LOKOMOTIVBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

A Dzsudzsák-utálatról

Dzsudzsák Balázs 12 és fél év után visszatért a Lokihoz. Egy nagy tehetség megosztó karrierje érhet így majd véget nevelőklubjában, ott, ahonnan indult, és az ilyen történeteket szokták szeretni az emberek: hősünk bejárta a fél világot, mesés vagyonra tett szert, most pedig visszatér, hogy még utoljára alkosson valami nagyot. Mégis, nem csak országszerte, hanem Debrecenben is nagy hullámokat kavart ez az igazolás, illetve annak vélt vagy valós részletei. Sokan örültek és lelkesedtek, viszont talán még többen adtak hangot kétségeiknek, sokszor vulgáris és bántó módon. De miért van ott az emberekben ez a Dzsudzsák-utálat? És mennyire jogos? Ezekre a kérdésekre próbálok meg az alábbiakban választ találni.

Dzsudzsák Balázst kritizálni évek óta az ország egyik első számú hobbijának számít. A karrierje egybeforrt az “így ne” felkiáltással, és sokan tartják, hogy a pénzéhség tette tönkre a pályafutását, pedig ha szakmai alapon dönt, akkor most előrébb járhatna. Összességében a hangos többség egy szóban tudná megvonni a szélső karrierjének mérlegét: kudarc. A be nem váltott ígéret.

Ebben az áttekintő írásban kicsit szeretném árnyalni az összképet. Úgy vélem ugyanis, az a társadalmi reakció, amit Dzsudzsák kivált, nem alaptalan ugyan, de erősen túlzó. És ha nem nézünk a folyamatok mögé, akkor könnyen tévútra mehetünk. Öt nagy kérdéskörről szeretnék beszélni röviden (vagy inkább hosszan).

Elsőként arról, miért is fáj nekünk egyáltalán az, hogy elrontotta karrierjét? Mi közünk van nekünk ehhez, szurkolóként? Aztán ugyanezen a vonalon továbbmenve: tényleg elrontotta a karrierjét? Tényleg a pénzt választotta a szakmai szempontok helyett? Ezt követően próbálom megfejteni, hogy miért akkora divat Dzsudzsákot szidni. Ennek kapcsán negyedik pontként igyekszem összegyűjteni és megvizsgálni néhány konkrét ellenvetést is, amik mostanában elhangzanak Balázzsal, illetve a leigazolásával szemben. Végezetül pár szót ejtek arról is, hogy én személy szerint mit várok tőle, mire számítok vele kapcsolatban.

1. Miért fáj nekünk annyira az “elrontott karrier”?

Érdekes számomra, hogy mikor az emberek véleményezik Dzsudzsák döntéseit, megvonják a mérleget, és azon keseregnek, hogy a pénzt választotta a sikerek helyett, akkor azon sosem gondolkoznak el, hogy ez őket miért is érinti amúgy rosszul. Persze biztos van olyan, aki már eltűnődött rajta, és könnyen lehet, hogy számos olvasónk kész válasszal rendelkezik erre a kérdésre, mégis, érdemes ezen egy kicsit lamentálni. Egyébként én magam is tudnék pár jól hangzó magyarázatot adni: emiatt kevésbé tudott a hasznára lenni a válogatottnak, nem mutatott jó példát a következő generációknak, vagy éppen megfosztott minket attól, hogy élvezhessük a játéka kiteljesedését (ez az irányvonal a focit egyfajta művészeti ágként fogja fel). Ezek az érvek azonban csak a felszínen tűnnek racionálisan alátámaszthatónak: a válogatottal így is kijutott az EB-re, ráadásul a portugálok ellen duplázni tudott, és a többi selejtezősorozatban is odatette magát. Oké, lehet, hogy egy magasabban jegyzett bajnokságban játszva még több kijöhetett volna belőle, de a helyzet az, hogy így is elég sokat köszönhetünk neki. Ami a fiataloknak mutatott példát illeti: a PSV-s időszaka így is jól jelzi, hogy tehetséggel és munkával (és persze a külső tényezők megfelelő együttállásával) bárhonnan ki lehet törni, az utána hozott döntéseiből pedig egy értelmes fiatal még többet is tud tanulni adott esetben, mintha a “szokványos” utat járta volna be. Az utolsó érv pedig ugyanúgy előjöhet bármilyen művész (pl. festő, író stb.) esetében: egyáltalán elvárhatja-e a társadalom, hogy alkossanak, illetve megszabhatja-e, hogyan alkossanak? Van-e bármi köze ilyen esetben a közösségnek az egyén döntéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy mit és mennyit hoz ki magából? Az remek dolog, ha valaki megkapja a támogatást, hogy kiteljesedhessen, de amint ez elvárásba csap át, egészségtelenné válik a folyamat. Az együttélésből fakadó közös társadalmi érdekek (pl. közegészségügy) értelemszerűen lehetnek kényszerítő tényezők az egyén számára (pl. mások egészségének védelme érdekében nem döntheti el, hogy be akar-e adatni egy védőoltást), de a művészet, a szórakozás nem számít ilyen témának. Lehet rajta szomorkodni és bosszankodni, ha valaki elpazarolja a tehetségét, de szidalmazni érte… Az nagyon más kávéház.

