Ritkán várnak annyira meccset az NB I-ben, mint a mostani Fradi-Lokit. A hazai ultrák visszatérése és a közel teltház miatt az egész ország figyelme erre a találkozóra irányult, melyen ráadásul az első helyezett fogadta a harmadikat. A zöld-fehérek ellen amúgy is mindig rangadót játszunk, és titkon minden Loki szurkoló abban bízott, hátha el tudjuk rontani az örömüket. Sajnos ez végül nem sikerült, de ezzel együtt sem lehet okunk szégyenkezni.
Látszott, hogy itt ma valami más lesz. A metrópótló buszról leszállva mindenhol halomban állt a szemét, az utcákon hömpölygött a már ekkor jókedvű szurkolósereg. Az aluljárót ellepték a sálakat áruló eladók, akik némileg eltévedtek a sok magyar válogatottas termékkel. Persze érthető, hiszen a Groupama Arénában ennyi szurkoló csak a nemzeti tizenegy mérkőzésein volt eddig, valószínűleg nem is tudták ezt az árusok hová tenni magukban. A stadionba bejutva ismét csak nem a szokásos NB I-es kellékek vettek körül minket: a máskor üresen ásítozó lelátókat ellepték az MTK ultrák a zöld-fehérbe öltözött drukkerek, de mi is felvettük a versenyt, mivel rég nem láttam ennyi Loki-szurkolót egy idegenbeli meccsünkön. A csapatok kivonulásánál valóban kitettek magukért a hazai ultrák: látványos (kétmilliós) pirotechnikai bemutatójuk, és a hullámzó, „Mi vagyunk a Ferencváros” rigmust ordítozó tömeg látványa lenyűgöző volt. Mégis, a találkozó végére már kicsit hamisnak éreztem az egészet, és erről szeretnék majd pár gondolatot írni a későbbiekben.
A várható kezdőcsapatunk futott ki a pályára, a sérült Szatmárit ezúttal is Mészáros helyettesítette
A mérkőzés elején meglepő módon inkább mi irányítottuk a játékot, többet birtokoltuk a labdát a Fradinál, és időnként kifejezetten látványosan és magabiztosan passzolgattunk. Sajnos ez tényleges gólhelyzetekben nem mutatkozott meg, általában az utolsó megoldásokba hiba csúszott. Mindezek ellenére az első nagyjából 30 percben szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni velünk a hazai csapat, általában a kapunkig is csak nehézkesen jutottak el. Kezdetben főként Ferenczi oldalán próbálták megbontani a védelmünket, azonban ez az esetek többségében nem sikerült, hála a hátul rengeteget besegítő Varga Kevinnek. Aztán félóra elteltével sajnos megváltozott a játék képe: mi eléggé visszaestünk, a Fradi pedig taktikát váltott, amivel egyre többször zavart tudtak okozni a kapunk előtt. Egyrészt áttevődött a játék a védelmünk jobb oldalára, ahol Bényei nem élete meccsét játszotta, másrészt a statikus „levisszük szélre, és megpróbáljuk beadni” koncepció helyett a zöld-fehérek inkább mélységi indításokkal és keresztlabdákkal operáltak.
Az első félidő egyik tipikus jelenete: Tőzsér könnyelműen szórja el a labdát, Spirovski pedig nagyszerűen látja meg, hogy Bényei nem védekezik vonalban a többiekkel, ezért egy gyors mélységi indítással szökteti Varga Rolandot.
Nem is lett volna ezzel akkora gond, ha jobb napot fog ki a hátsó négyesünk, sajnos azonban Kinyik is egyre kevésbé találta a helyét, látszott, hogy a keresztlabdáknál bizonytalankodott, mennyire kell oldalra tolódnia, így gyakran túl közel voltak egymáshoz Mészivel. Mindezek eredményeként a szünetig kétszer is bravúrral kellett hárítania Nagy Sanyinak, aki azonban ekkor még meccsben tudott tartani minket.
