2014-ben indított sorozatunk nem másra vállalkozott, mint bemutatni a DVSC nemzetközi tétmérkőzéseit. Az első ilyen jellegű összecsapásra 1931-ben és 1934-ben, majd az 1979-80-as szezonban került sor: az 1990-es évek végéig csak epizódszerepek jutottak számunkra. Azonban az elmúlt 10-15 év sok izgalmat, számos emlékezetes mérkőzést tartogatott. Ilyen volt például a Wolfsburg, a Bordeaux, a Hajduk Split, a Manchester United elleni derbi is, hogy csak párat említsünk, de nem túl régi emlék a BL és az EL csoportkör sem. A 18. epizódban felelevenítjük a nem túl szép emlékű 2016-2017-es nemzetközi szereplést, valamint előretekintünk napjainkra.
Az előző évi szereplésünk papírforma szerűen alakult, hiszen a nálunk gyengébb ellenfeleket (Sutjeska, Skonto) kiejtettük, de amint szembe jött velünk egy erősebb ellenfél (Rosenborg), az mindjárt megálljt is parancsolt nekünk. Nagyon nem volt időnk keseregni, hiszen már javában tartottak a bajnoki küzdelmek is. Ebben az évben debütált egyébként az átalakított, tizenkét csapatos NB I, így jóval kiélezettebb versenyfutás volt várható a korábbi éveknél. A bajnoki címre ugyan nem volt esélyünk (a Fradi utcahosszal nyerte a bajnokságot), de a dobogóért végig harcban voltunk. Az utolsó forduló előtt még négy csapatnak volt esélye odaérni a 2-4. helyekre: a Haladás 50, az MTK 51, a DVSC és a Videoton 52-52 ponttal állt a 33. forduló előtt. A három csapatból végül egyedül a Vidi tudta hozni a meccsét az Újpest otthonában, mi pedig csak döntetlenre voltunk képesek a Békéscsaba ellen, azonban mind az MTK mind pedig a Haladás kikapott, így a harmadik helyet és az ezzel járó nemzetközi indulást sikerült bezsebelnünk.
A szezon egyébként az Európa Bajnokság miatt hamar befejeződött, így rengeteg időnk volt felkészülni a következő szezonra. A DVSC-t egyébként Korhut Mihály képviselte az EB-n, így egyedül őt kellett csak nélkülöznünk a felkészülés jelentős részében. Az átigazolási időszakban nem voltunk túl aktívak, mindössze három játékost szerződtettünk: Bokros Tibor Balmazújvárosról érkezett, Danilo Szekulicsot a Vojvodinától igazoltuk le, valamint Mészáros Karol érkezett Felcsútról. Távozott ugyanakkor több korábbi, vagy akkori alapemberünk, hogy mást ne említsünk Sidibe, Coulibaly, Lázár, Bódi és Máté is új csapathoz igazoltak. Pedig jócskán ráfért volna a vérfrissítés a keretünkre, hiszen bár a távozók között azért többnyire idősebb, pályájuk csúcsán lévő játékosok voltak, azért Bódi személyében kulcsemberünket vesztettük el és több poszton is komoly hiányban voltunk játékosokat tekintve.
Az EB-láz közepette kisorsolták első ellenfelünket az Európa Ligában, és nem is panaszkodhattunk, hiszen egy san marinoi együttes, a La Fiorita volt az első akadály. A miniállam csapata ellen mindenki elvárta a sima, nagy arányú továbbjutást még úgy is, hogy egy korábbi klasszis olasz válogatott játékos, Damiano Tommasi is a kis csapatot erősítette, de az egykori Roma középpályás 42 évesen már bőven túl volt pályája csúcsán. Az odavágót idegenben kezdtük, június 30-án léptünk pályára 400 néző előtt Serravalleban. A kezdőnk a következőképp nézett ki: Radosevic – Jovanovic, Mészáros N., Brkovic, Ferenczi – Mészáros K., Varga, Holman, Szakály – Tisza, Castillion. Az összecsapást értelemszerűen nem közvetítette a televízió és sajnálatunkra interneten sem volt követhető, így legfeljebb az írásos tudósítások alapján követhettük a mérkőzést. A várakozásoknak megfelelően nem okozott gondot a La Fiorita legyőzése, magabiztos 5-0-s sikert arattunk: Szakály és Tisza is duplázni tudott, illetve még Kulcsár is betalált nem sokkal a lefújás előtt. Érdekesség, hogy ez volt Kondás Elemér első (és egyben utolsó) idegenben aratott győzelme nemzetközi mérkőzésen.
