Tegnap este elrajtolt számunkra is az NB I 2024/25-ös szezonja. Első ellenfelünk az újonc Győr volt, akik ellen papíron ugyan mi voltunk az esélyesebbek, de nem lehetett könnyű meccsre számítani. Végül meglepően fölényes győzelmet arattunk, de alakulhatott volna a találkozó egészen másképp is. Győr-DVSC 0:3, összefoglaló.
Mérkőzés előtti gondolatok:
Mielőtt rátérnénk, hogy mi is történt a találkozón, érdemes kicsit kontextusba helyezni ezt a szezonkezdetünket. Már az előző idény is, és a mostani átigazolási időszakunk is olyan volt, mintha a klub egy puskaporos hordón ücsörögne, és csak az a kérdés, mikor robbantja be az egészet egy szikra. És hogy mi töltötte meg ezt a hordót ilyen veszélyes anyaggal? Talán az instabil anyagi helyzet? A folyamatos elhibázott átigazolások? A koncepció teljes hiánya? A legkevésbé sem! Hanem mi magunk, szurkolók vagyunk ennyire robbanékonyak. Bevallom őszintén, én személy szerint mostanra már torkig tele vagyok a drukkerek folyamatos hőzöngésével. Csak pár dolog, pusztán a tényeket alapul véve, ami az új tulajdonosi éra alatt történt:
– Mindkét szezonban a felsőházban végzett a csapat, távol a kiesőzónától, és harcban állt a nemzetközi kupaindulásért, ami az egyik esetben össze is jött.
– Az FTC és a Vidi mögött mostanra már a miénk a 3. legértékesebb keret idehaza.
– Ha már átigazolások: még a kukázásaink többségében is látszik a koncepció (bár akadnak kivételek), de emellett számtalan esetben hoztunk olyan játékosokat is, akik azonnal érdemi erősítést jelenthetnek, vagy viszonylag hamar nagy fejlődést érhetnek el…
– … és igen, vannak köztük magyar játékosok is, ráadásul minden korosztályból: a fiatal, még nem annyira ismert tehetségek (pl. Vajda, Szűcs), már nevet szerzett, jó életkorban lévő labdarúgók (pl. Szuhodovszki) és a csapatnak a rutinjuk által azonnali erősítést jelentő focisták egyaránt (pl. Megyeri, Batik).
– Piaci alapon igyekszünk működni. Igen, ennek része az is, hogy időnként a legjobb játékosainkat pénzért értékesítjük, bármennyire is fájó a távozásuk. Egyrészt ebből lesz ugyanis bevételi lába a kiadásoknak, másrészt minden egyes ilyen sikeres transzfer felrak minket Európa futballtérképére, és azt üzeni a tehetséges focistáknak: érdemes a Lokiba igazolni, mert innen lehet még feljebb lépni!
– Bár az Akadémia (a többi hazai társához hasonlóan) egész biztosan működhetne sokkal jobban, de ilyen téren is látszik a törekvés: együttműködés a Villarreallal, szép fokozatosan felépülő rendszer a fiatalok felnőttfutballba integrálása érdekében (kooperációs szerződés a Mezőkövesddel, NB II-be kölcsönadott tehetségek).
– A haveri játékosügynökök ajánlása helyett scouting alapú átigazolási politika, a „tegyétek befelé az izéknek” helyett pedig a legapróbb részletekig felépített taktika. Arról lehet vitatkozni, hogy mennyire hatékony egyik vagy másik, de azt nehéz kétségbe vonni, hogy melyik mutat Kelet és melyik Nyugat felé.
– Félévente edzőtábor, értelmezhető ellenfelekkel, a fagyos talaj és román/szlovák másodosztályú csapatok helyett.
A fent írtak csak példálózó jellegű felsorolást jelentenek, de talán arra rávilágítanak, hogy volt már rosszabb helyzetben is a klub. Mégis, egyszerűen hónapok óta bármit csinál a klubvezetés vagy a szakmai stáb, a szurkolóknak sosem tetszik semmi. Ebben a puskaporos helyzetben az első igazán nagy szikrát pedig a Bódi-ügy jelentette, tegyük hozzá, nem alaptalanul. Ebben az esetben, függetlenül a részletektől, mindenképpen hibázott a klub; nem a döntéssel, hanem az eljárással. Végül elcsitultak ugyan a kedélyek, de úgy fordultunk rá az első találkozóra, hogy érezni lehetett: ha nem győzünk, folytatódnak a – még ha nem is robbanások, de legalábbis – pukkanások.
