Nagy érdeklődéssel várta a DVSC szurkolótábora a csütörtök esti Konferencia Liga-selejtező Alashkert elleni visszavágóját. Az idegenbeli győzelem mellett a hétvégi Mezőkövesd elleni fordítás és látványos foci is bizakodással töltött el mindenkit. A közel 11 ezer nézőnek aztán szembesülnie kellett azzal, mi történik, amikor teljesen összeomlik a csapatunk. Bár kiesésre is álltunk, végül kiharcoltuk a Nagyerdei Stadion első hosszabbítását, de az emberelőny és a megannyi helyzet ellenére nem szereztük meg a továbbjutást érő gólt. A tizenegyespárbajban viszont minden a helyére került és előre nem látott, hatalmas izgalmak között továbbjutottunk. Vizsgáljuk meg együtt, pontosan hogyan!
Az idegenbeli egy nulla nagyon jó alapot adott arra, hogy annak ellenére, hogy tudtuk, nehéz meccs lesz, mégis optimistán várjuk a hazai visszavágót. Bár én előzetesen aláírtam volna a döntetlent, hiszen az hosszabbítás nélküli továbbjutást jelentett volna, titkon mégis bíztam abban, hogy a négy évvel ezelőtti Kukesi elleni 3-0 megismétlődik. A kezdőnkből Ferenczi sérülés miatt hiányzott, de nagy meglepetést nem okozott, hogy szinte ugyanaz az alapcsapat kezdett, mint az odavágón. Megyeri, Kusnyír, Romanchuk, Dreskovic, Manrique a védelemben, Loncar, Lagator, Dzsudzsák és Babunski középen, Kyziridis és Szécsi a széleken.
Bár taktikailag már a meccs első percétől mutatkoztak jelei, hogy a középpályánkon valami nem oké – lásd részletesebben később -, az első tíz perc alapján a helyszínen nem aggódtunk. Volt veszélyes – bár kaput nem találó – lövése Dzsudzsáknak, Kyziridisnek, és voltak jól kinéző támadásaink. Az egyik ilyenből Manrique centikre volt a góltól, de a kapufát találta el. Az Alashkertet ez nem zavarta meg, folyamatosan letámadtak, feltolták a csapatukat, és mivel a megszokottnál sokkal gyakrabban veszítettünk labdát, ők is több lövőhelyzethez jutottak. Az első negyedóra végén aztán Szécsi veszített labdát a tizenhatosnál, az Alashkert támadójának lövéséből szöglet lett, a szögletnél pedig Loncar és Babunski is bealudtak, Ustinov pedig az ötösről gólt fejelt. Hidegzuhany.
Az ezt követő 15 perc viszont nagy Loki fölénnyel folytatódott, Dzsudzsák mesteri passzt adott Babunskinak, majd Kyzridisnek is volt jó lehetősége, nem beszélve egy szöglet utáni Dreskovic fejesről; de Babunski körülményes volt, Kyziridis nem jó megoldást választott, Dreskovic pedig kaput tévesztett. A félidő utolsó etapja próbálkozásokkal, nagyobb jelentőségű esemény nélkül telt. A helyzeteink, lehetőségeink ellenére pocsék napot fogtak ki a játékosaink, Cancarevicnek nem kellett nagyot védenie. Szokatlanul sok volt a pontatlan passz, a koncentráció teljes hiányát éreztem leginkább pont azon a támadónégyesen, akik pihenhettek hétvégén. Nem az Alashkert védelme volt jó (sőt, mondhatni ott mehettünk volna át rajtuk, ahol akarunk), hanem mintha megátkozták volna a csapatot. Zavarodottak voltak a játékosaink és zavarodottak voltunk mi is a lelátón, mert ez a játék csak nagyon ritkán emlékeztetett arra, amit Blagojevics érkezése óta megszoktunk.
