retro hetekkel nyitjuk. Ez idén sem lesz másként, és a két évvel ezelőtti nemzetközi kupás, illetve a tavalyi bajnoki címes cikksorozatunk után idén a DVSC kupagyőzelmeit elevenítjük fel újra. Harmadik részünkben a 2008-as kupasikert dolgozzuk fel, melyben leginkább lehengerlő diadalunkra tekintünk vissza.
Ritkán fordul ugyanis elő olyan, hogy egy kupadöntőben 7 góllal (oda-vissza összesen 8 góllal) bizonyuljon jobbnak az egyik csapat. Ebben az évadban azonban ez történt: DVSC-Honvéd 7-0, 2-1. Ahhoz azonban, hogy mindez bekövetkezhessen, a magyar foci történetének egyik legszórakoztatóbb jelenete is kellett. De nem lövöm le a poént már a legelején…
Pedig a 2007/2008-as szezon nagy kudarc volt a jóhoz frissen hozzászokott debreceni publikumnak. Miroslav Beranek, majd decemberi távozását követően Herczeg András vezérletével csupán 2 ponttal lemaradva ugyan, de másodikok lettünk az MTK mögött. (Bárcsak jelenleg is ez lenne a legnagyobb kudarcunk – jegyzem meg halkan.) A Magyar Kupában azonban hengereltünk végig, és olyan közösségszórakoztató futballal hódítottuk el a kupát, amilyenről mostanában már csak álmodozni (se) szoktunk.
Első kupameccsünkön a sok régi ismerőssel felálló Kecskemétet (pl. kispadon: Tomislav Szivics, mezőnyben: Yannick) győztük le idegenben 4-2-re egy, a beszámolók (és az eredményjelző) szerint kifejezetten közönségszórakoztató meccsen. A kezdőcsapatunk több ikonikus nevet is tartalmazott: Csernyányszki – Kiss, Mészáros, Komlósi, Leandro – Dombi, Vukmir (Demjén 68.), Sándor, Czvitkovics – Kerekes (Sidibe 89.), Sztojkov (Kouemaha 62.). Góljainkat Kerekes, Kiss Zoli, Sándor Tamás és Kouemaha szerezték.
Ezt követően könnyű ellenfelet kaptunk a nyolcaddöntőben, az akkor éppen NB II-es Kaposvölgye együttesét. Az előző, Kecskemét elleni meccshez képest felforgatott kezdőcsapattal mentünk neki a párharcnak, így utólag visszanézve itt is találkozhatunk érdekes nevekkel, pl. pályára lépett mindkét meccsen kezdőként Nagy Zoli a védelem jobb oldalán, de az első mérkőzésen beállt csereként Rezes és Spitzmüller is, ráadásul utóbbi a visszavágón kezdőként (!) kapott lehetőséget. Az ellenfél kezdőjét böngészve egyébként feltűnt egy érdekes név: Nikolics N. Kicsit rákerestem, és egyértelművé vált, hogy ez az a Nikolics, aki a Videotonból a lengyel bajnokságba igazolva ontja magából a gólokat. Szóval volt potenciál ebben a kiscsapatban, ahogyan azt az eredmények is mutatták. Az idegenbeli mérkőzés ugyanis 5-2-es (gólszerzőink: Sztojkov (3), Zsolnai, Rudolf), míg a hazai 6-2-es (gólszerzőink: Szilágyi (2), Czvitkovics (2), Sztojkov, Nagy Róbert) Loki sikert hozott. Bár ez így fölényes továbbjutás, de mindkét meccsen kétszer is sikerült megzörgetniük a hálónkat, ami szép teljesítmény.
És elérkeztünk a negyeddöntőhöz, ahol jött az első igazán nagy falat, a már akkor is nehéz ellenfélnek számító Fehérvár. Lehet, hogy már itt is kezd derengeni sok szurkolónknak egy emlék, de vegyük szép sorban végig az eseményeket. Idegenben kezdtük a párharcot, és bizony 2-1-es vereséget szenvedtünk, amihez persze az is kellett, hogy Pávián, akarom mondani, Fábián játékvezető már a 3. percben kiállította egyik belő védőnket, Szűcsöt. (Igen, ez is az a Szűcs, akit később Kondás Elemér is próbálgatott, de aztán idővel rájött, hogy érdemesebb elfelejteni.) Ezen a meccsen egyébként két szabadrúgás gól is született, az egyiket mi szereztük Leandro révén. A visszavágót tehát nehéz, de nem reménytelen helyzetből vártuk.
