Minden évben számos alkalommal futok bele abba a kérdésbe, hogy pontosan hány csapatos is lenne az ideális NB I. A kérdés elsőre abszolút jogosnak és szakmainak tűnik, de ha alaposabban végiggondoljuk, rá kell döbbennünk, ez csak a felszínt kapargató kérdés. Mintha az lenne autóvásárlás előtt az első kérdésünk, hogy hány ajtós lenne az ideális? Vagy azt firtatnánk egy családi utazás megtervezésekor, hogy hány váltó ruhát kell majd elpakolnom. Ezek bizonyos keretek között valóban fontos kérdések, de régen rossz, ha elsődlegesen csak az erre adott válaszoktól tesszük függővé azt, hogy végül milyen autót vásárolunk, vagy hová megyünk nyaralni. A mostani eszmefuttatásom első fele arra igyekszik választ adni, miért tartom rossz szempontnak, hogy az NB I-es létszámot kardinális kérdésként kezeljük, a második felében azonban azt is leírom, szerintem mi lenne a megoldás az egyébként létező problémára.
A felvezető után fontosnak érzem még egyszer hangsúlyozni: nem érzem problémának, hogy felvetjük, és eltöprengünk rajta, hány csapatos NB I lenne az ideális! A fenti példák kapcsán is nyilván fontos, hogy hány ajtós lesz a leendő autó, vagy mekkora bőrönddel, hány éjszakás utazással tervezünk. Azonban azt állítom, hogy nem szabad túlságosan nagy hangsúlyt fektetni erre a kérdésre, mert önmagában a létszám nem okoz sem színvonalemelkedést, sem színvonalcsökkenést. Nem attól lesz jó egy kocsi, hogy 3 vagy 5 ajtós, és nem attól válik igazi élménnyé az utazás, hogy hány napot töltünk ott, vagy mennyi ruhát tudtunk magunkkal cipelni.
Miért gondolom ezt? Mert számos példát látunk számos ország bajnokságából, hogy minden rendszer képes működni, vagy diszfunkcionális is tud lenni. Arról nem beszélve, hogy az elmúlt 30 évben Európában talán nálunk változott legtöbbet a lebonyolítási rendszer. 1990-ben még 16 csapat volt, 2 fix kiesővel és 2 osztályozós kieséssel. 1995-ben mind a négy utolsó osztályozhatott a bennmaradásért (mind benn is maradt!). 1996-tól aztán ismét 2 fix kiesővel és 2 osztályozós kieséssel, de már 16 csapatról megnövelve 18-cal. 1998-tól maradt a létszám, de 3 kiesőre csökkent a távozók névsora, ők viszont biztosan kiestek. 2000-ben az újra 16-os létszámot két nyolcfős csoportra, az onnan továbbjutó 6-6 csapatot pedig egy 12 csapatos rájátszásba küldték. (Ebben a szezonban volt a Loki 4. saját csoportjában, majd 11. helyezésével kiesett volna a rájátszásban, ha nincs a BKV előre sztori…) 2001-ben tovább kutyulták a kását, 12 csapatra csökkentve a mezőnyt, akik előbb 3-szor játszottak egymással, majd az alsóházban és a felsőházban lévők még egyszer-egyszer egymással. Egy évre rá a körök számán módosítottak, mert rájöttek, nem épp igazságos ez a szisztéma. Szóval mindenkivel 2 kört játszottak a csapatok, majd a felső- és alsóház házon belül még egyszer 2-2 fordulót. Ez még egy évig élt, hogy 2004-ben újra bővítsenek, 16 csapatra és a lebonyolítás szerint mindenki mindenkivel kétszer találkozott. Ez a rendszer végre élt 10 évet, mielőtt 2015-ben átvette a jelenleg is ismert 12 csapatos, 3 körös, lebonyolításában igazán igazságtalan működési elv.
Hiszem, hogy a váltások okát sokszor a szurkolói hangok is csak erősítették. De az elmúlt húsz évben, mióta a focit oly nagy figyelemmel követem, sosem volt olyan rendszer, ami igazán elégedetté tette volna a szurkolókat. És ez a következő fontos üzenetem: teljesen mindegy, változik-e a rendszer, mert annak lesznek újabb kritikusai, akik meg vagy visszacsinálnák egy év múlva, vagy megint kitalálnák a nyolcadik világcsodát – amire azonban semmi szükség. Változott bármit igazán a labdarúgásunk 30 év alatt a sok változtatás ellenére? Nemzetközi kupás fellángolásokon kívül a színvonal nem igazán változott – és ezt a nézőszám folyamatos apadása is jelzi. A 4000-es átlagnézőszámot 2000 óta nem értük el (bár 2011-ben közel voltunk hozzá), 2014-ben pedig az 1910-es év óta jegyzett nézőszámok harmadik (!) legrosszabb átlagát produkáltuk 2500 fővel. Ennél csak az első világháború 1916-os és 17-es esztendője hozott kevesebbet. Mondhatni, úgy viselkednek a nézők, mintha ismét beköszöntött volna egy ner- világháború.