Akkor mégis mi állhat ezen társadalmi jelenség mögött? Meggyőződésem, hogy valami nagyon hasonló a gyökere ennek is, mint amiért a celebek mint jelenség léteznek (és igen, Balázs esetében a két téma egybe is forr): egyrészt az emberek a saját vágyaikat akarják megélni mások életén keresztül, másrészt a szürke hétköznapokból szeretnének kimenekülni.

Előbbi jelenséget a pszichológia jól ismeri, a szülő-gyermek kapcsolatokban pl. visszatérő séma, hogy a szülő nem lehetett az, amire igazán vágyott, de sebaj, majd a gyermeke az lesz (akár akar, akár nem). Hasonlót látok a társadalom esetében is: én nem lehetek híres focista, nem szegeződik rám az egész világ tekintete, nem szerzek fontos gólt nagy meccseken, tömött stadionokban (bár a koronavírusnak hála mostanában a focisták sem), de ha egy honfitársam, vagy esetleg a szeretett klubom volt játékosa igen, akkor az kicsit az én sikerem is. A mi sikerünk. Ez egyébként a szurkolás lélektanában általánosságban is tetten érhető: ha nyer a csapat, az a mi sikerünk, nem csak a játékosoké, hanem a szurkolóké is. (És milyen érdekes: ha kikap a csapat vagy rosszul szerepel, akkor a kudarc már inkább csak az övék.)

És akkor emellett ott van annak a lehetősége is, hogy kitörjünk valahogy a szürke hétköznapokból. Az emberek egyre jobban rohannak, egyre nagyobb a zaj, és ez a fajta nyüzsgő környezet alapvetően elősegíti, hogy egyre kevésbé kelljen gondolkozni, kérdésekkel és problémákkal szembesülni. Miért vagyunk itt, a Földön? Miért élünk? Személy szerint mi az én életem értelme és célja? A helyemen vagyok-e? Miben vagy kiben hiszek? Mik a prioritásaim? Mi az igazán fontos? Mik az örömeim és fájdalmaim? Mi nincs a helyén az életemben, és hogyan tudnék rajta változtatni? Ezek a kérdések (és még sok más hasonló) mindenkiben ott motoszkálnak valahol, de foglalkozni velük nem csak fárasztó, hanem sokszor fájdalmas és nehéz is. Na meg nagy felelősséggel jár, hiszen ez a mi életünk. Ha viszont arról lehet olvasni és beszélni, hogy X.Y. sztár miért és miként válik, milyen betegségben szenved, hányadik unokája születik vagy mivel tölti a szabadidejét, akkor abban nincs ott ez a teher. Ilyenkor könnyű véleményt alkotni, ítélkezni, örülni vagy szomorkodni. Mert a másik élete, amit ismerhetek (valamennyire), a magaménak érezhetek, de a felelősség mégsem az enyém. És szép lassan egymásra talál a két motiváció: ábrándozhatok, megélhetem a saját vágyaimat is, mert azzal, hogy ennyi mindent láthatok, olvashatok ezekről az emberekről, kicsit én is részesévé válok a történetüknek („én még láttam őt játszani, ott tomboltunk a haverokkal a lelátón a góljainál, ritka manapság az ilyen jó focista”, „én 30 éves voltam, amikor meghalt szegény, emlékszem, épp hagymát pucoltam, mikor bemondta a rádió, és csak álltam ott percekig döbbenten a konyhában, a késsel a kezemben”, „nem is értem, miért vette feleségül azt a nőt, hát egyértelmű, mennyire nem illik hozzá”); de mindeközben azt is megélhetem, hogy egyébként ezek az emberek éppen olyanok, mint én, örömökkel és bánatokkal, erényekkel és hibákkal, amikről viszont sokkal könnyebb beszélni, véleményt nyilvánítani, vagy akár megélni őket, mint a sajátjaimat.