Nagy Sándor egyik nagy védése
Félidőben kérdésesnek tűnt, hogy vajon a második játékrészben melyik arcunkat mutatjuk meg, de félő volt, hogy ha az utolsó percek problémái visszatérnek, akkor előbb-utóbb gólt kapunk. Sajnos ez az 58. percben be is következett: a jobb oldali védekezésünk teljesen szétcsúszott, ennek köszönhetően akadálytalanul jutott be középre a labda, és bár Nagy Sanyi és Mészi is bravúrral mentett, harmadjára már nem úsztuk meg: Varga vágta be a léc alá.
Bényei teljesen fennragad, fejpárbajt veszít, és emiatt üresen marad a védelmünk jobb oldala. Kinyik kilép a helyére, így viszont üresen marad az ő pozíciója. Könyves érthetetlen módon nem mögötte biztosít, hanem mellé zár, Tőzsér pedig túl messziről próbál biztosítani. (Neki kellett volna kilépni Pedrosora, látva, hogy Könyves rosszul helyezkedik.) Mindeközben Jovanovic távolról szemléli az eseményeket, pedig ha hátrazár, lehet, hogy el tudja rúgni a keresztlabdát. Összegzés: Bényei hibája láncreakciót indított el, amit felerősített Könyves, Tőzsér és Jovanovic rossz helyezkedése.
Az ezt követő nagyjából 5 perc pedig eldöntötte a mérkőzés sorsát: a hazai játékosokon hirtelen átfutott a felismerés, hogy mekkora tombolást okoz egy gól a stadionban, és ez rövid időre ugyan, de feltüzelte őket. Ehhez társult a mi tovább fokozódó zavarodottságunk: az addig is gyengélkedő védekezésünkbe még nagyobb hibák csúsztak. Szinte elkerülhetetlen volt a második bekapott gól, és sajnos meg is történt a „baleset”: a középkezdésből labdát veszítettünk, csak szögletre sikerült menteni, és a beadást követően Priskin ollózott senkitől sem zavartatva a kapuba. Talán Nagy Sanyi is bizonytalanul lépett ki a kapuból, de nem az ő számlájára írnám a bekapott gólt, sokkal inkább a védőkére, akik egy hatalmas üres sávot hagytak a kapu előterében.
Eredetileg Kinyik fogja a gólszerző Priskint, de Könyves „elveszíti” az emberét, így belső hátvédünk – látva, hogy Könyves közel áll Priskinhez, és át tudja őt venni – gyorsan levált róla. Könyves viszont érthetetlen módon beszalad a tömegbe, egyedül hagyva a Fradi csatárát. Ezt látva Jovanovic megpróbál kilépni, hogy elfejelje a labdát, de melléugrik. Spirovski eközben könnyedén faképnél hagyja Mengolot, és berobban az üresen maradt területre, ahol továbbsodorja a labdát Priskin elé, aki senkitől sem zavartatva, Jovanovic helyéről a kapuba ollózza azt. Összegzés: ezúttal Könyves hibája indítja el a végzetes láncreakciót.
A mérkőzés harmadik fordulópontja is egyből ezt követően jött: a kicsit túlzottan megnyugodott Fradit egyből megleptük, azonban Jovanovic közeli középreadásába Dibusz még bele tudott kapni, és így sikerült a védőknek tisztázni. Ha ebből a helyzetből betaláltunk volna, könnyen lehet, hogy minden máshogy alakul, így azonban már lehetett érezni, hogy ez nem a mi napunk. Ennek ellenére sikerült ismét nyomás alá helyezni a hazaiakat, akik látványosan nem érezték biztonságban magukat. Végül kicsit túl későn, de mégis góllá érett a sok támadás: Bényei fantasztikusan mentett meg egy labdát az oldalvonalnál, majd szépen ívelt középre, ahol Ferenczi csukafejese Jovanovic elé került, ő pedig nagyon nehéz mozdulattal a kapuba lőtt. Megérdemelt és szép találat volt, de már nem volt időnk egyenlíteni, főleg Random-Szabó miatt sem, aki csak 2 (!) percet hosszabbított. Így tehát maradt nekünk a szimpatikus vesztes szerepe, a hazaiak pedig ünnepelhettek.
