Az új bajnoki szezon első mérkőzésén egyből egy nem túl kellemes ellenfél, a Mezőkövesd várt ránk. Rám személy szerint pedig majdnem 5 év elteltével egy újabb hazai bajnoki: ennyi idő után jutottam ki ismét a Nagyerdei Stadionba. A csapat pedig gondoskodott róla, hogy ez a visszatérés emlékezetes maradjon: fordítással, elképesztő bombagóllal, tudatos és lelkes játékkal, na meg egy 3:1-es győzelemmel.
Az ember akkor lepődik meg igazán az idő múlásán, amikor hirtelen szembesül azzal, hogy egy adott életesemény óta mennyi idő telt már el. Engem is arcul csapott a felismerés, mikor rájöttem, hogy szinte fel sem tudom idézni az utolsó hazai Loki mérkőzésemet. Fővárosi lakosként az elmúlt években is igyekeztem kijárni az idegenbeli, főleg (de nem kizárólag) budapesti mérkőzésekre, az összes többi találkozónkat pedig néztem a tv-ben, de valahogy Debrecenben hosszú időn keresztül nem sikerült kijutnom a stadionba: egészen 2018. szeptember 29. óta. Közben a Loki dobogós lett, majd kiesett, visszajutott bajnokként, bennmaradt, ismét dobogós lett. Én megházasodtam, gyermekeim születtek, megannyi számos egyéb életeseményt éltem át. Mégis, menet közben fel sem tűnt az, hogy mennyi ideje nem voltam a Nagyerdei Stadionban meccsen.
Aztán most nyáron adódott a lehetőség: a nemzetközi kupaszereplés és a hazai nyitómérkőzésünk pár napon belül követte egymást. A tervezett debreceni látogatást így lehetett ahhoz ütemezni, hogy ugyanazon a héten két meccsre is ki tudjak jutni egymás után. Ezek közül az első volt a tegnapi, Mezőkövesd elleni bajnoki, ahol papíron ugyan kötelezőnek tűnt a győzelem, de az elmúlt években nem tudtunk egyszer sem magabiztosan diadalmaskodni a matyóföldiek ellen, sőt, a három pont is csak néhanapján jött össze, jellemzően egy 1:0 formájában. Kíváncsiságból vissza is kerestem a kövesdiekkel szembeni, hazai pályán játszott bajnokikra vonatkozó statisztikánkat, és a következő eredményt találtam: 3 győzelem (valamennyi 1:0!), 2 döntetlen (0:0, 1:1) és 4 vereség (1:2, 2:3, 1:3, 1:4). Ez alapján két dolgot lehetett prognosztizálni: egyrészt nagyon nehéz mérkőzés vár ránk egy olyan ellenféllel szemben, amelynek a futballja nem ízlik nekünk, másrészt a korábbiak azt mutatták, hogy a gólgazdag összecsapás inkább a vendégeknek, a kevés gólos pedig nekünk kedvez.
Az összeállítás nagyjából azt hozta, amire számítani lehetett: több poszton is pihentetett Blagojevic, de azért nem egy komplett „B csapat” futott ki a pályára. Én a magam részéről nagyjából 6-7 poszton számítottam az Alashkert elleni találkozóhoz képest változtatásra (ide nem értve Ferenczit, mivel az kényszerű belenyúlás a csapatba), azonban szerb mesterünk ennél kicsit óvatosabb volt, és azt az elvet alkalmazta, hogy az elsődlegesen a védekezésért felelős játékosokat kompletten fennhagyta a múlt csütörtöki meccsről, a támadóinkat pedig lecserélte. Így bekerült Bódi, Oliveira, Vajda és Bárány is, Dzsudzsák, Szécsi, Kyziridis és Babunski helyett.