Így lesz ebből az, hogy a saját kérdéseink kapcsán inkább a homokba dugjuk a fejünket, és valaki máson (jelen esetben mondjuk Dzsudzsák Balázson) éljük ki a frusztrációinkat, mást hibáztatunk még a saját rossz döntéseinkért is, rájuk irigykedünk azért, amire mi is vágynánk (sokszor egyébként teljesen tévesen), vagy az ő sikereik fényében fürdünk kicsit, ha éppen úgy alakul.

Még mindig olyan egyszerű a válasz a kérdésre: miért fáj nekünk annyira ez az “elrontott” karrier?

2. Hogy vonhatjuk meg tárgyilagosan nézve Dzsudzsák eddigi karrierje mérlegét?

De menjünk tovább! Tényleg el lett rontva ez a karrier? Valóban kudarcról beszélhetünk? Próbáljuk meg kicsit tárgyilagosan körbejárni a kérdést.

Ha van dolog, amiben gyakorlatilag még azok a szurkolók is egyet szoktak érteni a többiekkel, akik védik Dzsudzsákot, az az, hogy annak idején a pénzt választotta. „Ha neked ajánlanák csak a tizedét is annak, amit ő kapott, biztos, hogy te is elfogadnád.” Gyakran visszatérő érvként hallom és olvasom ezt a véleményt, és általában ez szokta jelenteni nagyon sok vitában a töréspontot. Az egyik tábor szerint ezzel eladta magát, a másik oldal pedig álszentnek tartja azokat, akik ezt kifogásolják. Véleményem szerint azonban már ez a része sem ennyire egyértelmű a történetnek. Három kérdést érdemes szerintem feltennünk:

– Tényleg csak a pénzért igazolt Oroszországba Dzsudzsák?

– Egyértelműen jobban járt volna, ha vár egy nyugati ajánlatra?

– Lett volna még számára visszaút keletről?

Mielőtt ezeket a kérdéseket megpróbálnom megválaszolni, egy dolgot szeretnék leszögezni: szerintem sem hozott jó döntést Dzsudzsák, mikor az Anzsihoz igazolt, és nekem is nagy csalódás volt, mikor annak idején oda szerződött. Én is bíztam benne, hogy láthatjuk még valamelyik top bajnokság meghatározó csapatában futballozni, és viszonylag egyértelműnek tűnt, hogy nem jó égtáj felé vette az irányt ezen célok megvalósításához.

De, és ebben már nem feltétlen értek egyet a közvélekedéssel, én egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy akkor ebben a döntésében Balázst csak a pénz motiválta. Persze, az is tény, hogy akkora összeget kínáltak neki, ami könnyen megszédíti az embert, azonban ne feledjük, hogy elvileg éppen sztárklubot építettek Mahacskalában, amire élő bizonyíték lehetett Roberto Carlos és Eto’o leigazolása. Szóval bőven el tudom képzelni, hogy focistaként az, hogy ilyen csapattársakkal játszhat együtt az ember, már önmagában vonzó lehet. Itt jön elő a menedzser sokat emlegetett felelőssége, mert neki kell ilyen helyzetekben felvázolni azt, hogy mik az előnyök és hátrányok. Sosem fogjuk megtudni, hogy ez megtörtént-e, és ha igen, miként, de ebben a “sosem fogjuk megtudni” részben az is benne foglaltatik, hogy a valós motivációkra sincs igazán rálátásunk. Legfeljebb csak prekoncepcióink lehetnek.

A másik opció ebben a helyzetben ugyanis az lett volna, ha várnak egy másik ajánlatra, és Dzsudzsák addig továbbra is a PSV-ben játszik. Csakhogy Balázs érezhetően kinőtte addigra a holland bajnokságot (ami magyar focista esetében nem kis szó), és tovább kellett lépnie, egy új kihívás felé. Abban a helyzetben egyébként érthetetlen, miként nem volt egyetlen komoly nyugati ajánlata sem. Rossz menedzselés? A magyar játékosok negatív nemzetközi megítélése? Rejtély számomra, de elhiszem neki, ha azt állítja, hogy nem volt másik ajánlata. (Márpedig emlékszem, hogy egy korábbi interjúban ezt nyilatkozta.) Szóval várhatott volna egy jobb ajánlatra, de annak is bőven megvannak ilyenkor a veszélyei. Egy idő után ugyanis az ember bele tud szürkülni abba, ha nincs hová továbblépni, fejlődni.