A játékosoknak a vereség ellenére járt a meccs végén a pacsi
Felvetődhet ugyanakkor a kérdés, hogy ha jól játszottunk, és büszkék lehetünk a vereség ellenére a srácokra, akkor mégis, mi volt a gond, ami miatt kikaptunk. Ezt a témát két irányból is meg lehet közelíteni, most nézzük a taktikai oldalát, a másik részt pedig a záró gondolatoknál. Herczeg András a mérkőzés utáni interjújában azt emelte ki, hogy talán lassabban mentünk át védekezésből támadásba a szokásosnál, és ez okozhatta a problémát. Van ebben igazság, különösen Mengolo esetében volt látványos, hogy valahogy nem sikerül annyira felgyorsítania, és megtalálnia az üres területeket, mint máskor. Ezen kívül az utolsó passzokba rendre hiba csúszott, és hiába sikerült viszonylag sok labdát szerezni az ellenfél térfelén, azokból valóban nem tudtunk elég dinamikusan és agresszívan letámadni. Ugyanakkor olyan erényeket is megcsillogtattunk ezen a mérkőzésen, ami nekem a mostani csapattól viszonylag új: a gyors, lapos passzokkal való labdajáratás, a kis háromszögelések eddig hiányoztak a játékunkból. Emlékszem, a Kondás-féle veretlen bajnoki idényben sok gólt szereztünk abból, hogy a széleken megbontottuk az ellenfelet ilyen kis körömpasszokkal, aztán jött egy jó centerezés, és már ott is volt a hálóban a labda. Azóta viszont ez mintha eltűnt volna a taktikai repertoárunkból, és főleg a bunkerező csapatok ellen ennek meg is isszuk a levét. Érdekes, hogy pont a Fradi ellen láttam ismét viszont ezt az oldalunkat.
Szóval voltak gondok a támadásépítésünkkel, de nem ez okozta a vereséget, hanem a védekezésünk. Két komoly hibafaktort lehetett felfedezni: egyrészt magában a védősorunk tolódásában, másrészt a középpályánk hibáiban. Az elsőről már írtam, így nézzük most a másodikat, ugyanis ezt a találkozót jelentős mértékben emiatt veszítettük el. Két embert emelnék itt ki, akikkel probléma volt ebből a szempontból: egyrészt Könyvest, aki inkább csak gondot okozott hátul, másrészt Tőzsért, akin – egy kis spoiler – szerintem a legnagyobb mértékben múlt a vereségünk. Ő az a kapocs a játékunkban, aki folyamatosan tehermentesíti a védőinket, belépve az üresen maradt területekre, illetve a megszerzett labdákat eljuttatja a támadóinkhoz. Ezen a mérkőzésen sajnos egyik szerepkörben sem nyújtott elegendőt, mint ahogy csapatkapitányként sem. Az üresen maradt területeket csak időnként zárta le, sokszor fennragadt, míg a megszerzett labdák esetében két megoldást láthattunk többnyire tőle: vagy adott egy alibipasszt, vagy adott egy alibipasszt, amit megszerzett az ellenfél. A többi problémával együtt pedig ezt már nem bírta el a csapatunk, ez is okozhatta a vereséget. (No meg az, hogy nem ült minőségi csere a kispadon: gyakorlatilag sem a hátvédsorban, sem a támadósorban nem állt értelmes játékos Herczeg András rendelkezésére.) Mégis, ki merem jelenteni, hogy ez a sok negatívum együttesen hordoz magában pozitív üzeneteket is. Egyrészt rámutat arra, hogy egy igazán jól játszó Tőzsér Dániel mennyit jelent a csapatnak. Remélem, hogy Dani is levonta a következtetéseket a meccsből, nekem a végén úgy tűnt, sok érzés kavargott benne, és (talán) nem volt elégedett önmagával. Másrészt biztató, hogy annak ellenére tudtunk egy jó és szoros meccset játszani a Fradival, hogy nem volt szerencsénk, rengeteg hibánk egyszerre jött elő, sok volt a sérültünk, ráadásul pont most tért vissza a Fradi tábor, ami azért szintén nem a mi malmunkra hajtotta a vizet. Számomra tehát ismét bebizonyosodott, hogy 3-4 minőségi igazolással és stabilabb háttérrel akár tényleg merészebb álmaink is lehetnének.
