Ha valaki szeretné nem csak bizonygatni, hanem be is mutatni, miért tart ott a magyar foci, ahol, annak a szombati Felcsút – Debrecen NB I-es találkozó tökéletes példaként szolgálhat. A magyar első osztály középmezőnyéhez tartozó két teljesen átlagos csapat teljesen átlagos csatája volt látható, ahol ugyan akart mindenki (sokszor már ezt is pozitívumként írjuk le, mintha már nem lenne alapértelmezett, hogy egy játékos, ha nem is játszik jól, de legalább küzd), mégsem sikerült nekik nagyjából semmi. Részletek lentebb…
Egy ideális világban minden adott lenne, hogy egy ilyen párharctól izgalmat várjunk. Az egyik oldalon ott a hazai csapat, amelyik a semmiből tört elő, magát olyan legendával fémjelzi, amelynek nevét igazából a szájára sem vehetné, dúskál a pénzben, és olyan hadosztálya van, amiből két első osztályú csapatot is ki tudna állítani. Az „Akadémia” nevetséges színfoltja hazánk labdarúgásának, miért ne akarná hát mindenki megverni őket és kettőzött erővel hajtani ellenük? Megmutatni, hogy „nézzetek már oda, a pályán egyszerre nincs 3 magyar játékosnál több, ezt nevezitek ti akadémiának?” Edzőjük képes bajnokságot nyerni, válogatott kapitányként pedig része volt az EB-kijutásunkban. A kiesés elől menekülnek, ez extra motivációt adhat számukra.
A másik oldalon ott lenne az elmúlt 13 évben hét bajnokságot nyerő, BL-csoportkört is megjárt Debrecen, mely komoly pénzeket (és rutint) szakított nem csak a nemzetközi szereplésből, hanem játékoseladásokból is (Balogh Norbira emlékszünk még, ugye?). A csapat magja debreceni kötődésű, igazi lokálpatriótákból áll, akik minden meccsen arra törekednek, hogy bebizonyítsák, méltón viselik a DVSC mezét. No és persze tudják, hogy a helyi akadémiáról (amit több ízben is az ország legjobbjának választottak, és alig van esztendő, hogy külföldi csapatok ne csapnának le egy-egy tehetségükre) játékosok tucatja várja, hogy lehetőséget kapjon, tehát még jobban oda kell tenniük magukat. A jelenlegi edző ráadásul a helyi legenda, Herczeg András, aki többször is kihúzta már a csapatot nehéz helyzetből. Egy rutinos, erős gárda, amelynek nagy neve van, ráadásul a dobogó harmadik fokának megőrzéséért küzd, azok után, hogy egy éve majdnem kiestek az első osztályból.
A szerencsével sem állnak hadilábon, és az elmúlt napokban megmutatták, hogy nem szabad leírni őket: a Puskás Akadémia a Zalaegerszeg ellen hosszabbításban, a Debrecen a Dorog ellen pedig 3 idegenben lőtt góllal javított és jutott tovább a legjobb nyolc közé a Magyar Kupában. Mi állhat tehát annak útjában, hogy ez a két csapat nekifeszüljön egymásnak és játsszon vagy egy nagyon pikáns, kiélezett, durvaságoktól sem mentes játékot, vagy egy adok-kapok stílusú sokgólos mérkőzést? Az, hogy a csapatok hiába elsőosztályúak, a játékosok nem elsőosztályúak. Ügyetlenek. Mondhatni, falábúak. Olyanok, mint a pingvinek, akik hiába madarak, és hiába van szárnyuk, képtelenek a repülésre. De a pingvinek legalább cukik. És ami a legfontosabb: nem akarnak repülni!
Azt már tudjátok, hogy mit nem láttunk a Puskás Akadémia – DVSC mérkőzésen, na de akkor ha nem izgalmat, küzdelmet és két jó csapat remek párharcát láttuk, akkor mit is pontosan? Ezt próbálom most összefoglalni nektek.