És ha már a “mi lett volna, ha” kérdésnél járunk… Aki annak idején nézte a PSV meccseit, valószínűleg emlékszik a csapat Dzsudzsák melletti másik sztárjára, Ibrahim Afellayra. Külön érdekes amiatt összehasonlítani a karrierjüket, mivel nagyjából egy szinten emlegették őket, majdnem egyidősek, és nagyjából egyszerre, hasonló nagyságrendű összegért igazoltak el a PSV-ből. Csak míg Dzsudzsák Oroszországba szerződött, addig Afellay a Barcelonába. Mennyivel jobban hangzik, nem? Csakhogy a vége nem lett sokkal szebb ez utóbbi esetben sem: a holland játékos a spanyoloknál csak elvétve kapott lehetőséget, majd a Schalke és a Stoke City után a PSV-hez tért vissza, szintén nem túl sok sikerrel. Jelenleg klub nélküli, értékét a Transfermarkt 450 ezer euróra becsüli. Csak viszonyításként: Dzsudzsák értéke még mindig 1,6 millió euró…

És akkor röviden térjünk ki a harmadik kérdésre is: lett volna még visszaút keletről nyugatra? Talán igen… Méghozzá akkor, amikor a Bursaspor igazolta le a valós piaci értékéhez mérten nevetséges összegért (1,6 millió euróért). A legszebb éveiben járt, és egy egész jól sikerült szezonon volt túl, így teljesen érthetetlen, miért nem sikerült erősebb bajnokságba és/vagy csapatba szerződnie, főleg ennyire áron alul. Onnantól kezdve viszont végképp kényszerpályán mozgott, és furcsa mód ennek fényében az arab világba szerződését korrekt döntésnek érzem. Valószínűleg egyértelművé vált számára is, hogy a karrierje azon pontján már tényleg az anyagi oldalra kell rámenni, mert a komoly szakmai rész sajnos elúszott. Emiatt én egyébként azt is megértem, miért nem igazolt Berlinbe: egyszerűen sokkal többet veszíthetett, mint amennyit nyerhetett volna. Életkoránál fogva komolyabb előrelépési lehetőség már nem mutatkozott a Herthából, és a klub akkori anyagi helyzete sem kecsegtetett nagy kifutással.

Röviden összefoglalva: ebben a karrierútban sajnos valóban voltak olyan döntések, melyek már a meghozataluk pillanatában sem tűntek jónak, és utólag még kevésbé bizonyultak annak, de ezek kapcsán egyáltalán nem biztos, hogy Balázsé a fő felelősség. Mivel pedig nem látunk a dolgok mögé, érdemes lenne az elhamarkodott végkövetkeztetésektől tartózkodni, különösen a pénzéhségre vonatkozóan.

3. A jó magyar köpködésnek nincsen párja

Persze ez kis hazánkban nem megy ilyen könnyen. Az ítélkezés, köpködés, megkövezés nálunk mintha a nemzeti örökség része lenne, ez a magatartás a legnépszerűbb sportágak közé tartozik. Elég csak a válogatott játékosait megnézni: kezdjük mondjuk Szalaival, akit évek óta folyamatosan, megállás nélkül szapulnak. Az a lényegtelen tény ilyenkor senkit sem érdekel, hogy valamennyi szövetségi kapitányunk számított rá (tehát mind hülyék, beleértve Dárdait, Strockot és Rossit is), és mindeközben hosszú éveken át folyamatosan a Bundesligában játszott. Azt is könnyen elfelejtjük neki, hány fontos gólt szerzett, a hatalmas mezőnymunkájáról nem is beszélve. Egyedül annyi számít, hogy nem egy Messi, aki végigcselezgeti a védelmet, hanem csak egy “botlábú” csatár.

De említhetném Szoboszlait is, akiről csak a vak nem látja, mekkora tehetség, mégis, hordákban járnak azok, akik alig várják, mikor lehet kifejteni, mekkora túlsztárolt senki. Amíg arról volt szó, mely csapatok érdeklődnek iránta, azon ment a gúnyolódás, hogy mekkora kamu az egész, és jöttek a tanácsok, hogy maradjon még, a Salzburg az ő szintje, mikor pedig tudatosan úgy döntött a tanácsadóival közösen (akik itt ténylegesen, szemmel láthatólag igyekeznek építeni a karrierjét), hogy egyelőre nem igazol el, akkor meg azon röhögtek, hogy na, mégse kellett sehova.

