1999, 2001, 2002, 2012, 2023: Bár már 1943-ban is játszott egymás ellen a Ferencváros és a DVSC, a párharc során csupán ez az öt év íródott be úgy a történelembe, amikor a Ferencváros vendégeként a Debrecen diadalmaskodott. A mondás, miszerint „azt beszéli az egész város, hogy Debrecenbe ****ni jár a Ferencváros” 1994 és 2019 között gyakorlatilag tényként volt kezelhető (27 meccsen csupán 4 Fradi győzelem ellenünk az NB I-ben), mégsem igazán tudtuk átmenteni a jó szériát és két vállra fektetni a zöld-fehéreket az Üllői úton még a bajnoki címeket hozó sikerkorszakunkban sem. Azért kezdtem ezzel az összefoglalónkat, hogy érzékeltessem, milyen kemény feladat állt a csapatunk előtt, és hogy még inkább átadjam nektek, mekkora dolog, hogy végül győztesként térhettünk haza. Ráadásul az eddigi legnagyobb gólkülönbséggel, és úgy, hogy idegenben az eddigi 51 találkozónkon csupán egyszer, 1995-ben jutottunk el egyáltalán három találatig (bár akkor nem nyertünk, 3-3 lett annak a vége), és két gólt is csupán hétszer szereztünk ellenük.
A győzelem önmagában is óriási tett, de erre rátesz még egy lapáttal, hogy így a bronzérem sorsa a mi kezünkbe került, ráadásul azt a Ferencvárost győztük le, amelyik idén ünnepelhette 34. bajnoki címét és 2003 óta az első magyar csapat lett, amely megélte a kupatavaszt; és amely utolsó hazai mérkőzésén úgy szeretett volna kedveskedni a ~15 ezer hazai szurkolójának, hogy a lehető legjobb csapatát küldte fel pályára ellenünk. Végre mi is szinte teljes kerettel készülhettünk, úgyhogy talán az egyetlen kérdés az volt, ki játszik majd két szélen a Varga Kevin, Bódi Ádám, Kyziridis, Szécsi Márk négyesből. Végül a Megyeri, Kusnyír, Dreskovic, Lagator, Ferenczi védelemnek, illetve a Szécsi, Loncar, Dzsudzsák, Manrique, Kyziridis középpályának szavazott bizalmat Blagojevics, elöl Babunskival.
Őszinte leszek, az idényben ezt az összefoglalót írom meg a legnehezebben. Annyira a mérkőzés hatása alatt állok még mindig, annyira emocionális, annyira rég nem látott sikerről van szó, hogy nagyon nehéz a hagyományos, megszokott módon fogalmazni. Biztosan sokak számára ez csak egy siker a sok közül, ami után megyünk tovább, de számomra, aki már 20 éve szurkolok a DVSC-nek, sokkal több annál. Hiába nyertünk végre ősszel a Vidi ellen (ráadásul Dombival megbízott vezetőedzőként) és hiába volt katartikus, megismételhetetlen élmény a Paks elleni fordítás, az idei év megkoronázása volt ez a szombat délutáni siker.
Ahogy a Paks ellen sem volt benne egygólos hátrányban, hogy végül mi nyerünk, úgy a félidőhöz érve ezen a meccsen sem fogadtam volna nagy összegben arra, hogy nyerünk; sőt, a döntetlent is hatalmas sikernek könyveltem volna el. Ennek oka, hogy az első félidőben hiába játszottunk jól az első 25-30 percben, Megyeri sajnálatos rosszulléte és lecserélése után a Fradi felpörgött és bizonyította, hogy egyénileg milyen kiváló labdarúgók alkotják keretét. Bár előtte is volt egy csúnyán eladott labdánk, amiből a Fradi gólt lőhetett volna, Megyeri védeni tudott; illetve nekünk is futotta két ígéretes támadásra; de ami ezután jött, az kijózanító pofonnal ért fel. Előbb Pászka küldte el gyufáért Ferenczit, majd tekert bámulatosan a kapunkba, aztán Zachariassen hagyta ki a hétvége helyzetét, hogy Lisztes éppen célt tévesztő lövéséről ne is beszéljünk. Az 1-0 ránk nézve volt hízelgő eredmény.