A kezdőcsapatunkban annyi változott, hogy Nagy Kevin helyét Könyves foglalta el ékként, Sós került ki szélre, Bényei sérülése miatt pedig Mészáros játszott jobbhátvédként. Mindhárom változtatást el tudtam fogadni, de bele sem mertem gondolni, mi történik, ha az egyik belső védőnk helyére új védőt kell hoznunk, vagy ha hosszabb időre lesérül egyikük, ugyanis a keretünk mindhárom belső védője a pályán volt. Szatmári ki is sárgázta magát az Újpest elleni meccsre (ő kapta a mieink egyetlen lapját), még jó, hogy Kinyik óvatosabb volt, így nem egyszerre fognak hiányozni. A Felcsút kezdőjében Hegedűs, Márkvárt és Spandler volt egyedül magyar játékos, az idegenlégiósok névsora: Heris, Trajkovski, Diallo, Mevongou, Klinar, Knezevic, Henty, Perosevic.
A mínusz egynéhány fokban játszott mérkőzés első perceiben domináltunk, több lövéssel próbálkoztunk, Sós pedig ha kicsit jobban helyez, vezetést is szerezhettünk volna. De nem így lett, a félidő végéhez közeledve pedig egyre jobban átvette az irányítást a Felcsút. Játékukban dominált a kispasszos adogatás a saját térfélen, várva, hogy letámadjuk őket, ezzel lehetőséget teremtve a támadás elindítására. Nem tettünk nekik ilyen szívességet, így igazán komoly helyzetig nem is jutottak el, bár átlövésből szépen eltalálták a felső lécet. A félidei 0-0 nem nézett ki rosszul, és hiába voltak gyengébb periódusaink, volt mindig egy-egy olyan villanás, helyzetecske, apró szépségdíjas megoldás, ami miatt azt éreztük, hogy dicsérhető a Loki. Bár a Balmazújváros elleni vereség annyira az alja volt, hogy nehezen képzeltük el, hogy lehet annál is rosszabbul játszani, de nem csak ezért lett igazunk. Tényleg láttunk elképzelést a játékunkban.
Aztán jött a második félidő, aminek az első tíz és az utolsó tíz perce rémálomszerű volt (közte meg egy ordító Takács-zicceren kívül semmi érdemleges nem történt). A Felcsút gyakorlatilag a kapunk elé szögezett minket mindkét időszakban, amivel képtelenek voltunk mit kezdeni. Volt itt hatalmas Nagy-bravúr, Bódi mentése a gólvonalról a kapufa segítségével, meg nem adott büntető Ferenczi belépője után és számtalan veszélyes szögletvariáció, illetve kapura lövés. A Felcsút teljes terjedelmében kihasználta a pályát, szélsőik az oldalvonalnál helyezkedtek, a magyar átlaghoz képest jóval több keresztlabdát láttunk (és ezek többsége pontos is volt), mi pedig területvédekezéssel és visszazárással igyekeztünk őket a tizenhatoson kívül tartani. A labdaszerzésekkel nem nagyon tudtunk mit kezdeni a sok kapkodás és pontatlanság miatt. Hiába jött a félidőben Takács (a megsérülő Sós helyére, reméljük nem súlyos), hiába ijesztettünk rá ellenfelünkre az első félidő elején, a második 45 percet mintha csak túl akartuk volna élni.
Nos, a túlélés sikerült. Látva a többi eredményt és a Puskás veszélyes játékát, örülhetünk az egy pontnak, no meg annak, hogy van valamiféle bizarr tartása a csapatnak, ami miatt továbbra is szerethető ez az egész. De el kell fogadnunk, hogy a DVSC (hét bajnoki cím ide vagy oda) beleszürkült a magyar mezőnybe. Átlagos csapattá silányultunk, átlagos (vagy az alatti) produkciót nyújtunk hétről hétre. A túlélésért küzdünk, miközben a dobogón állunk. És hiába örülök, hogy vállalható volt amit most láttunk, belül azonban szomorú vagyok, mert ez a klub, ez a csapat, ezek a szurkolók többet érdemelnek annál, hogy csak a túlélésért küzdjön…
Osztályzatok
Most kivételesen minden mezőnyjátékosnál jeleztem két értéket, a párharcnyerést és a passzpontosságot. Előbbiből Mészárost, utóbbiból Sóst emelném ki pozitív példaként. Filipet a párharcokban, Kinyiket pedig a passzjátékban kritizálnám.