Játékosok értékelése:
Nagy Sándor – 6
Az első félidőben két hatalmas védést is bemutatott, és egyébként is magabiztosan állta a sarat. Az első kapott gólunk előtt is szépen hárított, azonban peches volt a kipattanóval, a másodiknál talán kijöhetett volna határozottabban, de potyának azt sem mondanám. Ezt követően is volt még egy szép hárítása, szóval rajta nem múlt semmi. A két kapott gól miatt nem ő lett a meccs embere, de összességében elégedett voltam a teljesítményével.
Bényei Balázs – 4
A védelem leggyengébb láncszeme volt, főleg az első gólnál hibázott kifejezetten nagyot. Ellenben az akarat nagyon látszott rajta, és akadt pár szép megoldása is, főleg támadásban. A gyengébb osztályzattól viszont nem ez, hanem a gólnál szerzett elévülhetetlen érdemei mentik meg: le a kalappal előtte, ahogy elérte a labdát, majd pontosan kanyarította középre. Szóval lenne mit csiszolni a játékán, de nem tudok rá haragudni.
Kinyik Ákos – 5
Az ő játékát sem éreztem most olyan meggyőzőnek, mert voltak ugyan szép megoldásai, de sokszor eltolódott védekezésben, rosszul helyezkedett, bizonytalankodott. Látványos, hogy mennyivel jobban szenved Mészivel párban, mint Szacsával, reméljük, hamar magára talál majd. Ennek ellenére nem szedném le róla a keresztvizet, annyira még így sem nyújt rossz teljesítményt, ezen a meccsen sem a középhátvédeinkkel volt a fő probléma.
Mészáros Norbert – 6
Meglepően jól játszott, a védelmünkből felfelé lógott ki. Sebességben fel tudta venni a versenyt a Fradi támadóival, higgadtan zárt vissza többször is, az első gólnál is sikerült mentenie a gólvonalról, bár sajnos hiába. Féltem kicsit a játékától, de ezúttal egyáltalán nem rajta múlott a vereség és a két kapott gól. Ennek ellenére várom már vissza Szacsát, ő jobb párost alkot Kinyikkel.
Ferenczi János – 5
Tudom, hogy megint lehetne őt kritizálni amiatt, hogy mennyi alapvető dolgot csinál rosszul a védekezésben. Én most mégsem ezt emelném ki, hanem azt a lelkesedést és alázatot, amivel játszott. Folyamatosan segítette a támadásainkat, több jó indítása és beadása is volt, és emellett hátul is bátrabban beleállt a nehezebb szituációkba. Látványos volt számomra, hogy a Fradi mennyivel hatékonyabban meg tudta zavarni a jobb oldalunkon a védőinket, mint Ferenczi oldalán, szóval egész jól megoldotta a feladatát, még ha nem is tökéletesen.
Bódi Ádám – 5
Küzdött, volt pár jó megoldása, de kicsit súlytalannak éreztem. A kulcspassz lehetősége mindig benne van a játékában, de valahogy a kiegyensúlyozottság még hiányzik belőle, a pontrúgásainak pedig – Tőzsérrel egyetemben – sokat kell még fejlődni. A tendencia ezzel együtt is pozitív, reméljük, hogy egyre jobban magára talál majd.
Tőzsér Dániel – 3 
Sajnos ezen a meccsen nagyon hiányzott egy jó és felelősségteljes csapatkapitány. Rengeteg veszélyes helyen eladott labda, alibi passz, veszéytelen pontrúgás jellemezte a játékát. Ha lett volna egy igazi vezér nálunk a pályán, lehet, hogy minden máshogy alakul. Egy ilyen meccsen, ahol – hazai szinten – ennyire nagy a nyomás a játékosokon, sokat számít egy játékos, akinek nemzetközi szinen is komolyabb tapasztalata van. Furcsa, hogy ennek ellenére mintha pont Tőzsér Dani blokkolt volna le a leginkább, és nem a fiataljaink. A találkozó lefújását követően a pályán állva megbabonázva nézte a ferencvárosi B-középet, akik a „Nélküled” dalt énekelték. Érdekes kérdés, vajon mi játszódott le benne egykori fradistaként…
Aleksandar Jovanovic – 6 
Húha, nehéz ezt összegezni. Ha nem néztem volna vissza alaposan az összefoglalót, simán adtam volna egy 7-est a teljesítményére. Mindenhol ott volt, óriásit küzdött, aktívan kivette a részét a támadásainkból, nem utolsó sorban szerzett egy szép gólt. Ugyanakkor sajnos mindkét gólnál hibázott, főleg az elsőnél, és bár egyik esetben sem ő volt a fő ludas, ez megfoszja a 7-es osztályzattól. Ezzel együtt is a meccs embere volt.