A hibák ellenére sem a taktikánk, sem a csapatunk összetétele nem változott a félidőben. Az Alashkerté az 50. percben viszont akár változhatott is volna, de Carrillo hiába talpalta telibe Lagator alhasát, csak sárgát kapott a német játékvezetőtől, VAR pedig nincs a Konferencia-Liga ezen szakaszában. A félidő eleje mindkét csapat részéről óvatoskodással telt, az Alashkert kontrákra rendezkedett be, mi pedig nem támadtunk teljes erővel, hogy ne kockáztassunk sokat. De hiába volt egy-egy távoli lövése Loncarnak és Kyziridisnek is, és hiába voltunk óvatosabbak, Agdon egy kontra után közel állt hozzá, hogy gólt szerezzen. Megyeri védte a középre tartó bombát. Ez volt a brazil támadó utolsó megmozdulása, sérülés miatt Kutalia állt be helyette. A 61. percben aztán már nem csak elmaradt kiállításról, de elmaradt büntetőről is beszélhettünk, Angulo ugyanis kézzel ütött bele a labdába egy szögletet követően, nem éppen természetes testhelyzetben…
A második félidő első valamire való helyzete Dzsudzsák beadása után Babunski előtt adódott, csúsztatása mellé ment a 66. percben, közvetlenül a Kyziridis-Bódi csere után. Egy percre rá viszont egészen megdöbbentő módon az Alashkert lőtt ismét gólt. A megdöbbentőt egyszerre értem azon, hogy talán senki nem gondolta, hogy 0-2-re fogunk égni ellenük itthon, másrészt azon, hogy Loncar borzalmas passzkísérletéből alakult ki az egész szituáció. Kutalia egy lövőcsellel elküldte a tizenhatos vonalánál Dreskovicsot, majd lövés helyett Mimitot ugratta ki Loncar mellett és a bissau-guineai játékos laposan a hálóba lőtt. Továbbjutásra állt az Alashkert, mi pedig még mindig pontatlanok voltunk támadásban.
20 percünk maradt arra, hogy visszajöjjünk valahogy egy góllal a meccsbe – ami még mindig csak a hosszabbításra lett volna elég, de ekkor mind aláírtuk volna a ráadást. A 73. percben jött is Bárány és Domingues a meccsen szinte végig láthatatlan Szécsi, valamint a felemás teljesítményt nyújtó Babunski helyére. Domingues beállása és játéka pedig igazi fordulópont volt. Pár percre rá Dzsudzsáktól kapott labdát a szélen, beültette a hintába a védőjét, levitte a labdát az alapvonalra, majd onnan beadás helyett visszagurította azt csapatkapitányunknak, aki levette, majd bevágta azt a kapuba! A mesteri gólpassz és szép lövés után 1-2, ismét hosszabbításra állt a párharc. Nem mellesleg Dzsudzsák az első gólját (!) szerezte DVSC mezben a nemzetközi porondon.
Bíztunk benne, hogy ez felpörgeti a csapatot, elhisszük, hogy képesek vagyunk még gólt lőni, és lezárjuk a párharcot az utolsó negyedórában. Dreskovic fejese azonban nem talált kaput, Loncar eltörte a labdát egy zseniális Bárány passz után, majd Dzsudzsák brilliáns indítását Bárány hagyta ki… Ezt tízből kilencszer gólra váltja, de most belevezette a labdát Cancarevicbe. A meccs addigi két legnagyobb ziccerét láttuk két percen belül. Végre azt a Lokit láttuk a pályán, amiben már a meccs előtt is bíztunk.
A 87. percben aztán jött a második fordulópont, Kutalia elég aljas – és a játékhelyzet szempontjából teljesen felesleges – utánrúgása ugyanis számára azonnali pirosat ért, bár annak talán még jobban örülhettünk, hogy nem tört el a játékosunk bokája. Nem sok hiányzott hozzá. Innentől kezdve az Alashkert egyetlen céllal focizott: kihúzni a hosszabbításig, aztán pedig a büntetőpárbajig. Ez össze is jött, hiába tartott a mérkőzés az ellenfél kapusának sokszori ápolása miatt a 101. (!) percig, és hiába nyomtuk be az örményeket a kapujuk elé, nagy helyzetet már nem tudtunk kidolgozni. Jöhetett a 2014-ben átadott Nagyerdei Stadion első hosszabbítása.