A visszavágónak különösebb tétje így már nem volt, a klub pedig szép gesztusként ingyenessé tette a találkozót. Ez jó húzásnak bizonyult, ugyanis közel 12 ezer néző látogatott ki a nagy nyári melegben egy tét nélküli, sehol nem jegyzett kis csapat elleni mérkőzésre július 7-én. Sajnos a csapatunk azonban nem szolgálta ki kellőképp a közönséget. A Radosevic – Jovanovic, Brkovic, Szatmári, Korhut – Djelmic, Varga, Holman, Szakály – Castillion, Tisza összeállítású csapat ugyan győzött 2-0-ra Tisza és Holman góljaival, de a jó teljesítménnyel és a további gólokkal adós maradt, és maradt hiányérzet a szurkolókban a mérkőzés lefújását követően. Ettől függetlenül már előre tekintettünk, hiszen a következő feladat sem tűnt megoldhatatlannak: a fehérorosz Torpedo Zhodino volt a következő ellenfél. Bár BATE révén nem őriztünk jó emlékeket a belorusz együttesekről, azért a zhodioni gárda jóval szerényebb képességű volt a bajnokság egyeduralkodójának számító BATE-hoz, de még hozzánk képest is. Így aztán a továbbjutást mindenki elvárta a csapattól.
Ezúttal itthon kezdtük a párharcot, július 14-én hatezer néző gyűlt össze a Nagyerdei Stadionban. Kondás Elemér ezúttal a Radosevic – Jovanovic, Mészáros N., Brkovic, Korhut – Mészáros K., Varga, Holman, Szakály – Tisza, Castillion kezdőnek szavazott bizalmat. Esélyeshez méltóan kezdtük a találkozót, ugyanis Tisza révén már a második percben meg volt a vezetés. A továbbiakban is mi támadtunk, de több nagy lehetőséget is elpuskáztunk, emlékezetes volt Castillion két méterről üres kapu mellé lőtt labdája. Ezen a ponton szakadt el valami, ugyanis alig egy perccel ezt követően a semmiből egyenlítettek a vendégek. Ez meg is fogott minket, innentől már nem tudtunk komolyabb helyzeteket kialakítani, fölényünk meddőnek bizonyult. A második félidőt is végig támadtuk, de sikertelenül, amit a 88. percben ki is használt a fehérorosz gárda: egy 28 méterről elvégzett szabadrúgásból betaláltak, megnyerve ezzel a mérkőzést, ami jókora hideg zuhany volt a játékosoknak, és természetesen nekünk szurkolóknak is.
Így hát a visszavágónak már közel sem esélyesként vágtunk neki, hiába volt papíron erősebb csapat a Loki, ekkorra már felszínre törtek a problémák. Július 21-én léptünk pályára Zhodinoban 2650 néző előtt. A kezdőcsapatunk a következő volt: Radosevic – Jovanovic, Mészáros N., Brkovic, Korhut – Holman, Sekulic, Varga, Szakály – Tisza, Castillion. Minimum két gólt kellett volna szereznünk a továbbjutáshoz, de hol volt az az egy?! Ugyanis a 25. percben Demidovich góljával vezetést szerzett a hazai csapat, és ezzel nagyjából végére is értünk az említésre méltó eseményeknek. Az utóbbi tíz év egyik legszánalmasabb vergődését mutatta be a csapat a mérkőzésen, erre a szégyenteljes produkcióra egyszerűen nem volt magyarázat. Kettős vereséggel búcsúztunk a második fordulóban a Torpedo Zhodino ellen, és az sem jelentett vigaszt, hogy legkésőbb a következő körben úgyis kiejtett volna minket a Rapid Wien…
Kondás Elemér alig egy héttel a meccs után lemondott a Vasas elleni idegenbeli fiaskó után, őt követte Leonel Pontes a kispadon. Az átigazolási időszak hajrájában jócskán átalakult a keretünk, a korábbi meghatározó embereink egytől egyik elhagyták a süllyedő hajót, a helyükre érkező zsoldos sereg pedig nem húzott ki minket a csávából. A bajnokságban végig szenvedtünk, és emlékezetes, hogy egészen az utolsó fordulóig harcolnunk kellett a bennmaradásért. Végül Herczeg András vezetésével sikerült legyőznünk a Diósgyőrt a sorsdöntő meccsen, így megőriztük NB I-es tagságunkat. Természetesen egy ilyen szezon után esély sem volt arra, hogy ismét kilépjünk a nemzetközi porondra, így sok év után ismét nyugodt nyarunk volt. Talán ennek is volt köszönhető, hogy mindenféle teher nélkül tekintettünk előre az idei szezonra, különösebb elvárása senkinek nem volt, a minimális elvárás a bennmaradás kiharcolása volt. Ehhez képest nagy meglepetés volt a csapat őszi szereplése, ami tegyük hozzá, hogy nem így indult. A téli szüntet a dobogón tölti a csapat, és ismét reális esély mutatkozik arra, hogy kilépjen a nemzetközi porondra a DVSC. Hogy kell-e ez nekünk a jelenlegi helyzetben, az más kérdés, de mint szurkolók egyértelműen sikerorientáltak vagyunk, így bízunk benne, hogy bizonyítani tudják a játékosok, hogy nem véletlenül áll a csapat a harmadik helyen. Őszintén reméljük, hogy négy-öt év múlva ismét lesz okunk folytatni ezt a cikksorozatot.
