Vegetáló együttesünk ezúttal a felettébb törékeny kollektíva benyomását keltő Újpesthez látogat. A Mészöly-legények időszakos előmenetele esetleges, mivel sikereikből képtelenek tartós önbizalmat meríteni. Egyik tábornak sem öröm a tabellát mustrálni, így újabb olyan találkozó következik, amelyen egy döntetlen kutyagumit sem érne a feleknek. Valaki pórul fog járni, már pedig a mumus ellen nem nekünk áll a zászló ebben a rettentő különös „ponthagyászatban”.
Kissé persze hátborzongató egy húszszoros bajnokot mumusnak nevezni, de az elmúlt évtizedben megváltoztak az erőviszonyok. Az Újpest lúzer lett, mégis folyton megtréfálnak bennünket. Pláne ijesztő vetni egy pillantást a Megyeri úton rendezett összecsapásokra. Az örökmérleg ugyanis 26 újpesti sikert, 11 döntetlent, s mindössze két debreceni maflást mutat. A Lilák a rangadókra amúgy is mindig felszívják magukat, s totális kiszámíthatatlanságuk már-már taktikai elem. Mostanság nekünk sincs nagyon mire arcoskodni, de a presztízscsatákra mi úgyszintén kigyúrjuk magunkat. A tét nem elhanyagolható.
Bárki megverhet bárkit. A mezőny kiegyensúlyozottabb, a pozícióharc nagyobb, mint a korábbi években. Hurráoptimizmusra azonban semmi ok, hiszen ez nem járt együtt az átlagos színvonal emelkedésével. Nem lett nagyobb a tempó, de legalább növekedett a lanyha, álmosító performanszok előfordulási valószínűsége. Hiába tapadnak egymásra a csapatok, a magyar bajnokság egy tapodtat sem mozdult előre. Annál inkább hátra. Aminek oka, hogy a megfelelő képességű magyar játékosok létszáma egyre távolabb kerül a szükséges mennyiségtől. A kettő közti szakadékot pedig egyre silányabb minőségű zsoldosokkal igyekeznek áthidalni. Hol van már Sidibe, Leandro, Habi? Igaz, ez a Fradi kivételével gyakorlatilag a teljes élvonalra elmondható. Ott meg volt hová javulni. Jól példázza mindezt a Paks masírozása, de éppenséggel a Videotont sem a Mutumba-Djordjics-Milanovics-Vujovics négyes repítette az első helyre. Egy olyan szezon fordul lassan a véghajrába, amelyben a Mezey-alakulat toronymagasan vezet, kihívót nem látni a horizonton. A Loki, Fradi, Paks, Zete, Kaposvár alkotta kvintett a nemzetközi szereplésért csépeli egymást, az összes többi meg a kiesés elkerüléséért vív ádáz harcot. Magyarán szólva úgy szakadt három részre a magyar mezőny, hogy a klasszikus középcsapati státusz eltűnt, mint a kámfor. Van egy Bajnok, a Dobogósok, s a futottak még kategória. S bizony egy esetleges vasárnapi vereséggel már minket is megérintene ennek a hátsó régiónak a szele. Bármelyik két gárda lesz EL-szereplő az említett ötösből, jelenlegi állapotukat elnézve, sok jót nem ígér. Pedig igazán ütőképes magyar válogatott elképzelhetetlen kielégítő nívójú pontvadászat nélkül. A demográfiai háttér nyújtotta merítési lehetőségek korlátozott mivoltából eredően kár magunkat azzal áltatni, hogy lesz húsz, nemzetközi szinten is meghatározó játékosunk egy adott időintervallumon belül. Viszont ahogyan heinrich fogalmaz kiváló írásában: „az NB I képtelen olyan játékosokat kitermelni, akik nemzetközi szinten fel tudnák venni a játék ritmusát, mikor egyik napról a másikra kétszer olyan sebesség mellett kell végrehajtani azt, ami a hazai csigatempó mellett is csak nehezen megy. Kódolva van a kudarc, és ez nem elhatározás, meg fogadkozás kérdése.” S amíg ez nem változik, nemhogy egy élcsapat, de még egy felső-középkategóriás válogatott legyűrése sem várható el reálisan.
