Utolsó szalmaszálaink egyike volt a Diósgyőr elleni meccs. Amellett, hogy a negyedik helyért való harcban létszükség lett volna a győzelem ma, azt a csúfságot is szerettük volna elkerülni, amire eddig a történelem során egyszer volt példa: egy szezon során legalább egyszer megverni a Diósgyőrt.
A kezdőcsapatban három helyen történt változás: Dreskovic a hírek szerint alig edzett a héten, így helyette Romanchuk kezdett, Ojediran pedig némi meglepetésre maradt ki a kezdőből, őt ezúttal Loncar helyettesítette. A harmadik csere pedig a Szuhodovszki – Manrique változtatás volt, ami lássuk be, sok jóval nem kecsegtetett: Loncar hónapok óta nincs formában, Hamzi hiányát pedig megérzi a középpályás védekezésünk.
Ennek fényében nem volt meglepő, amit az első fél órában láttunk. Kezdve azzal, hogy már az első percben bealudtunk, és egy Bényei beadás után már vezetést is szerzett a hazai csapat. De a korai találat sem jelentett ébresztőt, mintha a csapat az öltözőben maradt volna. A középpályánk átjáróház volt, sorra vezette a hazai csapat a veszélyes támadásokat. Egy előrevágott labda után Romanchuk tűnt el a DVTK támadója mellett, aki köszönte szépen, és átfejelte a kinn kószáló Megyeri felett a labdát. A 2-0-s hátrány már kellőképp hidegzuhanyt jelentett, de még mindig nem volt vége, mert pár perccel később ismét hülyét csináltak a védelmünkből a hazaiak, Ferenczi pedig összehozott egy büntetőt. Én ezen a ponton gondolkodtam el azon, hogy van-e még értelme tovább nézni a meccset, összefoglaló ide vagy oda. Mivel a tizi kimaradt, így kénytelen voltam folytatni ezt a szenvedést…
Jegyezzük meg azért, hogy Megyeri óriásit védett mind a büntetőnél, mind a kipattanót követően. Ha más nem, ez mindenképp egy fordulópont kellett, hogy legyen. És az első félidő folytatásában némileg lett is, picit felébredtünk, aminek az eredménye egy Baranyai gól lett. Ezzel vissza tudtunk jönni a szünetre, ami annak tükrében parádés, hogy igazi nagy helyzetünk nem igazán volt, és akár 3-0 is állhatott volna az eredményjelzőn…
Élni is tudtunk a felkínált lehetőséggel, hiszen a második félidőt hasonlóan kezdtük, mint az elsőt a Diók: rögtön egy gyors Bárány góllal egalizáltunk. Ekkor pár percre lenyugodott a mérkőzés, kevés helyzet alakult ki, ám jött ismét egy olyan rövidzárlat, mint amit az első félidőben produkáltunk, ezt pedig ismét kihasználta a hazai csapat két gyors góllal. Tegyük hozzá, hogy szerintem a harmadik DVTK gól szabálytalan volt, ám a hosszas VAR vizsgálat sem másította meg a pályán hozott ítéletet. Ennél csak az volt szánalmasabb, ahogy a csereként beálló Gera első labdaérintéses találatához asszisztált a védelmünk.
Az újabb kétgólos hátrány után nem tudtunk ismét lendületbe kerülni, és bár Ojediran kissé semmiből érkező találata a 80. perc tájékán felcsillantotta a reményeinket a pontszerzésre, erre ma semmi esélyünk nem volt. A ráadásban pedig a fiatal Fekete debütálását is széppé tettük, aki góljával le is zárta a találkozót. Ez az 5-3-as találkozó semleges szurkolók számára üde színfolt lehetett, mint ahogy nyilván a DVTK szimpatizánsok is csak csettinthetnek. Mi viszont bosszankodhatunk, mert felháborító mentalitással futott ki a csapatunk az első félidőben a gyepre. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy sikerült visszajönnünk a meccsbe.
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: ezzel a vereséggel alighanem elúsztak az esélyeink a nemzetközi szereplésre. Bár még van hátra négy forduló, és „csak” négy pont a hátrányunk, a sorsolásunk alapján nem fűzök sok reményt a negyedik hely megszerzésére. Ezután a meccs után nem választunk mezőny legjobbját; és bár Megyerinek jó szívvel adnám oda a meccs legjobbja címet, de az öt kapott gól mellett ez még úgy sem mutatna szépen, hogy igazán egyik találatról sem tehetett.
Van még hátra négy forduló, nyilván matematikailag nem kell lemondani a negyedik helyről, már csak azért sem, mert az utolsó fordulóban épp a Felcsúttal játszunk. Mégis most úgy érzem, hogy elszállt minden esélyünk.