A találkozó eleje aztán közel sem azt a meggyőző játékot hozta, mint ahol tavaly abbahagytuk: az Alashkert elleni mérkőzéshez hasonlóan védekezésben ezúttal is bemutattunk egy-két hajmeresztő dolgot, most épp túlzottan rövid hazaadások formájában. Az viszont látványos volt, hogy a labdakihozatalainkat a mélyen védekező kövesdiek mennyire meg sem kísérelték megzavarni, így arra a kérdésre nem kaptunk választ, hogy az edzőmeccseinken és a múlt csütörtöki mérkőzés első periódusában látott, saját kapunk környéki labdavesztéseket sikerült-e „kinőni”. Támadásban ugyanakkor ez a zavartalan hátsó építkezés visszaütött: miközben egy olyan csapat ellen, amely letámad minket, nyíltak volna szabad területek a középpályán, tegnap minden kis területért meg kellett küzdeni. Ezen persze a támadóink kevés labda nélküli mozgása és a meglepően sok ívelgetés, na meg Oliveira vérszegény és pontatlan játéka, Vajda rutintalansága, Bódi szürkesége és Bárány elzártsága sem segített. Emiatt is történhetett meg az, hogy a mérkőzés első helyzetére a 22. percig kellett várni, amikor Vajda lapos beadását kirúgta a védő, de pont Oliveirához, aki reflexből visszalőtte kapura, Piscitelli pedig hatalmasat védett. Az ezt követő szögletből is megszerezhettük volna a vezetést, azonban Bódi beadását Dreskovic kapu mellé fejelte. Ebben a pár perces periódusban nagyon felpörögtek az események: rá egy perccel a két védő között magát üres területbe szöktető Bárányt ütötte el a Mezőkövesd hátvédje, de hosszas videózás után végül megúszta sárgával. A szerkesztőségen belül is vita alakult ki, hogy pirosat ért-e a megmozdulás: szerintem ez klasszikusan olyan szituáció volt, aminél mindkét döntés mellett lehet érvelni, így a videóbíró annyiból biztosan jól döntött, hogy csak egyértelmű tévedésnél kellett volna kihívni a játékvezetőt, itt pedig ilyen nem állt fenn.
Ezt az időszakot leszámítva viszont eléggé meddőnek bizonyult a játékunk, és mint az ilyenkor gyakran lenni szokott, a vendégek a semmiből vezetést szereztek. Csibu épp megjegyezte, hogy most először hozza ránk a labdát a Mezőkövesd azonos létszámban, és sajnos ennek meg is lett a böjtje: a fiatal Illés tizenhatoson belüli lövése ugyan még levágódott Romanchuk kezéről (valószínűleg emiatt amúgy is büntetőt ítéltek volna), de a lecsorgót Drazic már védhetetlenül a felsőbe küldte. Kicsit hidegzuhanyként ért mindenkit ez a találat, de a pár évvel ezelőtti Lokival ellentétben azt már megtanulhattuk, hogy ez még nem jelent semmit, legfeljebb a dolgunk válik kicsit még nehezebbé. Arról viszont, hogy ne legyen annyira lehetetlen a küldetés, Loncar tett: montenegrói középpályásunk jó eséllyel karrierje legnagyobb gólját szerezte, és bejelentkezett a szezon gólja díjra is. Hihetetlen volt a labda röppályáját nézni: egyszerre volt bivalyerős és ívelt a lövés. Lélektanilag több szempontból is sokat jelentett ez a gyors egyenlítés: egyrészt a találat szépsége adott egy nagy adrenalinlöketet, másrészt, ahogy Blagojevic is kiemelte a mérkőzés után, így nem kellett hátrányból ráfordulni a második játékrészre.
Az első félidő után nekem nagy csalódás Bódi játéka, akiről úgy éreztem, hogy hiába kapta meg végre a lehetőséget, mégsem bizonyított, keveset mozgott, nehezen volt megjátszható, pedig csapatkapitányként ő vehette volna a hátára a csapatot. Szélsőnk erre a második játékrészben csattanós választ adott: hihetetlenül agilisen kezdett, és ennek hamar meg is lett az eredménye egy gyönyörű gólpassz formájában. Ki kell emelni a találat kapcsán Loncart is, aki ezúttal remekül érkezett a beadásra és magabiztosan csúsztatott fejjel a kapuba. Az előny megszerzését követően még nagyobb fokozatra kapcsoltunk és sorban jöttek a lehetőségek, de csak nem akart összejönni a megnyugvást jelentő harmadik gól. Látványos volt, hogy Oliveira kivételével mennyire feljavult mindenki; külön ki kell emelni, hogy Bárány az első félidőhöz képest sokkal mélyebbre visszalépett a labdákért és azokat rendre gyönyörűen szét is osztogatta (mint történt az amúgy a második találatunk előtt is). A 70. és 78. percben aztán kettős cseréket hajtottunk végre, és feljöttek a pályára a pihentetett játékosaink is. Ennek köszönhetően még nagyobb lett a nyomás a kövesdieken, de továbbra is kimaradtak a helyzeteink. Néhanapján egyébként a vendégek is odaértek a kapunk elé, de ha lövéssel is tudták befejezni a támadásokat, Megyeri akkor is rendre magabiztosan hárított. Addig viszont nehéz volt megnyugodni, ameddig Babunski a 92. percben egy szép kiugrás végén be nem biztosította a három pontot. Ezt követően még Megyeri is védett zárásként egy hatalmasat, hogy az eredmény se változzon, így 3:1-gyel ért véget a találkozó.