Azért kalandozok, mert a múlt heti győri meccs szünetében ellentmondást nem tűrően tört elő belőlem egy déjá vu érzés. Amikor a mezőny hátsó fertájában lézengtünk, idegenbe tulajdonképpen pofozógépnek jártunk, s folyton egy, a városhoz ezer szállal kötődő szakember nevét skandáltuk. Most megint csak muszájból látogatunk vendégségbe, s ha így megy tovább, újfent egy ilyen tréner nevét fogjuk visszhangozni. Pedig nem rég még arról álmodoztunk, hogy sziszifuszi munkával a Dinamo Kijev magasságába emelkedhetünk. Aztán múlt vasárnap kizárólag panaszáradatot hallottam. Álom és valóság között felderengett a tátongó szakadék. Tudtunk mi persze a létezéséről, csak nem sejtettük, hogy Angelo Provolone szavaival éljek. Az ember azonban nem szereti félretenni az álmait, de ehhez most első lépésként fel kellene ébrednie jó néhány játékosunknak. Bernáth, Varga, Bódi odaadása, valamint Cicó villanásai ugyanis nem elégségesek. Nagyon igénylünk már egy olyan eredményt, ami helyrebillenti lelki világunkat. A Paks elleni győztes odavágón talán elkezdődött valami, mert egészen emészthető játék zajlott. Talán végre megleli az összhangot kapitány és legénysége, s elindulunk fölfelé, kozmetikázva a csapnivaló tavaszi mérleget. Nyilatkozat szintjén már mindenképp. Persze az könnyen beszél, aki a változatosság kedvéért maximum a lelátón fog helyet foglalni. Egy formálódóban lévő csapat fog összecsapni, egy átalakulás előtt álló együttessel. Mészöly Géza keresi a társasághoz leginkább illő hadrendet, s az ifjú titánok számára tökéletesen testhez álló szerepkört, ezért nem könnyű megtippelni az újpesti kezdőt. A Lilák jobboldala erős, ám a túlsó szárny nem tűnik félelmetesnek. A nem túl labdaügyes Ahjupera semlegesítése nem szabad, hogy komoly fejtörést okozzon. Rajczi valószínűleg sokat fog kimozogni balra, a hórihorgas észt támadó pedig bemegy centernek, hogy legnagyobb erényét érvényesíteni tudja. Ha három középpályással kezdenek a fővárosiak, akkor Tajthyra jelentős defenzív feladatok hárulnak. Cicónak meg kell ennie reggelire Pollákot. Mitrovics nem mondható képzetlen spílernek, de nem tudja olyan hatékonyan mozgatni a gárdát, mint tette azt Vasziljevics. Lázár Bence bármikor előhúzható a tallonból, ráadásul Barczi felépülésével terebélyesedett a tatktikai eszköztár. Az ifjú tehetség a tavaly tavaszi meccsen a mezőny legjobbja volt, továbbá Balajcza ellenünk mindig veszettül jól véd. Hazai környezetben amúgy sem ismer kompromisszumot az Újpest. Egyértelműen támadó szellemben lépnek pályára, győzelemre törnek, törekedve közönségszórakoztató játékkal előrukkolni. Balajti és Böőr személye pedig külön pikantériát szolgáltat a rangadónak.
Párharcok
Mbengono Yannick – Szokol Zsolt
Janika a Paks ellen már meglehetősen biztatóan mozgott, s nagyon jót tett az önbizalmának, hogy végre ismét betalált. Lázár után Szokol a magyar mezőny legígéretesebb szélsőhátvédje, aki erőlteti az ütközéseket. Határozott, magabiztos játékos, s mellette a pályát is jól átlátja. Ráadásul Balajti miatt eszméletlen sok támogatásra nem számíthat hátulról a játékosunk. Így a legjobb formáját kell előcsalogatnia.
Stefan Mardare – Balajti Ádám
Balajti azon nyomban magára talált, hogy nem vonalszélsőként számítanak rá, meg egyáltalán érzi az irányában megnyilvánuló bizalmat. Kötetlen szerepkörben futballozva kamatoztathatja kreativitását, illetve cselezőkészségét. Nehéz becsapdázni, mivel nem pánikol szorult helyzetben sem, higgadtan kihozza a labdát akár zsebkendőnyi területről is. Nem mellékesen egyre jobban érzik egymást Rajczival. Rengeteg helyváltoztatással fog operálni, amit csupán precíz váltásokkal lehet kezelni. Nyilván ellenünk hatványozottan fűti a bizonyítási vágy.
(A kép forrása: hungarianultras.blogspot.com)
