Nehéz időszak

Két vesztes meccs után, nyolc napon belül a harmadik mérkőzésünkre készültünk – abban a tudatban, hogy egy újabb vereséggel már komoly negatív hullámba kerülhetünk, pláne a Fradihoz történő utazás előtt. Az Újpest elleni csörte igazi háromesélyes ki-ki meccsnek ígérkezett, amit sajnos egy korai vitatott bírói ítélet rögtön be is árazott.

A sorozatterhelés miatt némi változtatás indokolt volt a kezdőt illetően; a legnagyobb kérdés természetesen a csatársor összetétele volt. Bárány Donát esete nagy dilemma, hosszú idő után úgy tűnik, hogy végre maga mögött tudhatja a sérüléseket, ám a stáb – jogosan – igyekszik vele óvatosan bánni. Emiatt borítékolható volt, hogy az Újpest ellen nem fog a kezdőben helyet kapni azok után, hogy Miskolcon és Pakson is pályán volt a meccs elejétől (emlékezzünk csak vissza, hogy tavaly Janeiro rongyosra játszatta, és éppen egy ilyen sorozatterhelés következtében sérült meg). A kérdés csak az volt, hogy kivel pótoljuk őt a kezdőben. Majdevacot sokan temetik már úgy, hogy még alig 15 percet láttuk őt a csapatban. Bár reménykedtem benne, hogy a szeptemberi válogatott szünet elegendő lehet arra, hogy felépítsük őt legalább egy 60 perces játékossá, erre leghamarabb október végére látok esélyt. Egy olyan csatárról beszélünk, aki a teljes felkészülést egyénileg végezte, nem illeszkedett még be teljesen sem a csapatba, sem a játékrendszerbe. És lássuk be azt is, hogy nem kell csodát várni egy olyan játékostól, akinek augusztus végén még nem volt csapata. Aki ekkortájt még szabadon igazolható, annak van valamilyen „stiklije”. Nem kell komoly dologra gondolni, szimplán csak fel kell építeni erőnlétileg az ilyen játékosokat, azaz nem egy azonnal bevethető embert kapsz ezért a pénzért. Ha olyat szeretnél, akkor virítani kell a lóvét.

Szóval a lényeg, hogy Bárány és Majdevac sem kezdhetett, így jöhetett a C opció, Szécsi. Igazából volt is ráció ebben, bár alapvetően tudjuk, hogy Szécsi nem feltétlen arról híres, hogy számolatlanul kerül ziccerbe és veri a gólokat, de egy sokkal mozgékonyabb, gyorsabb támadóról beszélünk, akivel akár presszingelni is lehet az elejétől kezdve. Ezzel persze rögtön kizártuk az alapjátékunkat, hogy a centert keressük a labdákkal, aki lekészíti Dzsudzsáknak vagy a szélsőknek, hiszen Szécsi erre nem alkalmas. Szóval alapvetően mást kellett játszanunk, és mást is játszottunk. Hogy ez mennyire működött volna, az már soha nem fog kiderülni, hála Bogárnak és a 12. perces, általam jogtalannak titulált kiállításnak. Az Újpest egyetlen igazán komoly fegyverével került ziccerbe, nevezetesen a gyors szélsőinek futtatásával: Kiss Tamás bántóan simán futotta meg a védelmünket, a vele visszafutó Lagatorral pedig összeakadt a lába (vagy nem), és bár hosszan tolta meg a labdát, az esést követően Bogár Gergő felmutatta a piros lapot. Hogy a VAR azt vizsgálta, hogy volt-e kontakt, vagy sem, vagy csupán csak azt, hogy indokolt volt-e a kiállítás, vagy a keresztező Kusnyír miatt elegendő lett volna csak a sárgát felmutatni, az teljesen mindegy, mert a videózás, és a megtekintés után maradt a pályán meghozott ítélet – mindenki megrökönyödésére.

Én most visszanéztem legalább tízszer az esetet, és számomra egyértelmű, hogy nem történt szabálytalanság. Azt nem vitatom, hogy volt kontakt a két játkos között, ám nem Lagator lép oda, hanem a támadó lába akad bele a visszafutó védőjátékos sípcsontjába. És szintén egyértelműen látszik a felvételből, hogy az újpesti játékos hosszan tolja meg a labdát az esés előtt, és Kusnyír vélhetően akkor is tisztázni tudott volna (de legalábbis az esélye meglett volna a közbeavatkozásra), ha a támadó nem esik el. Így számomra védhetetlen ítélet erre kiállítást ítélni, pláne úgy, hogy a spori vissza is nézte a játékhelyzetet. Bogár tehát nem először nyúl bele egy meccsünkbe, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy szándékosan csalna ellenünk, mert nem erről van szó. Szimplán sokadszorra bizonyítja, hogy alkalmatlan ezen a szinten játékvezetésre a sorozatos hibás ítéletei miatt.