És akkor a mérkőzésről:
A kezdőcsapatot a felkészülési időszak alapján egész jól ki lehetett találni, már csak a sérültjeink miatt is. Balage egyedül a Dreskovic-Pellumbi kérdésben tippelt rosszul, de az eleve 50-50%-os eséllyel kecsegtetett. Egyébként a tavalyi fix kezdőnkhöz képest három helyen volt változás: Dreskovic helyett Pellumbi, Kusnyír/Baranyai helyett Stojkovic, Loncar/Manrique/Szuhodovszki helyett pedig Szűcs került be. Ha mindenki bevethető lesz, ez a csapat 1-2 helyen (lásd: Batik) még módosulhat (nem beszélve Ojediran esetleges távozásáról), de alapvetően a vérfrissítés mellett az állandóság is érvényesül a kezdőnk kapcsán.
A találkozó eleje jól indult, magabiztosan kontrolláltuk a meccset, bár igazán veszélyes helyzetekig nem tudtunk eljutni. Aztán szép fokozatosan egyre veszélyesebbek lettek a győri kontrák, és több esetben is csak Megyeri bravúrja vagy a szerencse mentette meg a kapunkat a góltól. Mi viszont kapura lövésig sem tudtunk eljutni, egyedül Vajda elfutásai és beadásai jelentettek némi veszélyt. Úgy mehettünk tehát szünetre, hogy az eredmény inkább ránk nézve volt hízelgő.
A fordulás után viszont megváltozott a játék képe, és egyre veszélyesebbek tudtunk lenni a hazaiak kapujára, illetve újból jobban sikerült kontrollálni a labdát. Ennek viszonylag hamar, az 55. percben meglett az eredménye, hála Domingues gyönyörű góljának. Jó kérdés, hogy mennyire volt tudatos a megoldása, én azt gondolom, hogy így akarta. Mindenesetre, függetlenül attól, hogy kapushiba ilyen gólt kapni, nagyon szépen csinálta légiósunk. Öt perccel rá már kettővel vezettünk, miután Dzsudzsák remek beadására Bárány érkezett jó ütemben és csúsztatott a kapuba. A győriek viszont nem adták fel, és főleg átlövésekkel folyamatosan veszélyeztették a kapunkat; egy ízben pl. Lagatornak kellett a gólvonalról mentenie. Végül a 85. percben két cserejátékosunk, Szécsi és Silue közreműködéséből utóbbi szerezte meg a mindent eldöntő 3. gólunkat. Magabiztos győzelmet arattunk tehát, olyat, amire nem fogadtunk volna nagy összegben sem a mérkőzés előtt, sem a félidőben (akkor pláne nem).
A mérkőzés legjobbja díjra Megyeri mindenképpen esélyes, mivel nélküle biztosan nem így alakult volna a találkozó. Bárányt is érdemes kiemelni, a gól és gólpassz mutató mindig figyelemreméltó. A második félidei teljesítménye és szép találata miatt Domingues is dicséretet érdemel. És akkor még Dzsudzsákról nem is beszéltünk, aki ezúttal is remek labdákat osztogatott.
