Kétes előjelekkel vártuk a futballtavasz első mérkőzését. A ZTE látogatott Debrecenbe, akik ősszel elég masszív teljesítményt tettek le az asztalra, és meggyőzően fociztak kedden a Fradi ellen is. Viszont ez utóbbi tény, mármint a hétközi meccselés, és a szombati ütközet előtti hosszú utazás a vendégek részéről már a mi esélyeinket javította. Ennek ellenére nem tudhattuk, hogy mire számíthatunk a mieinktől. Én személy szerint bizakodó voltam, ősszel hazai pályán a Kisvárda elleni botlást leszámítva nem volt gond a csapattal. A jó sorozat pedig ezúttal is folytatódott, talán a vártál sokkal simább győzelemmel.
A beharangozóban két helyen tévedtünk a kezdőt illetően, Deslandes sérülése miatt Lagator volt Dreskovic párja a védelem tengelyében, Baráth pedig némi meglepetésre kimaradt a kezdőből, helyette Varga kezdett, a többi tippünk ült. Nem véletlen próbálgatta tehát ezt a csapatot Blagojevics a fontosnak titulált edzőmeccseken. A taktikánk ma is a gyors szélső kontrákra épült, valamint a terület ellenfélnek történő tudatos átadásán. Ezúttal is törekedtünk arra, hogy a letámadó ellenfelet gyorsan átjátszva kerüljünk helyzetbe. Illetve ezúttal is sokszor apelláltunk arra, hogy a letámadó és fellazuló ellenfelet gyors passzokból meg tudjuk kontrázni. Még három perc sem telt el a kezdést követően, amikor egy ilyenből máris gólt szereztünk: egy megszerzett labdából Ferenczi passzolt Dzsudzsákhoz, aki mesterien vette észre a felezővonalnál, hogy Szécsi tök üresen indul a jobbszélen. A hajszálpontos indításból támadónk a kapuig vezethette a labdát és értékesítette is a ziccert. Gyakorlatilag két érintésből került Szécsi ziccerbe úgy, hogy a támadás a saját kapunktól 30 méterre indult.
A gyors bekapott gól meg is fogta a Zetét, bár a hetedik percben Ikoba ránk ijesztett, amikor egy eladott labdát követően nem sokkal lőtt a kapunk mellé. De nem sokkal később majdnem kettőre növeltünk az előnyünket, Ferenczi bedobása után Manrique megpattanó lövése jött ki Demjénről, Dzsudzsák pedig a kipattanót 10 méterről okosan akarta a kapus mozgásával ellentétesen bepasszolni, de mivel laposan próbálkozott, a kapus lábában elakadt a kísérlet. Ha picit megemelte volna, akkor már itt eldönthettük volna a meccset. Erre végül még bő 20 percet kellett várni, addig is azért benne lógott a levegőben az egyenlítés: főként mi hoztuk magunkat kellemetlen helyzetbe hátul, a labdakihozatalokkal néha hadilábon álltunk, és egy-egy becsúszott hibát követően veszélyesen indulhatott meg a vendégcsapat, de komoly lehetőségig azért nem jutottak, csak távoli lövésekkel ijesztgettek.
A 33. percben viszont tényleg eldőlt a találkozó, méghozzá egy fura játékszituációt követően. Ferecnzi ugratta ki Sóst a bal szélről, utóbbi Szécsiéhez hasonló ziccerben találta magát, ám lövés helyett kifelé tolt a labdán, a visszafutó Mocsi viszont taszajtott rajta egyet, az esést követően pedig büntetőt kaptunk, a vétkes pedig piros lapot. Ez elsőre a helyszínről roppant szigorúnak tűnt, konkrétan azt hittük, hogy Sós fog sárgát kapni műesésért. Azóta már többször visszanéztem az esetet, és úgy gondolom, hogy ez egy könnyű síppal befújt büntető volt, a kiállítás pedig erősnek tűnik nekem ezért (bár a szabály szerint gólhelyzetben történt a szabálytalanság, és nem a labda megszerzésére irányult, így ha szigorúan vesszük, akkor adható a piros lap). Mindenesetre ha ellenünk ítéltek volna ilyenért tizit + pirosat, biztosan bosszankodnék, így most csendben könyveljük el azt, hogy a számunkra kedvező ítélet született.