Forrás: magyarfutball.hu
Persze az alacsony nézőszám oka jóval összetettebb, és nem feltétlenül függ össze a pályán mutatott színvonallal, de a labdarúgásunk feltámasztásához nélkülözhetetlennek érzem a foci újabb megszerettetését. Amihez pedig nyilván arra is szükség lenne, hogy a nézők azt érezzék, igazságosan, a pályán, és csak a pályán dőlnek el a bajnoki címek, helyezések, kiesések, nem pedig egy asztalon, zárt ajtók mögött. És természetesen nem kergetek utópiákat, tudom, hogy nem létezik teljesen igazságos rendszer. De én már annak is tudnék örülni, ha azt látnám, arra törekednek, és a szabályozások ezt az illúziót kergetik – valós szakmai tudással alátámasztva.
De folytassuk a kezdeti gondolatmenetet, miért is nem megoldás a focira a csapatok számának változása? Mert a foci Magyarországon jelenleg sem igazán életképes. Aktuális politikai vezetők, ügyeskedők, diplomaták, közeli barátok; vesztegetéssel, zsarolással, ígérgetéssel és hatalommal megvett szponzorok báboznak a csapatokkal. Ahol befürdik a vezető, ott a csapat is eltűnik. Ezt láttuk már számtalan esetben, akik jelenleg is alacsonyabb osztályokban szenvedve várják, hogy valami csoda történjen. Ha kevesebb, vagy több csapat lesz, az csak annyit jelent, hogy több vagy kevesebb puszipajtás kaphat magának saját játszóteret. És remélem, hogy mindenki érti, hogy ez miért nem számít politizálásnak részemről. Ezt egyszerűen látni kell, nem feltétlenül baj ez. Csak így a hozzáállásunknak is ennek megfelelően kell idomulnia a jelen körülményekhez.
A lebonyolítási szisztéma változásainak ráadásul rövid időn belül több kára van mint haszna. Ha növekszik a mezőny, akkor több jelenleg még NB II-es csapat kerül fel, akik nem biztos, hogy bírják anyagilag, játékoskeretileg a történetet, a kiesés kérdése pedig szinte kétséget kizárólag köztük dőlne el, az egyébként is sokszor csak a túlélésre játszó kluboknak ez maga lenne a paradicsom. Ha pedig csökken, akkor újabb NB I-es csapatok zuhannának le, márpedig az NB I és NB II között olyan irgalmatlan különbségek vannak, amibe a kiesők szinte kivétel nélkül beleroppannak. Nézzük csak az elmúlt időszakot: volt itt Szolnok, Sopron, Balmazújváros, Békéscsaba, Gyirmót, Kecskemét, Pápa, Vasas, Haladás, MTK, Siófok, Pécs, Eger, Dunaújváros…
Arról nem beszélve, ha csökken a csapatok száma, több lesz a rangadó, ami így értékét veszti. Kit érdekel majd egy Loki-Fradi, ha évente van belőle négy vagy akár hat? A világbajnokság, vagy az olimpia éppen attól olyan értékes, hogy négyévente tartják. Ha minden második, sőt, ha minden egyes évben látnál olimpiát, akkor belefáradnál, elveszítené varázsát. Könnyen azt mondanád, sebaj, majd jövőre. A régi dicsőségek is hamarabb avulnának, és a címeket is gyorsabban megdöntenék mások. Ha pedig növekszik a csapatok száma, akkor a kiscsapatok elleni meccsek veszik el a nézők kedvét a sorozattól. Kit érdekelt a saját szurkolóikon kívül egy Siófok-Pápa „csata”? Különösen, ha az NB II-ből feljutva nincs lehetőségük komolyabb keret kialakítására.
Jelenlegi csapatlétszámok Európa elsőosztályú ligáiban
A sort tudnám még folytatni, de már így is túl hosszúra nyúlik a cikk. Csak azt szeretném, hogy belásd, a létszám nem elsődleges, de még csak nem is másod- vagy harmadlagos kérdés. Mindenképpen kérdés, de jelentőségét nem szabad felnagyítani azzal, hogy állandóan erről vitázunk. Sokkal fontosabb kérdés az a rendszer, amit mögé pakolnak!
Ugyanis a lebonyolítási rendszerben van az egész sava-borsa. 12 csapat játszhat egymással 3 körös 33 fordulós idényt, vagy akár 2 körös, alsó-felsőházzal folytatódó összesen 27, vagy 32 fordulós idényt is (függően attól, a különválasztás után 1 vagy 2 fordulót játszik mindenki mindenkivel). 10 csapat akár négy kört is játszhat egymás ellen (36 forduló), de akár kettőt is (18 forduló), amit aztán további rájátszásos meccsek követnek. A sorsolási rendszer pedig ugyanolyan létfontosságú: mikor kinek kell utazni, ki játszik otthon, milyen időszakra esnek a legnagyobb rangadók, az utolsó fordulókat a mérkőzések tisztasága érdekében egy időpontban kezdik-e, a közvetítések hány találkozót adnak élőben a tv-ben, stb.