Mivel sok az új játékosunk és még zajlik az átigazolási időszak, ezúttal szeretném pár focistánk teljesítményét külön is értékelni. Stojkovic összességében korrekt teljesítményt nyújtott: az első félidőben voltak ugyan bizonytalanságai, de összességében jó bemutatkozást tudhat a magáénak. Szűcsről ezt már kevésbé lehet elmondani: bár akart és próbálta kivenni a részét a játékból, de rengeteg pontatlan megoldására emlékszem és emellett támadásban is súlytalannak bizonyult. Viszont vele kapcsolatban nem szabad elfeledkezni róla, hogy élete első olyan felnőtt tétmeccse volt, ahol kezdőként lépett pályára. A csereként beállt Silue pont azt mutatta, amire számítottam tőle. Kíváncsiságból kicsit beleástam magam a Youtube-on elérhető videókba (nem csak az összevágott anyagokra gondolok, hanem összefoglalókra olyan meccsekről, amiken játszott), és egyértelműen az látszott ezekből, hogy kifejezetten jó fizikumú, ügyesen fedezi és osztogatja el a labdákat, passzolni is egész jól tud, ráadásul még a cselezés sem áll tőle távol, plusz sokszor kerül helyzetbe, de egy gyenge pontja van: a lövések. Persze ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg nem a Lokiba, hanem egy lépcsőfokkal feljebb szerződött volna. Mindenesetre a mostani góljánál is nagyon jól helyezkedett, de a lövése csak azért talált utat a kapuba, mert a győriek kapusa bevédte. Ahhoz képest ugyanis, hogy milyen közelről és jó helyzetből lőhetett, nem volt különösebben jól helyezett, illetve erős a löket. Ezt most a legkevésbé sem fanyalgásként írom, mert szerintem remekül szállt be és a gólt amúgy sem kell magyarázni, csak fontos rá felkészülnünk, hogy lesz majd pár meccs, amikor a kapu előtti megoldásai miatt fogjuk majd a fejünket. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy erősségünk lehet, aki a felállt védelmek ellen és a kontrajáték során is ténylegesen veszélyesebbé teheti a támadójátékunkaz. Ha pedig lőni is megtanítjuk (ilyen téren anno pl. Coulibaly rengeteget fejlődött a Lokiban), akkor akár a legjobbjaink közé is bekerülhet. Végezetül még Ojediranról egy-két gondolat, ha már a levegőben lóg a távozása: bár most is nagyon sok melót tett bele a mérkőzésbe, de ezúttal jócskán csúsztak hibák is a játékába, talán a megszokottnál többször.
Mérkőzés utáni gondolatok:
A végeredmény csalóka, ugyanis az első félidőben inkább a Győr akarata érvényesült, és egy kevésbé jó kapussal egész biztosan hátrányba kerültünk volna. Ezzel kapcsolatban ismét előjöhetett az elmúlt időszak egyik szurkolói slágertémája: mit ér a meddő labdabirtoklás? Ha a mélyére ásunk a kérdésnek, azt láthatjuk, hogy az aranykorszakunkban, mikor sorra nyertük a bajnoki címeket, egy viszonylag sokszínű, kreatív, lendületes támadófocit játszottunk, rengeteg beadással, kiugratással, miközben szükség esetén tudtunk kicsiben háromszögezni és az átlövésekben is erősek voltunk. (Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy már ezen időszakban is voltak jócskán olyan meccseink, főleg idegenben, amelyeken a fent felsoroltakból szinte semmit nem mutattunk meg, szóval akkor sem volt mindig minden tökéletes.) Arra a fajta domináns, folyamatos labdabirtoklásra ellenben nem törekedtünk mindenáron, mint ami a mostani Lokit jellemzi.
Aztán jött a 2010-es évek második, sikertelenebb fele, és szép fokozatosan a kezdeményező futballról átálltunk a reaktív felfogásra. Rövidebb időszakok kivételt jelentettek ugyan ez alól, de ezek csak ideig-óráig tartottak és jellemzően dicstelen véget értek. Ezzel szemben viszont Kondás Elemér egész sokáig fenntartotta legalább a dobogóesélyes csapat látszatát egy végtelenül unalmas, se nem kezdeményező, se nem védekező focival, majd Herczeg András irreálisan felülteljesített egy totálisan kontrajátékra és pontrúgásokra épülő játékkal. A debreceni szurkolók tehát az elmúlt kb. 1 évtizedben azon szocializálódtak, hogy stabil védekezésen alapuló játék, jusson át gyorsan a középpályán a labda szöktetésekkel, ívelésekkel, elöl ott áll a két csatár, és valahogy majd csak megoldják a gólszerzést. És bár sokan vágytak arra, hogy ismét domináns, támadó focit játsszunk, de az eredményeket a célfutball hozta, így az ideák a háttérbe szorultak.