A mérkőzés legjobbját ezúttal nem túl nehéz megválasztani: Loncar a mezőnyben is szokás szerint hatalmasat dolgozott, csak éppenséggel ezúttal duplázott is mellette, ráadásul az első gólját egész biztosan sokáig fogjuk még emlegetni. Rajta kívül érdemes kiemelni Megyerit, Romanchukot, Lagatort és a második félidei produkciója miatt Bódit is. Vajdáról érdemes megjegyezni, hogy – főként az első játékrészben – még nem annyira találta a helyét a csapatban és a rendszerben, de a hozzáállását, rengeteg futását lehet dicsérni, és a labdával is mutatott szép dolgokat. Oliveira viszont, mint azt már említettem párszor, továbbra sem bizonyította, hogy megérte őt választanunk és szerződtetnünk: rendszeresen lelassította a támadásainkat, körülményes volt, alibipasszokat adott, az érdemi megmozdulásai pedig nem ültek.
Záró gondolatok:
Mint az elején azt már említettem, majdnem 5 év után jutottam ki újból a Nagyerdei Stadionba. Érdekes módon ennyi idő után is mintha tegnap lett volna az utolsó hazai találkozóm: ugyanaz az a kellemes, bizsergő érzés fogott el a stadionba menet, a lelátóra kiérve, mint korábban. Vagy talán mégsem, ez valójában annál most sokkal jobb volt. Azért, mert ennyi ideje nem éltem át? Vagy a jelenlegi időszak szépségei miatt? Nehéz ezt megválaszolni, de feltételezem, hogy sok összetevős egy-egy ilyen érzés.
Bár látszólag tehát szinte semmi nem változott ebben az elmúlt pár évben, de a felszín alatt, a valóságban gyökeres átalakuláson ment keresztül a klub. És itt nem a fentebb felsorolt liftezésre gondolok, nem is a tulajdonosváltásokra, érkező és távozó játékosokra, egymást követő szakmai stábokra, hanem az egész folyamatra összességében. Arra a folyamatra, aminek eredményeként a meccset nézve meglegyintett valami olyan érzés szele, amit még sosem éreztem igazán a Nagyerdő fái alatt: a profizmusé. Elnéztem a csapat aprólékosan megtervezett játékát, a focistáink fizikai, taktikai és mentális felkészültségét, a szakmai stáb reaktív hozzáállását, a játékosok mérkőzés végi levezetését, és azon gondolkoztam, hogy ez pár éve mennyire elképzelhetetlen lett volna. És ehhez még hozzá lehetne tenni pl. a mostanra egyre kiforrottabb és megtervezettebb játékoskeretet, a klubvezetés szurkolókkal kapcsolatos hozzáállását is, és ezek mellett hiába maradtak még itt a nyakunkon a múlt bizonyos szeletei (lassú kiszolgálás a büfében, alulteljesítő utánpótlás, hiányos kommunikáció a hivatalos csatornákon), mégis azt mondhatjuk, hogy kezdünk emlékeztetni egy nyugati klubra. Ráadásul mindemellett egyre több olyan érték jelenik meg, amelyek a saját identitásunkhoz és múltunkhoz illeszkednek: a minőségi és elkötelezett légiósok, a saját, debreceni példaképek, a kreatív és egyedi támadófoci. Ha ehhez tudna társulni egy eredményesebb utánpótlásképzés, akkor végképp eljutnánk oda, hogy az aranykorszak erényeire építhetnénk fel a modern kor vívmányait.
Bár eddig nem osztottam meg az olvasókkal, hogy melyik volt az utolsó hazai mérkőzés a tegnapi előtt, amire kijutottam, de külön érdekes lehet abból a szempontból, hogy honnan hová jutottunk el. Merthogy a számmisztika alapján ugyanazt az 5 évvel ezelőtti mérkőzést néztem újra: 0:1-ről 3:1-re fordítottunk egy bunkerfocit játszó csapat ellen a 20-as számú játékosunk duplájával.