Itt kanyarodnék rá arra, amit ígértem, hogy mindettől függetlenül leírom véleményem, én hogy képzelem el, hány csapatos legyen a bajnokság. A válaszom rá: attól függ, mit szeretne a szövetség. A csapatok létszáma csupán egy eszköz ahhoz, hogy célt érjenek. Úgy tapasztalom, hogy a szövetség vezetőinek azért olyan nehéz a dolguk, mert
1) nem ismernek minden szempontot,
2) nem eléggé szakmai a hozzáállásuk,
3) egyszerre akarnak megfelelni a politikai elvárásoknak…
4) …és egyszerre szeretnék, hogy világversenyeken vegyünk részt válogatott- és klubszinten egyaránt,
5) miközben a saját pecsenyéiket is sütögetik, hisz nekik is van családjuk és karriercéljaik.
Így próbálnak lavírozni a döntések sűrűjében. Azonban pontosan így alakul ki az a káosz, amit jelenleg is látunk. Jéghegyként előbukkanó szabályok, önellentmondások, teljesen zavaros jövőképek. Ha a labdarúgásunk egy vitorlás lenne, amit nekik kell irányítani, akkor úgy képzelem, hogy a hajó egyszerre megy előre, és hátra, feszíti ki a vitorláit és dobja le a vasmacskáját, miközben még forog is azoktól a külső örvényektől és viharoktól, amikre nincs befolyása a kapitányoknak. A hajón pedig senki sem tiszt, vagy matróz. Nincs konyhás, nincs felügyelő, nincs takarítószemélyzet, nincs csónakkezelő, nincs hajóorvos. Mindenki kapitány. MINDENKI. Aztán csodálkozunk, hogy ezt látva a szurkolóból is előtör a markánsabb vélemény, már nem vitázik, hanem kinyilatkoztat, és fröcsög, aztán meg kialakul az a kép, hogy az egymillió szövetségi kapitány országa vagyunk.
Ez a dagonyázás, lébecolás, susmus, ami megy a vezetőség körében mindenre jó, csak minőségi munkára nem. Pedig ettől a kérdéstől függ az is, hány csapatos NB I-et tudnék elképzelni. Mondok pár példát:
– az a cél, hogy minél több csókosnak legyen NB I-es klubja? 20 csapatos NB I!
– az a cél, hogy minél több minőségi labdarúgó játsszon egy klubon belül? 8 csapatos NB I!
– az a cél, hogy minél több magyar játsszon? 16 csapatos NB I, légióskorlátozással!
– az a cél, hogy minél több néző legyen? 16 csapatos NB I, a legnagyobb szurkolótáborok csapatait feljuttatva!
– az a cél, hogy minél izgalmasabb legyen a bajnokság? 10 csapatos NB I!
Azonban, mivel még ennyi cél sincs igazán, erőteljesen kimondva, így a választ sem ismerhetjük a létszámot illetően. Ha színvonalasabb focit akarunk több utánpótláskorú és magyar játékossal, akkor egyszerűen erősíteni kell a „hátországot”, az alacsonyabb osztályok klubjait és az utánpótlással foglalkozó egyesületeket. Ugyanis a színvonalhoz és a bajnokság létszámához nem tehető egyértelmű relációs jel.
Nem vagyok szakmabeli, nem tudom eldönteni, hány csapatos NB I lenne az ideális, ami működtethető, fenntartható és ami a lehető legszínvonalasabb meccseket hozná, a legtöbb nézővel, ami csak elérhető, a legtöbb politikai érdekérvényesítő kiszolgálásával párhuzamosan. Nem tudom, hogy egy váltás mennyit ártana és mennyit használna, de abban biztos vagyok, a jelentős kérdésekben nem hozna változást. Ahhoz előbb a lebonyolítási rendszert kellene igazságosabbá tenni, a fordulók számát kellene pontosabban meghatározni, hogy például egy játékos vagy néző se fagyoskodjon mínusz öt fokban februárban a pályán vagy a lelátón és az a nevetséges helyzet se állhasson elő, hogy a nagy rangadókat az egyik csapat biztosan mindig csak egyszer játssza otthon, a másik kettőt idegenben; vagy az, hogy egyes csapatok eggyel kevesebb hazai meccset játszanak az egész szezonban. Ahhoz előbb világos, egyértelmű célokra lenne szükség, és a kluboknak ehhez kellene megadni minden támogatást.
Hiszem, hogy nagyon sokan dolgoznak ezért a klubok és az MLSZ berkein belül is, de amíg káosz van – márpedig káosz van, erre utalnak a nemrégiben hozott újabb szabályváltozások is -, addig nem leszünk előrébb, legyen akár 10, 12, 16 vagy 20 csapatos a bajnokságunk.
Csibu