Nagy Sándor – 6 
Ha valaki tett azért, hogy sikerrel vegyük a felcsúti akadályt, az ő volt. Jól jött ki a beadásokra (bár továbbra is sokat inkább csak kiöklöz), a lövések nem pattantak ki róla, nem éreztem bizonytalannak, egy alkalommal pedig óriási bravúrt mutatott be. Szerencséje volt többször is, de az is a jó kapus sajátja.
Mészáros Norbert – 5
Figyelembe véve, mennyire egyedi az ő feladatköre a csapatnál és mennyire idegen helyzetben kellett megint helytállnia, kap tőlem egy jószívű ötöst. Láthatóan nem oldaná meg a jobbhátvéd posztot hosszútávon, ahhoz már túl idős, hogy egyszerre segítsen be a szélső támadásokba és a védekezésbe, utóbbiban viszont ma dicsérhető volt, még akkor is, ha volt egy-két meredekebb megoldása. (Párharcnyerése: 71%. Passzpontossága: 67%.)
Kinyik Ákos – 5
Nagy mellett őt is dicséret illeti, nagyon komoly érdemei vannak abban, hogy nem kaptunk gólt. (Párharcnyerése: 64%. Passzpontossága: 48%.)
Szatmári Csaba – 4
Sajnos kapott egy lapot, így pihenhet az UTE ellen, de az talán most rá is fér. Bár ma kevésbé volt bizonytalan, a harcossága mellett sokszor átjátszhatónak éreztem. (Párharcnyerése: 60%. Passzpontossága: 77%.)
Ferenczi János – 4
A védekezésben mindaddig rendben ment minden, amíg a tizenhatoson kívül járt, azon belül viszont kész életveszély. Megköszönhetjük Andó-Szabónak, hogy nem fújta be a teljesen felesleges szabálytalanságát, illetve amikor a kezére pattant a labda. Szimpatikus, de kevés volt a mai játéka. (Párharcnyerése: 43%. Passzpontossága: 76%.)
Tőzsér Dániel – 3 
Nagyon gyenge volt az előrejátéka és mintha a párharcokba sem igazán menne bele. Mivel a legtöbb tapasztalattal rendelkező játékosunkról, a csapatkapitányról van szó, többet várnék tőle. Illetve üzenném: az, hogy a szurkolók között van, aki számonkéri a csapat teljesítményét egy ilyen 0-0 után, rendben van, még akkor is, ha a stílusa nem szép, vagy ha az elhangzottakban nem értesz vele egyet. De az, hogy csapatkapitányként hátat fordíts emiatt a másik 50-100 szurkolónak, akik több száz kilométert tettek meg, hogy lássák a DVSC-t és akik egyébként tapssal köszönték meg ezt az egyetlen pontocskát is, nem túl szerencsés. Főleg, hogy ezzel a csapat egésze inkább az öltözőbe vonult… (Párharcnyerése: 42%. Passzpontossága: 82%.)
Bódi Ádám – 4
Nála érzem a legnagyobb formajavulást, de ez is csak egy négyesre elég. Volt nagy mentése a gólvonalról és jó lövése, gólpassz értékű labdája is, de mintha hiányozna mellőle egy klasszis társ, ami megkönnyítené a támadásépítéseket. (Párharcnyerése: 47%. Passzpontossága: 68%.)
Ioan Filip – 4
Ugyanazt mondhatjuk el róla, amit minden alkalommal elmondunk. Küzd, megy, de több párharcot kellene nyernie és kisebb hibaszázalékkal kellene passzolnia, különben nem csak az ellenfél, hanem saját csapatának támadásait is megakasztja. (Párharcnyerése: 29%. Passzpontossága: 59%.)
Varga Kevin – 3
Tőzsér mellett ő is megérdemelné a citromot, mert megint túlpörgött. Ez a csapat viszont ezt nem bírja el. Ahhoz pedig nem elég pengés, hogy egyedül megbirkózzon az ellenfél védőivel, akik már nagyon is jól tudják, mire készül. Az erőlködés nem segít, csapatjátékosként sokkal többre vihetné. Persze ehhez megfelelő társak is kellenek. Meg van benne az a plusz viszont, amiért megéri meccsre járni. (Párharcnyerése: 46%. Passzpontossága: 63%.)
Sós Bence – 5
Ha bemegy az a lövés az elején… de nem ment be. Aztán voltak ugyan jó megoldásai, de megsérült, reméljük semmi komoly. Benne nagyon sok potenciál rejlik még. (Párharcnyerése: 67%. Passzpontossága: 92%.)
