Nem véletlen írtam csütörtöki cikkemben azt, hogy a Honvéd elleni meccset érzem a legnehezebbnek a maradék háromból, hiába ők állnak legrosszabbul a tabellán az ellenfeleink közül. A Kispest menekül a kiesés elől, és minden pontra szüksége van. Jók voltak azon megérzéseink is, hogy ez messze lesz a korábban látott őrült meccsektől: mindkét csapat számára komoly a tét, ami rányomhatja a bélyegét a találkozóra. A Honvéd az egy pontért jött, és ennek érdekében nem röstellte beparkolni a buszt a kapuja elé, amivel mi nem tudtunk most mit kezdeni.
Dzsudzsák eltiltása feladta a leckét az edzői stábnak, hiszen őt 1:1-ben nem lehet pótolni. Így a kérdés az volt, hogy ragaszkodunk-e a játékrendszerünkhöz, csak más típusú középpályást tesz be Blagojevics a középpályára, vagy esetleg szerkezetváltással igyekszünk lereagálni a cséká hiányát. Végül előbbire esett a választás, tehát nem volt sem háromvédős, sem kétcsatáros játék. Ám meglepő módon inkább védekezőbb szellemű futballistát neveztünk a kezdőbe, egészen pontosan Loncar volt az, aki most szabadabb szerepkört kapott a középpályán, akit Manrique és Lagator támogatott meg. A széleken pedig Varga mellett most Kyziridis kezdett, kimaradt tehát Szécsi.
Az nagyon hamar kiderült, hogy a megszokott játékunkat esély sem lesz most megvalósítani: amikor elkezdtünk támadást építgetni, a Honvéd nemhogy nem támadott le minket a térfelünkön, hanem rögvest sprinteltek hátra a saját térfelükre, és felhúztak két nagyon masszív falat, egyet öt védővel, egyet pedig négy középpályással, de gyakorlatilag az egyszem támadójuk, Ennin is mélyen a térfelükön védekezett. Ezt a kettős reteszt kellett volna nekünk valahogy feltörni, ami Dzsudzsák hiányában duplán feladta nekünk a leckét. Mivel egy ilyen defenzív csapat ellen a kontrajáték sem működhet (mint mondjuk Pakson vagy Egerszegen), így egy harmadik opciót választottunk: labdavesztést követően nem zártunk vissza, hanem azonnal próbáltuk letámadni a vendégeket a saját térfelükön, és gyors labdaszerzések után veszélyeztetni. A hatodik percben rögtön egy ilyenből került ziccerbe Babunski, amit akkor még nem sejtettünk, hogy gyakorlatilag ez lesz a legnagyobb lehetőségünk a meccsen. A helyzet kimaradt, pedig egy ilyen korai góllal átírhattuk volna a vendégcsapat taktikáját, és onnantól kényelmesen játszhattuk volna a saját játékunkat.
A legnagyobb helyzetünk a 6. percben: megfigyelhető az intenzív letámadás a Kispest térfelén, nem hagyunk levegőt a vendégjátékosoknak, és hamar meg is van a labda, amit követően két passz és két üresbe mozgás ziccerhelyzetet teremt.
Ennek ellenére akkor még nem bánkódtunk, óriási mezőnyfölényben játszottunk, igaz a Honvéd térfelén passzolgatással nagyon nem jutottunk közelebb a kapujukig. Nagyon érződött a hiánya Dzsudzsáknak, de akár Bódit is mondhatnám, lényeg hogy nem volt kreatív emberünk, akiknek az utolsó passzaiból ziccerig mehettünk volna. Érdekes volt megfigyelni, hogy Kusnyír ezúttal mennyire bátran lépkedett fel a támadásoknál, és húzódott be sokszor ugyanúgy a félterületbe, mint a túl oldalon Ferenczi szokott; sokszor próbálkozott gyakorlatilag ő az irányítással, ami olykor-olykor jól is állt neki. De összességében mindig hiba csúszott a kulcspasszokba, amikkel a védők mögé lehetett volna kerülni. A széleken pedig kevés elfutást láttunk Vargától és Kyziridistől is, előbbinek ma is meggyűlt a baja a labdakezelésekkel és a cselekkel, utóbbi pedig nagyon önző volt.
A Kispest elvétve próbálkozott csak kontrákkal, a meccs legnagyobb helyzete így is az övék volt a második félidőben, Megyeri viszont egy bravúros mentéssel meccsben tartott minket. Ahogy haladt előrefelé a meccs, érezni lehetett, hogy minél tovább marad 0-0 az eredmény, annál görcsösebb lesz a játékunk, és nem biztos, hogy sikerül majd feltörni a reteszt. Hiába állt be Bárány és Mance, és álltunk át a kétcsatáros játékra, majd jött a hajrában Bódi és Szécsi is, ez tipikusan olyan meccs volt, amin ha reggelig játszottunk volna, akkor sem szerzünk gólt. Pedig Báránynak volt egy szép fejese, illetve a legvégén Szécsi is kapura csúsztatta Bódi szabadrúgását, de összességében ez nagyon kevés volt 90 perc alatt egy kiesés ellen menekülő csapat ellen.
Szóval ha bárkiben felmerül még a kérdés, hogy miért van szüksége Dzsudzsákra ennek a csapatnak, és miért játszik sokszor akkor is 90 perceket, mikor nem megy neki a játék, hát ezért. Mert egy Mezőkövesd ellen ő tud olyan labdát középre ívelni az utolsó percben, ami után Sós bekotorja a győztes gólt, vagy egy Paks ellen ő adja be úgy a szabadot a 97. percben, ami után Babunski besodorja a katartikus fordítást érő gólt. Mindamellett azért ez a meccs rámutatott még egy fontos dologra a jövőt illetően Dzsudzsák pótlásának megoldása mellett: az idei szerepléssel kivívtuk magunknak a tiszteletet, hosszú idő után mostmár ismét bekkelni jönnek majd csapatok a Nagyerdőre. Ez az elmúlt években nem volt megszokott. Ez viszont azt is jelenti, hogy fel kell készülnünk majd az ilyen típusú meccsekre, ahol valamilyen úton módon ki kell tolni a buszt az ellenfél kapuja elől. Remélhetőleg Blagojevicsnek erre is lesz majd terve.
A meccs emberét nehéz most megválasztani, nem voltak kimagasló egyéni teljesítmények. Megyerinek sokat köszönhetünk a nagy védése miatt, de azon az egy hárításon kívül neki sem volt sok dolga, döntsetek ti!
Nagyon fájó volt ez a pontvesztés, pláne annak tudatában, hogy épp a cikkem írása közben mossa fel a padlót a Kövesd a Pakssal. Ez persze azt is jelenti, hogy a tegnapi iksz ellenére sincs semmi veszve, de mennyivel jobb lenne kétpontos előnnyel utazni a Groupamába, mint azonos pontszámmal, de a kevesebb győzelem miatt lépéshátrányban… Viszont a feladat adott: nem lehetetlen ponttal, pontokkal hazatérni a motiválatlannak tűnő, és tegnap Kecskeméten simán kikapó Fradi ellen. Ráadásul a Paks vereségével a Felcsút is „helyzetbe kerülhet”, így ha ma nem szenvednek vereséget, akkor marad sanszuk a dobogóra, így jövő héten Pakson nem várható, hogy lazáznak, ami nekünk is jó. Marad tehát a számolgatás, simán lehet, hogy az utolsó meccs utolsó percéig nyílt marad a bronzérem sorsa…