Ha ezeket a példákat is figyelembe vesszük, talán kicsit kevésbé lep meg minket az a “hála”, amivel a magyarok jelentős része adózik Dzsudzsáknak. Rossi – aki pedig nem magyar – jobban képes megérteni, mit is jelent a válogatott Balázs számára (és mit is jelentett a válogatott számára a csapatkapitány hosszú éveken keresztül), mint a szurkolók többsége. Igen, én is emlékszem olyan Dzsudzsák-nyilatkozatokra, melyeket inkább nem kellett volna elmondani. Fel tudok idézni olyan találkozókat, amikor inkább a fék szerepét töltötte be a csapat játékában a szélsőnk, mint a gázét. De sosem gondoltam róla azt, hogy alibizne, és sosem éreztem azt, hogy ne lenne fontos számára az ország sikere. Lehet a személyiségét sok szempontból kritizálni, de a válogatott iránti elkötelezettsége mindig egyértelmű volt. És emellett már csak a ráadást jelentik a válogatottban lőtt fontos gólok, kiosztott gyönyörű gólpasszok, melyek azonban mintha szintén a feledés homályába merültek volna, és azt láthatjuk, hogy az emberek egy jelentős része inkább annak szurkol, hogy Dzsudzsák ne léphessen többet pályára a válogatottban. Megint adott a kérdés: miért? Miért jó ez a mentalitás bárkinek is? Csak mi, magyarok vagyunk ilyenek? És ha igen, mi okból?

Ezzel kapcsolatban megint nem hiszek az egyszerű válaszokban. Valamiért szeretjük pl. azt gondolni, hogy ez a mentalitás csak a magyarok sajátja. Abban egyébként van igazság, hogy csomó más nemzet tényleg nem (vagy nem ennyire) szereti folyton le- és visszahúzni a sajátjait. (Ugye ismerős a vicc a pokolban lévő üstökkel és a magyarokkal, ahová nem kellenek őrök…?) Ugyanakkor pl. Messi példája jól jelzi, hogy más országokban is szeretik meghurcolni a szurkolók a saját sztárjaikat. Szóval nem egyedi jelenség ez, ami nálunk zajlik, viszont eléggé szélsőséges eset.

De mi motiválja az embereket? Véleményem szerint alapvetően ugyan globális folyamatokról beszélhetünk (az internetes közbeszéd és gondolkozásmód radikalizálódásáról, az elszemélytelenedés velejárójáról), azonban ehhez nálunk, magyaroknál történelmi (és talán jellembeli) sajátosságok is társulnak.

Az általános jelenség mögött két, párhuzamos tendencia képe rajzolódik ki. Egyfelől az elszemélytelenedett internetes világban is vágynak az emberek a közösségre, arra, hogy valahová tartozzanak, és ez a “valahová” lehetőség szerint a biztonságot nyújtó többség legyen. Emiatt lesz egyik pillanatról a másikra közellenség bárkiből: a közhangulat diktál, az emberek pedig beállnak a támadók sorába, aminek számtalan előnye van: a többséghez tartozhatnak, népszerű a véleményük, ráadásul így biztosított, hogy addig se ők kerüljenek a célkeresztbe. (Aki csak egyszer is megpróbálta leírni őszintén, esetleg még árnyaltan is a véleményét valamiről, ami nem egyezett a többség álláspontjával, az jó eséllyel a saját bőrén is megtapasztalhatta, miről beszélek.)

Másfelől az emberek saját magukat is különlegesnek, egyedinek szeretnék érezni, illetve olyannak, aki kompetens és jobban átlátja, érti a világ működését, mint mások. Emiatt az igény miatt is lehetnek egyre népszerűbbek világszerte az összeesküvés-elméletek, és ez biztosíthatja a táptalajt számos kártékony jelenségnek (pl. az oltásellenességnek). Érdekes, hogy az egyéni és közösségi igények egy sajátságos elegyét adják a politikai szekértáborok, ahol a valahová tartozás érzését felerősíti az ellenségkép, a különlegesség érzését pedig az a tudat táplálja, hogy én látom a valóságot, miközben oly sok más ember (és ide be lehet helyettesíteni a másik politikai oldalon állókat) nem.

Ebbe a gondolkozásmódba pedig nem fér bele az árnyaltság. Valaki vagy egyik, vagy másik politikai oldalon áll. Olyan nincs, hogy konkrét kérdések mentén vizsgálja meg, hogy miről mit gondol, ezt ugyanis a valahová tartozás és az identitás irányából sem könnyű értelmezni. Ráadásul az interneten könnyebb hangot adni a véleményünknek: bármikor álarc mögé bújhatunk, nem számítanak a fizikai és egyéb adottságaink, nem kell személyesen szembesülnünk a bántásaink következményével: minden adott tehát a folyamatos radikalizálódáshoz. „Folyton azt írják erről a Szoboszlai gyerekről, hogy mekkora tehetség, de engem nem vernek át! Én és még páran átlátunk ám a szitán!”