Igen, tudom, hogy felfoghatatlan így utólag ezeket a kezdőcsapatokat visszanézni Barna Szabolcsokkal, Csősz Richárdokkal és Bereczki Dánielekkel, és talán abban is érezhetünk némi különbséget, hogy annak idején Takács Tamás viselte azt a mezszámot, amiben most Stefan Loncar játszik. De itt jön ki igazán a futballnak a furcsasága: abban a szezonban is harmadikok tudtunk lenni egy olyan kerettel és játékkal, ugyanúgy, mint tavaly, és akkor is sikerült 3:1-re fordítanunk, akárcsak most. Mégis, elképesztő a különbség; minőségben, hozzáállásban, koncepcióban.
Az a bronzérem anno egy brutálisan kifutott eredmény volt, és nem csupán a csúcsot jelentette, amit elérhettünk, hanem jó pár lépéssel konkrétan felette is jártunk. Most pedig azt érezhetjük, hogy ez egy tudatosan felépített munka gyümölcse, és a sikerrel tettünk egy újabb lépést ugyan, de ez csak annak a fantasztikus útnak, amin járunk, egy újabb emlékezetes lépcsőfoka. Legyen szó akár a tavalyi bronzról, akár a a tegnapi sikerről.
Ez az a különbség, ami miatt (nem meg az irracionális megérzéseimet követve) a szezon előtt a Loki bajnoki címére tippeltem. Pár félreértést szeretnék elkerülni: nem gondolom, hogy ez reális elvárás lehetne a klub és a csapat felé, és a részemről nem is az, inkább csak az eddig elvégzett munka elismerése. Ezzel a tippel csupán azt állítom, hogy ez a klub – a szurkolók, a játékosok, a klubvezetés és a szakmai stáb – képes lehet arra, hogy valami nagyot alkosson. Ehhez persze kell a csillagok együttállása és az, hogy minden összejöjjön, de a fociban meghatározott időközönként mindez benne van a pakliban, és talán most jöhet el az a szezon, amikor nem a papírforma érvényesül. Nem biztos, hogy ez így lesz (sőt, az a valószínűbb, hogy nem történik ilyen csoda), és nem is szabad ezt nyomásként vagy elvárásként megélni. A futballban is, akárcsak az életben, bármikor beüthet valami váratlan: egy sérüléshullám, egy mentálisan rosszul kezelt hullámvölgy, külső negatív tényezők, és máris elérhetetlen távolságba kerülhet akár a dobogó is. Nekem éppen ezért egyetlen elvárásom van a csapattal szemben: mindig lássam azt a hozzáállást, ami Blagojevic érkezése óta – korábban elképzelhetetlen módon – alapállapot lett. Azt, hogy nincs alibi, mindenki odateszi magát, és akkor is becsülettel dolgozik a csapat, ha nem sikerül olyan jól a meccs. Ha ez így marad, a többi nem érdekel. De ez a csapat megérdemel minden egyes sikert és jó eredményt, mert rászolgálnak az elvégzett munkával.
Ebből a mérkőzésből is felesleges messzemenő következtetéseket levonni, legfeljebb csak annyit érdemes megjegyezni, hogy ez a Mezőkövesd nem tűnt gyengébbnek, mint tavaly, védekezésben legalábbis semmiképpen, így értékes három pontot szereztünk. Semmivel sem reálisabb vagy elvárhatóbb ennyi alapján sem a dobogó, sem valami még merészebb cél elérése, és nincs is értelme ilyenekről beszélni (én is csak azért tippeltem azt, amit, mert valamit muszáj volt). Blagojevicnek ebben is teljesen igaza van: mindaddig, ameddig a csapat fejlődik, minden rendben van, és ehhez képest az aktuális eredmény is csak másodlagos.
Egy dolgot mindenesetre a tegnapi meccsélmény megerősített bennem: nagyon érdemes szurkolóként ezt az időszakot kiélvezni, és bízni benne, hogy a hét szűk esztendőt talán most hét bő esztendő követi. A nehéz időkben ugyanis azok az emlékek tudnak segíteni, amiket a sikerek idején szedünk össze, mint az történt az elmúlt években is. Raktározzuk hát el ezeket élményeket, és közben bízzunk benne, hogy az a profi légkör, ami a klub egyre több területén jelenik meg, tényleg felfelé visz majd minket továbbra is.
Hajrá, Loki!
Enderson