Talán nem véletlen, hogy a második félidőt ránk nem jellemző kettős cserével kezdtük: Loncart Romanchuk, Kyziridist pedig Varga Kevin váltotta. Szerencsére a Fradin nem érződött nagyobb motiváltság, úgy érezhették, hogy kézben van a meccs, amikor Babunski tolt egy Coulibaly-ra emlékeztető váratlan megoldást, és kapura fordult a labdával, három védőt is megetetve, majd hiába Pászka narancssárgás becsúszása, a labdát nagyon okosan tette a hosszú alsóba. Egyenlítettünk, sőt, szinte a következő támadásból meg is fordítottuk az állást! Varga Kevin centerezését Dibusz Botkára ütötte, a flipperező labdát pedig Babunski gólra váltotta! Végre nekünk volt szerencsénk ilyen szituációban, és éppen a Fradi ellen! Egy perccel később viszont mintha csak a világegyetem úgy érezte volna, kompenzálnia kell, Dzsudzsákot kellett hordágyon levinni. Mintha csak a 2016-os EB Portugália elleni meccse kísértené, ahol mindkét gólöröme fájdalmasra sikerült, most is a túlzott öröm okozott bonyodalmat. Ezúttal azonban már nem tudott a pályán maradni, a meccs után hamar kiderült, műteni kell a csuklóját… Két vezéráldozat egy meccsen… „de legalább vezetünk„, vigasztaltam magam, miközben én magam is olyan őrjöngős gólörömöt toltam, mintha minimum a világbajnokságot nyertük volna meg éppen.
Még csak el sem tudtam azon gondolkozni, hogy még van hátra 25 perc, vagy hogy ki válthatja Dzsudzsákot (Ojediran állt be), már azon bosszankodtam, miért nem kaptunk tizenegyest Bódi visszagurítása után, amit Manrique azért nem ért el, mert Gojak alácsúszott… Hiába volt még játékban a labda percekig, Erdős Józsefet kihívták ellenőrizni a szituációt, és hiába volt egyértelmű a visszajátszásból, féltem tőle, hogy nem nekünk kedvező ítélet születik. Átfutott a fejemen, hogy mégis csak a Fradi pályán játszunk éppen, a hazaiak a 34. bajnoki címet ünnepelni gyűltek össze, és a győzelmünkkel elüthetjük a bronzéremtől és a nemzetközi kupától a Felcsútot, úgyhogy biztos kitalálnak majd valamit, hogy miért nem volt szabálytalan a szitu. Hajdú B. István is hosszú monológban ecsetelte, hogy igazából Manrique volt szabálytalan, hiszen ő lépett rá az elé becsúszó Gojak lábára. De aztán annál jobban fellélegeztem, amikor Erdős a büntetőpontra mutatott. Bódit pedig nem lehetett kizökkenteni, védhetetlenül lőtt a kapuba. EGY-HÁROM! Emberek, 1-3-ra vezetünk a bajnok FTC otthonában! Még meg lehet a bronzérem!
„Ó, csak el ne rontsuk„, gondoltam. Volt még hátra 20 perc meg legalább 5-6 perc hosszabbítás, elég idő bármire is. De nem, ez nem az a nap volt! Pár perccel később Babunski járt közel egy újabb gólhoz (és egy mesterhármashoz), de pörgetése mellé ment, és egy rövid időre a hazaiaktól fel is harsant a „ku**a gyenge” rigmus. Nem érződött a Ferencvároson, hogy képesek lennének megváltoztatni a mérkőzés kimenetelét. A játékosaink hatalmasat dolgoztak a pályán; de főleg Romanchuk érdeme volt, hogy a 94. percben nem született meg a szépítő gól, egy kapufa után ugyanis estében kétszer is mentett a kapu torkában. Lefújás, örömmámor, győzelem a Fradi ellen, EGY-HÁROM! Ha pedig jövő héten nyerünk az Újpest ellen, biztosan bronzérmes a csapatunk!
Balage felvételei talán még jobban átadják, mennyit jelent nekünk ez a siker
Taktikába, elemezgetésbe nem igazán mennék bele, ez most talán felesleges is. A Fradi az első félidőben eldönthette volna a meccset, de nem tette, a másodikban pedig nem tudott felpörögni. Egyénileg jobb játékosok alkotják a keretüket, de csapatként mi voltunk pályán, és Babunski varázslatos egyenlítő gólja elhitette velünk, hogy nyerhetünk. És nyertünk! EZ DEBRECEN!
Meccs legjobbja szavazást természetesen most is írunk ki, nálam a Babunski, Bódi, Manrique trió lett a legjobb, de Dreskovicot, Romanchukot, Kusnyírt is dicsérhetjük, és azért Varga Kevin is benne volt az első két gólban. Egy valakire viszont mindenképp szeretnék külön is kitérni. Egy olyan személyre, akire nem szoktunk szavazni, de talán rá is lehetne: Srđan Blagojević. Nem tudom, mit műve hétről hétre, vagy épp most félidőről félidőre a csapattal, de lenyűgöző. Ez a győzelem és ez a fantasztikus év nagyban az ő érdeme is!
Egy hét múlva jön az Újpest a Nagyerdőre, a pontos időpont még nem ismert. Annak ellenére is kemény mérkőzésre számítok, hogy az Újpestnek már szinte tét nélküli lesz, hiszen biztosan a 6-10. helyek egyikét szerzik majd meg (bár a 7-9. hely a legvalószínűbb). Úgyhogy most tényleg mindenki a stadionba, szurkoljuk ki együtt a győzelmet és az azzal járó bronzérmet!
MI VAGYUNK A LEGNAGYOBBAK, HEJ-HEJ!
Csibu