Ezen felül a magyar társadalom komoly sebeket is hordoz magában évtizedek óta. Az előző rendszer bűneinek feldolgozatlansága, a besúgók által okozott bizalmatlanság és feszültség mintha most törne a gyűlölködésben igazán utat magának, ahogyan az is látszik, mennyire nem alakult ki nálunk a normális vitakultúra, ami érthető, tekintve, hogy sokáig még csak vitázni se nagyon lehetett. Ezen felül az is érződik, hogy a magyar embert sokszor a csalódásai vezetik: annyira szar mindig minden, hogy ez biztosan így van/lesz most is. Mindenki lop, csal, hazudik, miért pont ő lenne a kivétel? Minden magyar focista szar, alibi, ügyetlen, nagyképű, lélektelen; akkor miért pont ő ne lenne az?

Nehéz eldönteni, hogy mi a legmeghatározóbb ezen fenti szempontok közül a Dzsudzsák-utálatban, de igazából lényegtelen is. A társadalmi folyamatokba így is, úgy is beleillik. (Mert még ha ki is emelünk valóban negatív dolgokat vele kapcsolatban, akkor sem tudjuk racionálisan megmagyarázni, miért böki annyira sokak csőrét.)

4. A leggyakoribb ellenérvek

Most pedig nézzünk meg kicsit konkrétabban is pár, Dzsudzsák Lokiba szerződése kapcsán gyakorta megjelenő szurkolói véleményt.

– A többiekkel együtt kellett volna Debrecenbe igazolnia, így viszont ez már a “ha nincs ló, jó lesz a szamár is” esete.

El kell áruljam, hogy ez a gondolat többször megfogalmazódott bennünk, szerkesztőkben is. Mégis, a korrektség jegyében most próbáljuk meg kicsit máshonnan megközelíteni a kérdést. Szurkolóként egyértelmű, hogy az igazán nagy és szimpatikus gesztus az, amit Korhut tett: aláírhatott volna még simán külföldi csapathoz, de nem várt ki, hanem visszatért a Lokihoz, mert haza akart jönni. Ez a hozzáállás valóban hiányzott Dzsudzsákból, és megértem azokat, akiket ez zavar. Ugyanakkor azt nem gondolom, hogy ne lett volna egyéb (anyagilag valószínűleg vonzóbb) lehetősége, és csak azért tért volna vissza, mert nem akadt más ajánlat. Azt is elhiszem neki, hogy külföldi (és nem hazai) csapatokban gondolkozott ebben az átmenteni időszakban. Nagy eséllyel nem mi kínáltuk a legjobb feltételeket, tehát nem mondhatjuk, hogy ne játszottak volna az érzései szerepet a döntésében, de tény, lehetett volna elegánsabban intézni ezt az egészet. Egy biztos: a pályán lesz lehetősége bizonyítani az elkötelezettségét.

– Az előző szezonban kellett volna jönnie, amikor a kiesés ellen küzdöttünk, akkor lett volna rá igazán nagy szükség.

Ez a felvetés viszont szerintem nem életszerű. És nem csak Szima Gábor regnálása miatt, aki alapvetően is elég sok volt játékosunkat elriasztott a klubtól, hanem az akkori helyzet miatt sem. Először is, Dzsudzsák február 10-én váltott az Emírségeken belül csapatot. Ekkor a Loki egyáltalán nem állt olyan rosszul, hiszen már túl voltunk a viszonylag biztató szezonkezdeten (lásd Újpest elleni 4-0). Ő pedig szinte azonnal kapott egy másik ajánlatot azt követően, hogy kiderült, nem számolnak vele, ráadásul egy erősebb csapatét, jó kondíciókkal. Nem hiszem, hogy épeszű emberben ilyenkor felmerül a gondolat, hogy na, hazamegyek inkább megmenteni a Lokit egy olyan veszélytől, amelynek a létezése amúgy nem is teljesen egyértelmű.

– Itt az ideje, hogy visszaadja azt, amivel a Lokinak tartozik.

Ezt sem teljesen értem. Ennyi erővel mi mikor adjuk vissza neki, amivel mi tartozunk? Szerzett számos fontos gólt, odatette magát, jól játszott, majd az akkori viszonyokhoz mérten elképesztően sok pénzt hozott a klubnak az eligazolásával. Akkor miről is beszélünk pontosan? Azért kellene hálálkodnia, mert tehetséges játékosként megkapta a lehetőséget? Rég rossz, ha ez nálunk nem evidens! (Sajnos nem az.) Jobb helyeken, külföldön ez nem ilyen hála-kérdés. A kötődés persze meglehet a nevelőklubhoz, még akár hálás is lehet a játékos, sőt, azt is érezheti, hogy szeretne valamit visszaadni, de elvárni tőle, hogy akkor most törlessz… Nekem ez kicsit érthetetlen felfogás.

– Amennyit megkeresett, azok után nem kellene filléreskednie, hanem inkább ingyen kellett volna a Lokiba igazolnia.