A vendégek ekkorra egyébként már teljesen elkészültek az erejükkel, hiába pihentették a fél csapatot a hétvégi bajnokijukon, amire az emberhátrányuk is rátett egy lapáttal, úgyhogy joggal bizakodtunk benne, hogy szerzünk még gólt. Ráadásul az igen furcsa napot kifogó Loncar helyett Mance is beállt, hogy nagyobb eséllyel szerezzünk gólt beívelések után, de az a bizonyos találat sehogy sem akart összejönni. Az örmények egyre többször terültek el a földön ápolást kérve, az orvosi stábjuk kis túlzással többet futott a meccs ezen időszakában mint a pályán lévő játékosaik, de nem tudtuk kihasználni a fáradtságukat. Pedig a hosszabbítás első félidejének végén az ismétlést látva sem nagyon tudom felfogni, hogy-hogy nem szereztünk gólt. Dzsudzsák beadását a hosszún Bódi visszafejelte középre, Bárány ráfejelte a felső kapufára, ahonnan a labda a gólvonalra pattant, és hiába állt éppen ott Mance, majd tette kapura a labdát, Voskanyan éppen annyira pöckölt bele a labdába, hogy ne legyen gól… A sok ápolás miatt a 111. percben lett vége a ráadás első felvonásának, ekkorra már 120 percnyi játékidőt láttunk és hátra volt még a záró felvonás…
…ahol ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk: a kihagyott helyzeteknél. Mance köténypasszát Bárány lőtte rá, de Cancarevic bemutatta a meccs védését. Majd Domingues szép passzát Mance lőtte bele a kapusba. Domingues folyamatosan játékban volt, 18 méterre a kaputól szabálytalankodtak vele szemben, de Dzsudzsák szabadrúgását kifejelte egy sorfalban álló játékos. Az utolsó percekre Oliveira is lehetőséget kapott Manrique helyén, és lábában volt a mindent eldöntő gól, de Bárány bepasszát az ötösről kilőtte a stadionból… A meccs teljes hosszát nézve a 144. (!) percben aztán lefújta azt a játékvezető, az Alashkert örülhetett jobban, 30-40 percet emberhátrányban töltve sem kaptak gólt.
Úgy mentünk neki a tizipárbajnak, hogy már egy tucatszor lezárhattuk volna a párharcot. Ott volt az első negyedórában Manrique kapufája, az elmaradt kiállítás, az abszolút elkerülhető második gól, az elmaradt tizenegyes, Bárány és Loncar óriási helyzetei a hosszabbítás előtt, aztán Bárány kapufája, végül Oliveira lövése, a hosszabbításban látható fölényünkről és emberelőnyről nem is beszélve. De ezen az estén valahogy semmi nem akart összejönni azon kívül, hogy a hosszabbítást sikerült összehoznunk egy Dzsudzsák góllal.
Előzetesen nem készültünk arra, hogy nem jutunk tovább, nem készültünk arra, hogy hosszabbítás lehet, nem készültünk arra, hogy a meccs eljuthat a büntetőrúgásokig, de tessék, mégis ott voltunk. Tíz ezren szorítottunk neki, hogy ellenfelünk hibázzon, mi pedig belőjük a büntetőket és ne essünk ki szégyenszemre. Tartom, hogy minden csapat életében lehet olyan nap, amikor egyszerűen semmi sem sikerül, és ez klasszikusan ilyen volt. De csak bízni tudtam benne, hogy a büntetők során végre fordul a kocka.
És fordult! Már az jó előjel volt, hogy a B szektort sorsolták ki a tizik helyszínéhez, így még nagyobb nyomás nehezedhetett rá ellenfelünkre. Ki is tettünk magunkért, ekkora füttykoncertet talán senki nem kapott még itt korábban. A fáradtság, a hangulat, és Megyeri szenzációs kivárós taktikája a tiziknél megbabonázta a vendégeket, és az első két lövést ki is hagyták (Megyeri védett egyet, egy másik meg mellé ment), míg nálunk Bódi, Mance és Bárány is tökéletes, védhetetlen lövésekkel hozták előnybe a csapatot. A harmadik kör után 3-1-gyel vezettünk, a negyedik kör kezdetén pedig Megyeri még egyet védett, hogy már a hetedik rúgó után véget érjen a párbaj és egyben az egész párharc. TOVÁBBJUTOTTUNK!
A csapat hatalmas tapsot kapott: a továbbjutás miatt teljesen megérdemelten, bár a mutatott játékkal (legalábbis az első 70 percben) nem igazán lehettünk elégedettek. De ilyen egy igazán jó csapat: a rossz napokon és a vereségek ellenére is képes valahogy győztesen kikerülni. Mert most ugyan kikaptunk 2-1-re, de a továbbjutás győzelemmel felérő örömmámort okozott a játékosoknak, stábtagoknak, szurkolóknak egyaránt.