Könyves Norbert – 4
Egy félidőn át úgy tűnt, nem hiábavalóan őrlődik a védők sűrűjében, tetszetős volt a játéka, de a második félidőben teljesen eltűnt. (Párharcnyerése: 21%. Passzpontossága: 73%.)
∼•∼
Takács Tamás – 3
Több felesleges szabálytalanság és a meccs legnagyobb helyzetének elpuskázása fűződik a nevéhez. (Párharcnyerése: 29%. Passzpontossága: 70%.)
Csősz Richárd – 0
Csupán időhúzó csere volt.
.
∼•∼
Herzceg András
Merész húzás volt Mészárost a kezdőbe tenni, tudván, hogy így nem lesz középhátvéd a padon és az Újpest ellen is könnyebben megfogyatkozhatunk. Ez a húzása azonban bevált, ahogyan majdnem az is, hogy a mérkőzés elején nekiestünk az ellenfelünknek. A második félidő Puskás fölényére nem tudott reagálni. Hogy ez mennyire a szűkös keret, a játékosok felkészítése, vagy Sós sérülése miatt következett be, már más kérdés, az viszont tény, hogy emiatt még az egy pontnak is örülnünk kell.
Néhány érdekesebb adat, mielőtt továbbmennénk. A hazaiak 70%-ban birtokolták a labdát, kétszer annyi passzt adtak mint mi. Átlagosan majdnem minden 3. passzunk sikertelen volt! (30%-ban sikertelenek voltak a passzaink.) A párharcoknak csak a 43%-át nyertük meg, a légi párharcoknak csak a 38%-át, és csak minden 3. szerelésünk volt sikeres. Csak minden 2. cselünk volt sikeres, a Puskás Akadémia játékosai ötből négyszer sikeresen cseleztek. Talán ez is megmutatja, miről írok, amikor azt mondom: átlagosat (vagy talán inkább az alattit) produkáltunk és örülhetünk az egy pontnak is. Az InStat adatai szerint egyébként Ferenczi (141), Filip (157), Takács (158) és Tőzsér (159) voltak a leggyengébbek nálunk; míg Klinar (146), Márkvárt (164) és Molnár (164) a Puskásnál. A legjobbjaink sem sok ponttal gazdagodtak. Nálunk csak Nagy (186) és Sós (182), az ellenfélnél viszont Heris (181), Bacelic-Grgic (183), Perosevic (188), Mevongou (192) és Hegedűs (193) lépték át a 180-as indexet.
— A mérkőzés színvonala – Csapatunk teljesítménye – A bírói ítéletek —
A színvonal nem volt a béka feneke alatti, mondhatni hozta a magyar átlagot. Viszont a 90 percből ki lehetne vágni 60 olyan percet, ami csupán időpazarlás volt, az pedig nagyon sok idő, főleg, ha eszünkbe jut, hogy elméletileg ez egy komoly téttel bíró sportesemény volt. Dicséret illeti a csapatot, mert kivédekezte a Puskás támadásait, valaki mindig útját állta a lövésnek, passznak, ívelésnek. Az is remek volt, ahogyan kezdtük a találkozót. De a támadásaink katasztrofálisak, jobban akadoznak mint a YouTube 3G-s mobilnetről. Andó-Szabó megint random ítéletekkel múlatta az időt. A Felcsút egy tizenegyest számonkérhet rajta, mi pedig megkérdezhetjük, hol hagyta az első félidőben a lapot, mert akár 2-3 alkalommal is felmutathatta volna azt az ellenfélnek (végül csak Heris kapott).
A mérkőzést a helyszínen megtekintő 200 szurkoló (oké, hivatalosan 300, gondolom beleszámolták a meccset végigülő cserejátékosokat és a mérkőzést a büfében töltő stewardokat, no meg a helyszínen tartózkodó miniszterelnökünket is) és az ott látható esemény tökéletesen rámutat a magyar foci érdektelenségére, abszurditásaira, komor valóságára. Mert hiába lehetett volna ez egy jó kis magyar mérkőzés, nem lett az. És ez a realitás. Mert ennyit tudunk. Felcsúton, Debrecenben, Magyarországon.
Csibu
(Fotók: nso.hu, Meder István)