Az eddigi fizetéséhez képest ez szinte ingyen van… De mindezt félretéve: miért várjuk el bárkitől is, hogy ingyen dolgozzon? És mennyire becsüljük meg azt a munkát, amit ingyen végeznek? Az, hogy számít neki a fizetés, egy szintig így is kell, hogy legyen, ez ugyanis annak a visszacsatolása, hogy a klubnak is fontos a leigazolása, az elvégzett munkája. Attól, hogy egy cégvezető sokat keresett már életében, neki sem mondják azt, hogy na, most már ingyen is dolgozhatnál. Akkor miért lenne ez másként egy focistánál?

– Csak a tehetséges fiataloktól veszi el a helyet.

Persze ez még egy kérdőjel, hogy pontosan hová illesztjük be őt a csapatba, de egyelőre leginkább úgy tűnik, hogy Ferenczitől veszi majd el a helyet, akit pár hónappal ezelőtt a szurkolók többsége elküldött volna melegebb éghajlatra. (És tőle sem teljesen és véglegesen, hiszen meccsek között és a mérkőzéseken belül is szükséges lehet a rotáció.) Az pedig nem különösebben valószínű, hogy védekező középpályásként vagy csatárként számoljunk vele, ami érinthetné Bárány, Baráth, Bényei vagy esetleg Sármány szerepét a csapatban. Eddig azon panaszkodtunk, hogy nincs, aki jól beadja a labdákat a támadóinknak. Most remélhetőleg lesz, amiből pedig a fiataljaink (lásd: Bárány) is profitálhatnak.

– Kaptunk egy újabb Tőzsér Danit a nyakunkba.

A klub honlapján készült interjúban feltett, nem túl szerencsés kérdés („Amikor Tőzsér Dániel 2016-ban hazatért, sok szurkoló azt gondolta, levezetni jött, erre azonban jócskán rácáfolt, hisz négy éven keresztül csapatkapitányként vezette a gárdát. Te milyen célokkal érkeztél Debrecenbe?”) még azok fülében is elültethette a bogarat, akik eddig nem gondoltak erre. Bár bizonyosan még semmit nem jelenthetünk ki, de azért azt látni kell, hogy van egy fontos különbség a két játékos között: Tőzsér (egyébként Tiszához hasonlóan) valójában nem a Lokiban vált felnőtt játékossá, nem kötődik olyan mértékben a klubhoz, mint Dzsudzsák, akiből tényleg itt lett meghatározó focista. Ezért Balázsnak valószínűleg mást jelent majd a Loki-mezt felhúzni, mint amit jelenlegi sportigazgatónknak jelentett. Hasonlóság viszont tényleg lehet kettejük között: Tőzsér visszavonulását követően most ismét érkezett az öltözőbe egy vezér. Az majd később derül ki, hogy ez jó vagy rossz lesz a csapatnak.

– Ide süllyedt Dzsudzsák, hogy már csak az NB II-be fér be.

A Vasassal szemben lényeges különbség, hogy miközben ők angyalföldi háttér nélküli válogatott focistákat igazolgatnak, addig hozzánk olyanok írnak alá, akik amúgy nem jönnének hozzánk, de mivel kötődnek a klubhoz, ezért mégis a Lokit választják. Fentebb már volt róla szó, hogy vajon Dzsudzsák mennyire tartozik ebbe a kategóriába, de továbbra is tartom a véleményem: inkább becsülni kellene, ha egy játékos azért igazol “rangon aluli” helyre, mert fontos neki a klub, és nem kritizálni. (Ráadásul ha az NB I-be igazolt volna, most mindenki azon lenne felháborodva, hogy ennyire csak a pénz számít neki.)

– Mi lesz így a Fradi-páhollyal?

Igen, valóban sok csapatnál megfordult a Lokin kívül vendégségben Dzsudzsák, köztük a Fradinál is, egy időben elég kis esélyt adtunk volna annak, hogy nem a Fradi, Vidi kettős egyikébe tér haza, de bármiért is alakult úgy, hogy mégis minket választott, egy dolog biztos: hozzánk írt alá, nem más magyar klubhoz, és nem is volt a kettő közötti időszakban másik hazai csapat játékosa. Innentől kezdve minden más spekuláció marad, és meg nem történt dolgokat méltánytalan lenne a szemére vetni. (Persze az is tény, hogy ezekre a cselekedeteire én sem tudok jó szívvel gondolni, mint ahogy Tőzsér Fradi-táboros performanszától is kirázott anno a hideg, még ha a lélektani hátterét meg is értem.)

– Sokba fog kerülni az adófizetőknek Dzsudzsák leigazolása.