Varga Kevin – 6
Ezúttal a szebb arcát mutatta meg, ismét nagyot küzdött és alázatosan állt a mérkőzéshez. Kicsit a vagányság még helyenként hiányzott belőle, főleg az egyéni villanások kapcsán, ugyanakkor az összjátékból rendszeresen kivette a részét, és pár különösen szép megoldást is mutatott, bár sajnos a pontatlanság sem állt időnként távol tőle. Emellett rendszeresen labdát tudott szerezni a támadó harmadban, csak ezekkel sajnos nem igazán tudtunk mit kezdeni.
Könyves Norbert – 3
Gyengén játszott, nincs ezen mit szépíteni. Az Újpest meccs óta körülményes, lassú, veszélytelen a kapura. Nincs meg benne az a dinamika, ami a tavasszal még jellemezte, és ezen a mérkőzésen kicsit a küzdést is hiányoltam belőle. Égető szükségünk lenne egy jobb Könyvesre, mert így nincs, aki gólt lőjön. Arról nem is beszélve, hogy ezúttal a védekezésben is csak kárt okozott, mindkét kapott gól előtt nagyot hibázott. Csak az menti meg a citromdíjtól, hogy Tőzsér játéka még nagyobb csalódás volt.
Justin Mengolo – 5
Küzdött ezúttal is, főleg az első 30 percben látványosan próbálkoztunk feljátszani rá a labdákat, abban bízva, hogy lefutja majd a védőket. Ez azonban nem annyira jött most össze, látszott, hogy már odafigyelnek erre az ellenfelek, kicsit kezd kiismerhető lenni a játéka. A lecserelését korainak éreztem, főleg Takács teljesítményét elnézve.
∼•∼
Takács Tamás – 3
Nagyon gyengén szállt be a meccsbe, körülményesen, lassan focizott, inkább csak hátráltatta a támadásainkat. Nem igazán illett bele a koncepcióba a játéka, mert nincs meg a dinamikája a gyors támadásépítéshez. Azt is rossz látni, hogy a magasságával nem tudunk mit kezdeni, sem pontrúgások, sem beadások esetén.
Tisza Tibor – 0
Beállt pár percre, mert nem volt jobb. Egy eladott labdán kívül nem emlékszem más megoldására.
∼•∼
Herczeg András
Jól összerakta a csapatot a mérkőzésre, masszívan játszottunk, főleg az első 30 percben kifejezetten labdabiztosak voltunk. Kicsit több vagánysággal és önbizalommal lehet, hogy jobb eredményt érhettünk volna el, de lássuk be: ez a papírforma. Ezúttal talán annyira nem jól nyúlt bele a csapatba, a Mengolo-Takács csere eléggé értelmetlennek tűnt, mint ahogy Nagy Kevin is beállhatott volna pl. Könyves helyett, mert 2-0-nál már nem volt annyira vesztenivalónk. Ettől függetlenül nem akarom őt kritizálni, mert erőn felül teljesít vele a csapat, és nehéz minőségi cserék nélkül jól módosítani a játékunkon.