A visszavágóra viszonylag erősebb csapat lépett a pályára (Balogh – Bernáth, Bíró, Komlósi, Takács – Huszák (Dombi 70.), Kiss, Leandro (Sándor 61.), Czvitkovics – Bogdanovics, Kerekes (Kouemaha 78.)), és ennek meg is lett az eredménye: Bogdanovics és Kerekes góljaival már 2-0-ra vezettünk. Aztán viszont jött a 84. perc, és Koller Ákos góljával 2-1-re módosult az állás, így tehát úgy tűnt, hogy hosszabbítás és büntetőpárbaj elé nézünk. Fontos azt is megjegyezni, hogy ekkoriban kb. minden lehetséges büntetőpárbajt elbuktunk, és egyébként is jócskán akadtak problémáink a büntetők értékesítésével. Viszont beállt a 70. percben csereként Dombi Tibi, és… aki arra tippelt, hogy buktatták a tizenhatoson belül, annak gratulálok, tényleg ez történt. Jött tehát a 87. percben a lehetőség egy büntető formájában, aminek elvégzését egészen remek érzékkel Takács Zoltánra, az akkori balhátvédünkre bízták, pedig a pályán volt pl. Sándor, Czvitkovics, Bogdanovics és Kouemaha is. Akinek még mindig nem ugrott be, hogy mi is történt ezen a márciusi estén, az inkább nézze meg az alábbi videót:
Nos, ez szerintem a magyar labdarúgás történetének egyik legkomikusabb jelenete. Durica mozdulata a nemzetközi sajtót is bejárta, méltán híressé vált megoldását azóta is emlegetik. Én sem tudom megállni, hogy ne adózzak egy kisebb válogatással ennek a gólnak a tiszteletére.
Egy lehetséges párbeszéd a büntetőrúgás előtt Takács és Durica között
Végre megtaláltuk a magyarázatot a legutóbbi Videoton elleni vereségre
Ez is eléggé kézenfekvő magyarázat… Egyébként Durica arckifejezése is megér egy mémet!
Az égiek ezt követően is azt akarták, hogy legyen esélyünk megnyerni a Magyar Kupát: az elődöntőben az Integrál-DAC lett az ellenfelünk, melynek szakvezetője a korábban nálunk is edzősködő Szentes Lázár volt. Idegenben még voltak nehezebb periódusaink, de végül ott is sikerült magabiztosan 4-1-re nyerni (gólszerzőink: Rudolf (2), Kouemaha, Demjén). Itthon viszont már kiszakadt a gólzsák,a 71. és 91. perc között 5 gólt berámolva végül 6-0-ra nyerünk (gólszerzők: Bogdanovics (4), Czvitkovics, Huszák). Így tehát jöhetett a kupadöntő a Honvéd ellen, ami egyben a revans lehetőségét is jelentette a kispesti csapat elleni, egy évvel korábbi kupadöntőben, büntetőpárbaj (mi más…) után elszenvedett vereségért.
Ebben az évben oda-visszavágós rendszert választott az MLSZ, az első meccset idegenben játszotta csapatunk. Eléggé erős összeállításban léptünk a Honvéd otthonában pályára: Polekszics – Bernáth, Komlósi (Szatmári 14.), Szűcs, Takács – Huszák (Dombi 59.), Kiss, Leandro (Bogdanovics 79.), Czvitkovics – Kouemaha, Rudolf. Arra azonban, ami ezen a meccsen történt, vélhetően a legvérmesebb szurkolók sem számítottak.
A 29. percben már 3-0-ra vezettünk, a második félidő elején még egy piros lap-büntető-gól kombináció is hozzájött ehhez, amivel már 4 gólos volt az előny, majd a 73. percben Dobost is kiállította Kassai (aki ezen a meccsen meglepően korrekt módon fújt), és innentől már igazi örömfocit mutattunk be: végül hét rúgott gólnál álltunk meg. Egy kupadöntőn, idegenben!!! Egyébként a gólszerzőink: Leandro (10.), Rudolf (18.), Czvitkovics (29.), Kouemaha (11-esből, 59.), Kouemaha (76.), Czvitkovics (82.), Kouemaha (89.). Szerencsére erről a meccsről részletes gólösszefoglaló is kering az interneten, aki tehát szeretne nosztalgiázni, annak a figyelmébe ajánlom az alábbi két videót:
A visszavágó már csak formalitás maradt, végül azt a meccset is sikerült megnyerni, a félidei 0-1 után a második játékrészben Czvitkovics és Leandro góljaival fordítottunk, a vége így 2-1 lett. Fontos megjegyezni, hogy ez a kupadiadal Herczeg András kevesebbet emlegetett edzői sikere, amely a végeredmény alapján szintén a bravúr kategóriába tartozik.
Én a magam részéről nehéz szívvel tekintek vissza ezekre a meccsekre, látva a jelenlegi csapat unalmas és ötlettelen meccseit. Érdekes az is, hogy pl. a hátvédsorunk még a mostaninál is gyengébb volt ezeken a meccseken, mégis megnyertük a kupát. Talán tényleg ideje lenne egy új edzőt hozni Debrecenbe, hogy végre megint élvezhető meccseket láthassanak a nézők… Bár a klub helyzetéből kiindulva sok más dolognak is meg kellene újulnia mindehhez.
Fotók forrása: www.origo.hu (MTI Fotó, Illyés Tibor), szud94.hu