Abba a kérdésbe most nem szeretnék belemenni, hogy Dzsudzsákot tényleg az adófizetők pénzéből fizetjük-e, mert már így is épp elég hosszú lett a cikk. Azt viszont fontos leszögezni, hogy ha a hírek igazak, valahol 3,6 millió Ft körül van a havi bérsapka a Lokinál, ami állítólag még az NB II-ben is jócskán elmarad a legmagasabb fizetésektől, nemhogy az NB I-ben. Azt gondolni, hogy ez egy ilyen húzónév esetében irreálisan sok, nyilvánvalóan nem helytálló. (És itt most abba sem érdemes belekezdeni, hogy mennyit ér valójában a focisták teljesítménye, mert ez már inkább morális kérdés. Mi most maradjunk a számoknál, azoknál, amiket egymáshoz lehet viszonyítani. Azokat megvizsgálva pedig kijelenthető, hogy Dzsudzsák nem keres magyar szinten kiugróan sokat.)

– Emiatt fog/nem fog feljutni a Loki.

Nagy baj van egy olyan klubnál, ahol tényleg csak ennyin múlik, hogy feljut-e a csapat. Nyilván az öltözői folyamatokat, a csapat játékát befolyásolja egy olyan kulcsjátékos érkezése, mint amilyen Dzsudzsák, de nekem némileg érthetetlen, ha valaki csak emiatt változtatja meg a feljutással kapcsolatos várakozásait, főleg így, hogy nagyjából már kirajzolódott, ki mire lehet képes a mezőnyben.

5. De mit is várhatunk igazából Dzsudzsáktól a Lokiban?

Az eddig leírtak kapcsán le kell szögeznem, hogy nem vagyok Dzsudzsák-fan, sőt, bőven meglettem volna anélkül is, hogy most leigazoljuk őt. Az inkorrektséget viszont nehezen tolerálom, és annyi gyalázkodó, valóságtól elrugaszkodott véleményt olvastam vele kapcsolatban országos és helyi szinten is, ami mellett már nem tudtam szó nélkül elmenni.

Bevallom őszintén, abban sem vagyok biztos, hogy árt vagy használ-e a csapatnak a jelenléte. Nagy talány ez, mert sok mindent nem látunk: az erőnlétét, az életkorral együtt járó fizikai “hanyatlás” mértékét, de legfőképpen azt, miként áll igazán ehhez az egészhez ott mélyen, legbelül. Látom a kockázatokat: a sztár-mentalitás által esetlegesen okozott öltözőn belüli feszültséget, a túlzottan ráépülő játék veszélyét, és még sok más eshetőséget is, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezek bármelyike be is következik majd. Mint ahogy hurrá-optimista sem vagyok, és nem hiszek abban, hogy csupán egy játékosnak köszönhetően hirtelen világmegváltó terveink lehetnek.

Személy szerint azt gondolom, hogy nem elsősorban a pályán mutatott játéka dönti majd el, jó ötlet volt-e a leigazolása, hanem az öltözőben, a csapatdinamikában betöltött szerepe. Ha nem ő lesz a nagy sztár, aki sérthetetlen, mindenki felett áll és bármit megtehet (mint sajnos azt néhány híresség gondolja, akik nem tudják a helyén kezelni a sikereiket), hanem felkarolja a fiatalokat, és segít nekik abban, hogy hozzá hasonlóan, vagy még nála is jobban ki tudjanak bontakozni, akkor szinte mindegy, milyen teljesítményt nyújt (bár hiszem, hogy ebben az esetben azzal sem lesz gond). Ha viszont ez az alázat nem lesz meg benne, akkor sajnos tényleg nem járunk vele sem jobban, mint ahogy Tőzsér Dániellel jártunk játékosként. (Sportigazgatóként pozitívabb véleménnyel vagyok egyelőre róla, de ez egy másik cikk témája lesz majd talán egyszer.)

Egy dolog biztos: most csak annyit tehetünk, hogy megadjuk Dzsudzsáknak az esélyt a bizonyításra: a pályán és azon kívül is. A köpködéstől, gyalázkodástól ugyanis semmi nem lesz jobb, de egy dolgot könnyen el lehet vele érni: a nagy zajban elvesznek a valódi, építő jellegű kritikák, és a sok sérelem után az érintettek lezárják a lelküket azzal szemben, hogy esetleg valami mégis lehet jogos, megfontolandó észrevétel.

Épp elég emberrel történt már meg ez a világban, és sajnos Debrecenben, a Lokinál is. Jó lenne, ha nem Dzsudzsák lenne a következő.

Hajrá Loki!

Enderson

fotók // dvsc.hu