— A mérkőzés színvonala – Csapatunk teljesítménye – A bírói ítéletek —
Magyar szinten egész jó meccset játszottunk, de őszintén szólva legalább egy osztályzatot a nézők által teremtett hangulat ad hozzá a mérkőzés színvonalához. Bár vereséget szenvedtünk, a hozzáállás és hajtás miatt egy 4-es osztályzatot megérdemel a csapat, ezzel a játékkal lett volna pár olyan együttes, akiket fölényesen legyőzünk. Random-Szabó játékvezető sporttárs és segítői nem vették észre, hogy az első gól lesről született (bár nem volt könnyű szituáció), valamint érzésem szerint nem kaptunk meg valamikor a 70-75. perc környékén egy büntetőt, amikor a szögletet követően Könyvest látványosan lerántották. A találkozó végén ítélt 2 perces hosszabbításról pedig inkább ne is beszéljünk…
Záró gondolatok
Az elején már utaltam rá, hogy valamiért hamis volt számomra az, amit láttam a stadionban. Szinte mindenhol úgy harangozták be a mérkőzést, hogy itt most valami igazán nagy dolog fog történni a Fradi tábor visszatérésével, és mekkora hihetetlen hangulat lesz. A fotókat elnézve, a sajtóban megjelent visszajelzéseket elolvasva minden jel arra utal, hogy tényleg ez történt. Ismét sok néző előtt rendeztek egy jó hangulatú, elfogadható színvonalú rangadót egy szép és modern stadionban. Nagy siker ez a Fradinak és a magyar labdarúgásnak is, nem igaz? Meg persze a Lokinak sincs oka szégyenkezni, teszik hozzá a szakértők nagyvonalúan. Akkor vajon miért távoztam csalódottan a stadionból? Csak a vereség miatt? Az alábbiakban négy pontban próbálom összeszedni a gondolataimat.
1. A Fradi-tábor hiteltelensége
„A pokol lassan, de biztosan megérkezett. Visszatértünk!” Ezt hirdette a mérkőzést megelőzően a Green Monsters által kifeszített molinó. A visszatérés részleteibe nem szeretnék nagyon belemenni, mert egyrészt az valahol politikai kérdéseket is érintene, másrészt nem látok bele mindenbe, harmadrészt ez a cikk amúgy sem a Fradiról szól főként, hanem rólunk. A belső konfliktusokról azonban így is sokat lehet hallani, nem véletlen a Fradi szurkolók között kitört verekedés sem, és sokan vádolták az ultráikat azzal, hogy feladták korábbi elveiket az alkukötés során. (Többek között a mi szurkolóink is kifeszítettek egy erre utaló üzenetet a meccsen.) Talán ezekkel függhetett össze az, hogy mintha a Fradi B-közép nem igazán találta volna a helyét a stadionban. Voltak persze látványos megmozdulásaik, de mégis mintha az érződött volna rajtuk, hogy „tényleg itt van a helyünk”? Érthető is ez, mivel azoknak kellett most szurkolni, akikkel eddig annyira kiélezett volt a viszonyuk. Megpróbálták persze ezt feloldani a „Mi vagyunk a Ferencváros” nótával, de valahogy hiteltelenül és a körülményekhez képest erőtlenül hatott a szurkolás. (Egyáltalán nem volt meg az a mindent elsöprő egység, mint amit ugyanebben a stadionban a válogatott meccsein lehet érezni.)
2. Zsoldosok serege
Közelítsük meg most másik irányból a kérdést. Ha jobban meg akarjuk érteni, hogy mi is a baja a focinknak, elég ránézni a Fradira. Az ország legnépszerűbb (és legutáltabb) csapata, hatalmas szurkolótáborral, elismerésre méltó múlttal, napjainkban jelentős hátszéllel megtolva. Magyarországon – tudjuk jól – sok focista számára az FTC a karrier csúcsa, egy csapatnak pedig a zöld-fehérek legyőzésénél nincs nagyobb dicsőség. Ennek ellenére a ferencvárosiaknál a rengeteg (hol jobb, hol rosszabb) idegenlégiós mellett sokszor olyan hazai focisták játszanak, akiknek legfeljebb „menő” egy ilyen neves csapatban focizni, de nincs meg bennük a klubbal való azonosulás. Ehhez társul egy „remek” német edző, akinek ekkora fizetésért ez egy álommeló: hülye lenne visszamenni a Bundesligába küzdeni, mikor itt a „semmire” is megkapja kb. ugyanazt a pénzt. (Látszott a nyilatkozatában is, hogy számára csak egy érdekes plusz élmény volt a szurkolók jelenléte, de a valós jelentősége nem igazán érintette meg.) Persze legyen ez az ő bajuk – bár a nemzetközi szereplésüket elnézve sújtja ez az egész országot -, de mégis fontos erről beszélni, mert a mérkőzés eseményeit is jobban megmagyarázza. Tegnap egy magyar szinten jó képességekből álló, de identitás nélküli hazai csapat látott minket vendégül, akiknek (pár kivételtől eltekintve) nem mondott semmit, mit is jelent a „Mi vagyunk a Ferencváros” rigmus. Ez magyarázza meg, miért volt egyáltalán esélyünk ellenük, annak ellenére, hogy a kispadjukon is olyan játékosok ültek, akiknek a többsége nálunk stabil kezdő lenne. Furcsa mód számunkra többet jelentett ez a miliő, minket jobban hajtott a bizonyítási vágy. A mi csapatunk jelenleg nagyon magyar és nagyon debreceni, aki pedig nem, az is kötődik a klubhoz. Minden focistánk ismeri a hazai viszonyokat, és a saját csapatát ehhez képest tudja elhelyezni a nagy egészben. Így történhetett meg, hogy a Fradi játékosok többsége nem tudta, mit jelent örömet szerezni a saját szurkolótáborának, a mi együttesünk viszont tisztában volt vele, milyen nagy dolog elrontani a hazaiak ünneplését, és ezzel kedveskedni a Loki-tábornak. Ez jelentette a különbséget az első majdnem egy órában.