Bár NK meccs után nem szoktunk szavazni a játékosainkra, jó kérdés, hogy ki volt a meccs legjobbja. Nálam egyértelműen Domingues az MVP, az ő beállása hozta meg a legfontosabb fordulatot és minőségi különbséget; de Megyeri is jó választás lehet, hiszen a büntetőpárbajban emberfelettit nyújtott. Számomra szimpatikus volt még Dreskovics, a második félidőtől Dzsudzsák játéka, de Bárány is forintos labdákat adott, csak kár hogy a helyzeteit nem lőtte be. De gyorsan tegyük hozzá, a büntetőpárbajban ő is betalált.
Hatalmas érzelmi sokk volt a meccs. A 21 órakor kezdődő találkozó éppen éjfélkor ért véget, és bár a félidőben még bíztam benne, hogy fordíthatunk 0-2-nél eléggé elveszettnek éreztem a csapatot. Végül azonban ha fordításra nem is, továbbjutásra mégis képesek volt és ez hatalmas fegyvertény mindentől függetlenül. De sokat gondolkoztam rajta, mi okozhatta ezt a nagyon gyenge első 60-70 percet – azon kívül, hogy a megszokottnál több egyéni hibát is láthattunk. Annyira emésztett ez a gondolat, hogy képes voltam pénteken újranézni az egész találkozót (ezért is késett kicsit az összefoglalóm), és én a hibát Dzsudzsák új szerepkörében találom. A középpályáról ugyanis előretolta Blagojevics a csatár mellé. Hogy pontosan mit játszottunk az ezen az ábrán látható:
Négy támadó, négy védő és két középpályás. Lagator a védelmet, Loncar a támadósort köti össze. Ebben a taktikában a két középső középpályásnak kulcsszerepe van a csapat teljesítményében. Dzsudzsák így sokkal kevesebb labdát kapott, Loncarnak és Lagatornak kellett irányítania, ők pedig jóval kevesebb kulcspasszra képesek Balázsnál. Ráadásul mivel Balázs eléggé kihúzódott a jobb szélre, Szécsit gyakorlatilag kivonta a forgalomból, aki alig kapott labdát.
Mutatok egy játékszituációt is, hogy oldottuk meg. Loncar hozza a labdát, neki kellene indítania vagy Kyziridist vagy a 36 éves Dzsudzsákot. Mindhárman a kapu felé futnak, Babunski ráadásul háttal, tudva, hogy ő ebben a játékhelyzetben nem fog labdát kapni. Loncaron múlik az egész támadásépítésünk, miközben Szécsi, aki azért jóval gyorsabb Dzsudzsáknál, hátul maradt.
És hogy nézett volna ki ugyanez a tavaszi játékot látva? Így:
Dzsudzsák bentebb helyezkedett volna és mozgott volna Loncar felé, jobb szélen Szécsi a védővel egy vonalban ugrott volna ki, hátha kap egy indítást, míg Babunski nem a kapu felé, hanem kicsit üresbe próbált volna bemozogni, hátha kap egy passzt. Míg a fenti játékszituációban csak Kyziridis volt megjátszható (végül ő is kapta a labdát), addig a lenti helyzetben rajta kívül indítható lenne Szécsi, aki előtt sokkal nagyobb terület nyílna meg ha a vonal mellett van, ahol szokott, és Dzsudzsák vagy Babunski is megjátszható lenne 1-2 ütemnyi labdavezetést követően.
És mi változott meg Domingues beállása után? Dzsudzsák sokkal ritkábban támadott a csatár mellett, visszalépett a középpályára a labdákért és ő irányított.
Természetesen lehet, hogy ennek nem, vagy sokkal kevesebb szerepe volt a gyengébb játékunkban, mint amit én tulajdonítok neki, de ha ilyen szemmel nézitek vissza a meccsünket, szerintem szembetűnő a különbség.
A lényeg azonban mindezen túl a továbbjutás, hogy valahogy megfordítottuk a párharc kimenetelét és visszajöttünk a pokolból. Nagyon emlékezetes mérkőzésen vagyunk túl, amit még napokig tart majd igazán megemészteni, de lassan már nézhetünk előre, hiszen egy hét múlva irány Bécs, jöhet a Rapid Wien!
Hajrá, Loki!
Csibu