A lábak nem értek össze, lökő mozdulat viszont volt – ilyet viszont még lehet mezőnyben sem fújnék le, maradjunk annyiban, hogy Sós összességében jól csinálta ennél a szituációnál a dolgokat (Mocsi pedig hülye volt), hiszen ez így kiállítással együtt többet ért, mintha szimplán csak gólra váltotta volna a ziccert… 🙂
A megítélt tizit Dzsudzsi be is lőtte (bár a tiziölő Demjén ebbe is beleért), így talán nem volt elhamarkodott dolog kijelenteni, hogy zsebben volt a meccs: két gól és még emberelőny is. Bár ez a Loki hajlamos 100%-os nyert helyzetből is visszaengedni az ellenfelet (khm, Honvéd), most nem éreztem azt, hogy baj lehetne. Már csak azért sem, mert innentől a vendégcsapaton sem éreztem azt, hogy elhinnék magukról, hogy van még itt keresnivalójuk. A kérdés gyakorlatilag az maradt innentől, hogy tudunk-e további gólokat szerezni és ezzel még magabiztosabb győzelmet aratni.
Erre a válasz a második félidő elején érkezett, az 53. percben ismét Dzsudzsáktól indult az akció, megint Szécsit ugratta ki a jobbszélen, aki a leshatárról indulva centerezett középre, a laposan belőtt labdába pocsékul ért bele Kálnoki-Kis, így Babunski lesipuskás gólt szerezhetett, végleg eldöntve ezzel a meccset. A gólt követően várni kellett 1-2 percet, amíg a VAR kocsiban Paintben megrajzolták a csodálatos vonalakat, amiből kiderült, hogy tényleg nem előzte meg leshelyzet a találatot.
Ebből látszik, hogy nem les, de nemá’, hogy ilyen vonalazásra telik 2023-ban…
Innentől tényleg kényelmesen lepörgethettük az időt, lehetőségünk volt friss embereket pályára küldeni, kulcsjátékosokat pihentetni, és két újoncot is avathattunk, Mance és Loncar is mindenféle nyomás nélkül debütálhattak, és tölthettek pályán bő 20 percet. Még az a „luxus” is belefért, hogy az utolsó 10 percre Dzsudzsákot is lecserélhettük (apropó, cserék: furcsa volt, hogy már az elejétől kezdve szinte csak az az 5 játékos melegített, akik végül beálltak; mintha előre el lettek volna már döntve a későbbi cserék).
Összességében ez a meccs nagyon rendben volt, néhány apró megingástól eltekintve – és tegyük hozzá, hogy most az ellenfél is asszisztált mindehhez a maga módján. Tetszik, hogy van tudatosság a játékunkban, amibe beletartozik még az is, hogy gyakran passzolunk egészen hátra, akár a kapusig is a félpályáról. Bár a közönség általában hőbörög emiatt, de ennek is meg van a maga jelentősége Blagojevics filozófiájában. Sokkal türelmesebb játékot játszunk, nincs kapkodás. Persze hibák így is becsúsznak hátul, de ha ezek nem lennének, akkor nyilván egy bajnokesélyes csapat lennénk, és nem a középmezőnyben tanyáznánk. Viszont úgy érzem, hogy ezzel a stílussal ki lehet emelkedni a mezőnyből itthon, és akár vérmesebb célokat is belőni. Első körben mondjuk egy kupadöntőt idén.
A meccs embere nálam Szécsi és Dzsudzsák: mindkettejük neve mellett egy-egy gól és assziszt, illetve mellette kiváló mezőnymunka. Kiemelendő Ferenczi játéka is, aki bár hátul néha hibázott, két gólunknál ő is fontos szerepet vállalt. A sokat ekézett Babunski is remekül ellátta a dolgát, amit egy centernek egy ilyen játékrendszerben meg kell oldani. Amolyan „Szalaisan” küzdött, labdákat tartott, az előtte adódó lehetőséget pedig gólra váltotta; higgyétek el, egy befejező csatártól nem kell több egy ilyen szisztémában. Gyenge teljesítmény pedig nem is akadt, mindenki hozott minimum egy elfogadható játékot, de a többség szerintem inkább átlagon felülit. Szavazzatok, hogy ki volt a három legjobb!
Folytatás egy hét múlva a Vidi ellen, Székesfehérváron. Hosszú-hosszú évek után most először érzem azt, hogy nem esélytelenül utazunk a Vidi ellen. Sőt, kimondottan csalódott lennék, ha nem térnénk haza legalább egy ponttal. De a ma látott hozzáállással bőven van sanszunk a háromra is. Szerintem jó kis tavasz elé nézünk, és nem hiszem, hogy lesznek kiesési gondjaink.