3. A kis pokol is pokol
Aztán viszont hirtelen és furcsa módon összeért a két eddig leírt dolog. Bármennyire is hiteltelen volt a Fradi ultrák pokolról szóló molinója, és hiába nem számítana ennek a jelenlegi csapatuknak még az sem, ha igaz volna: az első góljuknál egy pillanatra tényleg történt valami. Érezhetően átszakadt egy gát, és a gólörömükben valamit megéreztek abból, mit is jelent, ha egy ekkora szurkolótábor áll az ember mögött. Nem volt ez akkora pokol, mint beharangozták és állították, de ott, akkor, pár percig tényleg lett jelentősége az ultrák visszatérésének. A zsoldosok is fellelkesültek, és lendületből bevitték a mindent eldöntő ütést. Sajnos a legkisebb pokol is számít. (Tesco)
4. Már rég (és még) nem hiszünk magunkban
És itt jön be a képbe a mi helyzetünk. A mostani kezdőcsapatunkból egyedül Bódi és Mészáros (és esetleg Ferenczi) tudhatták, milyen egy sikeres Lokiban játszani, amely csapattól félnek, akár hazai pályán, egy Fradi is. Persze említhetnénk mondjuk Tőzsért is, mint rutinos játékost, de a lényeg az, hogy ez a csapat már (és még) nem meri elhinni magáról, hogy többre lehet képes. Tegyük hozzá, nem is feltétlen ez a realitás. A klub kommunikációja és időnként a szurkolói emlékezet is még a múltban él, de már nem vagyunk az az együttes, akitől tartanak, és mi sem hisszük el magunkról, hogy bárkit legyőzhetünk. Ezért történhetett meg az, hogy átérezték ugyan a játékosaink, mit jelent a klubjukért a Fradi ellen küzdeni, de amikor jött a kis pokol, akkor összeomlottak, mert hirtelen azt érezték, hogy innentől már úgyis bedarálnak minket. Sajnos ez a három perc meg is pecsételte a sorsunkat.
Ezzel a jelenséggel muszáj lenne foglalkoznunk. Mit gondolunk és hiszünk magunkról? A lerombolt identitást és önbizalmat újraépíteni sokkal több idő, mint amennyi a pusztulásához szükséges. Úgy pedig különösen nehéz ismét hinni magunkban, ha nincs meg egy biztos alap, ez pedig sajnos jelenleg nagyon hiányzik. Emiatt nincs nálunk még ilyen „kis pokol” sem hazai pályán, ezért nem merünk bátrabban játszani ezeken a rangadókon, és ezért nem szabad meglepődnünk azon, ha végül csak a szimpatikus vesztes szerepe jut nekünk.
Pedig régen mi voltunk a szimpatikus győztesek. Ideje lenne eldönteni, hogy akarunk-e újra azok lenni; szeretnénk-e, hogy ismét a Fradi jöjjön úgy hozzánk, a Nagyerdei Stadionba, hogy el akarják rontani az örömünket. Az identitás már legalább megvan bennünk, ami a zöld-fehérekből jelenleg hiányzik. Kérdés, hogy tudunk-e erre építeni, vagy megelégszünk a szép emlékekkel.
Hajrá Loki!
Enderson