Aztán jött Blagojevic, aki – talán néha már túlzottan is szigorúan – egy adott játékfelfogásban hisz, aminek laikusként is jól elhatárolható elemei van: labdakihozatalnál, a védekező zónában presszingrezisztencia (tehát hiába támadnak le minket, ne ívelgessük fel a labdát, hanem törekedjünk a kontrollálására ilyen helyzetben is, akár kockázatvállalás árán), a pálya középső harmadában a labda folyamatos járatása, akár oldal- vagy hátrapasszok árán is, keresve az üres sávokat a támadó harmadba, végezetül labdavesztés esetén minél magasabban, az ellenfél térfelén történő letámadás a labda mielőbbi visszaszerzése érdekében. Ismerősek ezek az elemek? Mindegyik része kivált zsigerileg valamiféle rossz érzést a Loki szurkolóiban az elmúlt évekre visszaemlékezve: Huszti az elsőt, Pontes a másodikat, Vitelki pedig a harmadikat próbálta már korábban is megvalósítani Debrecenben, és minden esetben az első osztályú tagságunk került veszélybe vagy bánta mindezt az igyekezetet. És most idejött Blagojevic, és az összeset egyszerre próbálta lenyomni szegény Loki szurkolók torkán, ráadásul egycsatáros játékkal megspékelve. Csakhogy van egy-két nagyon fontos különbség a korábbiakhoz képest. Egyrészt szerb trénerünk tényleg érti is, amit szeretne, illetve rendszerben látja ezeket az elemeket, nem csupán kiragad belőle valamit, amit a zászlójára tűzhet. Másrészt ezt a tudást át is tudja adni a játékosoknak, akik tudnak azonosulni a szándékkal.
Akkor miért láthattuk mégis azt több meccsen is, pl. most az első félidőben, hogy nem tudunk mit kezdeni a labdával, az ellenfelünk viszont egész könnyen helyzetbe tud kerülni? Egyfelől dominálni mindig sokkal nehezebb, mint védekezni és az ellencsapás lehetőségét keresni. Másfelől ez a játék a focistáinktól folyamatos mentális erőfeszítést igényel, mivel figyelni kell, hol lehet üres területekbe mozogva elkérni a labdát, illetve miként lehet kreatív egyéni megmozdulásokkal területet nyitni a széleken. Tehát legalább 2-3 jó napot kifogó játékos kell a középpályán ahhoz, hogy működjön az elképzelés. Végezetül nehézséget okoz az is, hogy a középpályás labdavesztéseknél viszonylag rendezetlen védelemre tud ráfordulni az ellenfelünk, mint azt többször is megtapasztalhattuk tavaly pl. az MTK ellen.
Az első játékrészben a legnagyobb problémát egyébként ezúttal szerintem a mozgások hiánya okozta. Nem véletlen, hogy a 31. perc környékén egyszer Ojediran szét is tárta dühösen a kezét, mert nem volt kinek passzolnia. A passzív pozíciójú csapattársak miatt több esetben is nigériai védekező középpályásunknak kellett volna a játékot szervezni és a letámadó győriek között a passzsávokat megtalálnia, ami nem egyszer labdavesztéshez vezetett végül. A szünet után részben ebben tudtunk változtatni, és a játékosaink is bátrabban felvállalták az egy az egy elleni szituációkat. De emellett egész biztosan kellett a viszonylag korai gól és a jó fizikai állapotunk is a sikerhez.
Nyilvánvalóan megértem azokat a szurkolókat, akik egy idő után már rosszul vannak a folyamatos passzolgatásainktól, de hadd hívjam fel rá a figyelmüket, hogy pár évvel ezelőtt az is nagy szónak számított, ha 4-5 értelmezhető passzt tudtunk egymás után produkálni, most pedig perceken keresztül tudjuk úgy járatni a labdát, hogy közben keressük a réseket. Ahhoz pedig, hogy komolyan vehető csapat legyünk, kell egy arculat is, ami jelenleg igenis megvan. Hol hatékonyabb, hol kevésbé, de fel lehet ismerni, hogy a Loki van a pályán, jó értelemben.
Éppen ezért kell óvatosan bánni a csalóka eredményekkel, akár pozitív, akár negatív irányba torzítanak. Most pl. hiába nyertünk 3 góllal, jócskán van mit tanulni ebből a mérkőzésből. Máskor viszont kaptunk már ki úgy, hogy egyértelműen győzelmet érdemeltünk volna. Ahhoz, hogy végre ne egy nagy puskaporos hordóként viselkedjünk mi, szurkolók, ideje megpróbálni túllátni azon a mondáson, hogy „a győzelmet nem kell magyarázni, a vereséget pedig nem lehet”. A Lokit ugyanis évek óta ez a felfogás nyomja, és hiába próbálja ebben folyamatosan átformálni Blagojevic a szemléletmódot, hiába értékel reálisan a győzelmek és vereségek után is, nézve a valós teljesítményt a végeredmény mögött; ameddig mi, szurkolók ennyire a centiméterek és nüanszok rabjai vagyunk, addig nehéz igazán előrelépni, illetve a fejlődést meglátni és értékelni.
Hajrá, Loki!
Enderson