A korai kiállítás így alapvetően felrúgott minden tervet a meccsel kapcsolatban. Középhátvédek híján Blagojevics Loncart vezényelte vissza a védelem tengelyébe, az ő helyét pedig Szécsi foglalta el a támadósorból. A legelső emberünk így Dzsudzsák maradt a pályán, ami finoman szólva sem kecsegtetett túl sok jóval a támadásépítéseink tekintetében. Patthelyzet volt ez a javából, hiszen Dzsudzsi sem bír 8 nap alatt 3 meccset végig, ráadásul ismerjük a képességeit, nem számít már gyors embernek, és rá egyébként is a támadásépítsében lenne szükség. Korán levinni őt viszont nagy luxus egy ilyen helyzetben, mert bármikor elsülhet a lába, akár mezőnyből, akár rögzített szituációból. Ember legyen a talpán aki ilyen helyzetben okosan tud dönteni. A félidőig mindenesetre én sem nyúltam volna bele a csapatba. Az emberhátrány értelemszerűen mezőnyben meglátszott, de mivel visszább álltunk, és sokkal zártabban védekeztünk, máris kihúztuk a vendégcsapat méregfogát: esélyük nem volt a védelmünk mögé berúgott labdákkal a gyors embereiket futtatni. Így az Újpestnek pozíciós játékot kellett játszania egy zártan védekező csapat ellen, amivel a legtöbb magyar csapatnak – köztünk nekünk is – általában meggyűlik a baja. Ironikus tehát, de a kiállítás nem feltétlen kedvezett a vendégcsapatnak, amely így nem is tudta érvényre juttatni a fölényét, gyakorlatilag helyzet nélkül csordogált le az első játékrész.

Vignjevic cserélt is a szünetben, támadót hozott be Ambrose személyében. Az Újpestnek ez egyébként már a második változtatása volt, Ljujic ugyanis egy szerencsétlen belépő után gyakorlatilag 20 másodperc után megsérült a meccs legelején. A meccs képén ez a csere sem változtatott, nem igazán volt helyzete egyik csapatnak sem. Nekünk az eggyel kevesebb mezőnyjátékos miatt, a liláknak pedig amiatt, hogy nem volt területük a térfelünkön. Nem látszódott, hogy hogyan tudna gólhelyzetbe kerülni bármelyik együttes is, mégis az volt az ember érzése, hogy ez a mérkőzés nem marad 0-0. A kérdés persze csak az volt, hogy egy gól miként változtatja meg a meccs képét, függően attól, hogy melyik fél szerzi majd meg a találatot. A fordulatot a 74. perc hozta meg, egy félpályás labdaszerzés után Ojediran és Kusnyír vittek végig egy gyors kontrát, előbbi kiugratásából jobbhátvédünk kiszorított helyzetből, védője szorongatásában lőtte ki erőből a rövidet – Banai alaposan benne volt ebben a találatban, és a meccs előtt még épp azt beszéltük egymás közt a stadionban, hogy talán az Újpest rendelkezik a leggyengébb kapusfelhozatallal a teljes mezőnyben.

A vezetés megszerzését követően teljesen visszaálltunk (eddigre egyébként már túl voltunk három változtatáson, Bódi, Dzsudzsák és Kyziridis helyett Domingues, Bévárdi és Bárány voltak a pályán). Védekezésben gyakorlatilag 6-2-1-es formációt vettünk fel, a szándékunk tehát egyértelmű volt: bármi áron kivédekezni a maradék negyed órát. Szerintem ez sikerült is volna ez ellen az impotens Újpest ellen, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, a semmiből, rögzített helyzetekből érkezett a baj. A csereként beállt Mörschel előbb a hosszú kapufa segítségével bólintott a kapunkba egy középre tekert szögletet követően, majd pár perccel a vége előtt egy újabb sarokrúgást követő kapu előtti kavarodás után egy borzalmasan belőtt labdába tette bele a lábát, ami így a kapunkban kötött ki.

Lehet, hogy az elfogultság beszél belőlem, de nem érdemeltünk vereséget. Egyszerűen az a csapat, amely 80 percet emberelőnyben játszva nem tud helyzeteket kialakítani, az nem érdemel győzelmet, az a csapat pedig, amely 80 percet emberhátrányban játszva is képes ziccerbe kerülni (Bódi a második félidőben, majd Bárány fejese) és vezetést is szerezni, az nem érdemel vereséget. Egész egyszerűen most megint azt az időszakot éjük, amikor „nem adja a gép”. Tegyük hozzá, hogy az elmúlt hetekben tettünk is azért, hogy most ne legyen szerencsénk, mondhatjuk, hogy addig ráztuk a pofonfát, míg beleszaladtunk egy gyomrosba… De szerintem egy ilyen meccs után fölösleges fikázni bárkit is a csapatból, pánikolni meg végképp nincs értelme. Hullámvölgyben vagyunk, ez immár nem kétség, de előbb-utóbb kimászunk ebből a nehéz helyzetből is. Lehet, hogy nem jövő héten, a Fradi ellen, de egyszer megfordul majd a szerencsénk. És nagyon nem értem, hogy pár rosszul sikerült mérkőzés hogyan írhat felül egy teljes szezont, amit ez a stáb, és közel ugyanez a keret véghez vitt tavaly. Akik edzőváltást követelnek, azok nincsenek tisztában az erényeinkkel, és azzal, hogy Blagojevicsék távozása egyszerűen mindent lerombolna, amit egy évig építgettünk. Több türelmet a csapat felé, tettek azért az elmúlt egy évben eleget, hogy éljen még a bizalom bőven irántuk!

A meccs embere nálam annak ellenéri is Megyeri, hogy 70 percig jóformán dolga sem volt. És bár ezzel úgy tűnik, mintha magamnak mondanék ellent, hiszen azt írtam, hogy az Újpest nem tett a győzelemért sokat, és nem voltak helyzeteik. Ez valóban így volt a meccs nagy részében, ám 1-0 után azért lássuk be, kapusunk tartott minket életben sok szituációban. Érdekes egyébként azon elgondolkodni, hogy mi lett volna akkor, ha nem szerzünk vezetést. Lehet, hogy akkor lecsordogál a meccs és tényleg egy uncsi 0-0 marad, így viszont felpörgettük a lilákat a góllal az utolsó 15 percre.

Nehéz tehát a helyzetünk, de közel sem tragikus. Tavaly ugyanilyenkor például 7 ponttal álltunk a 10. helyen, két pontra a kiesőhelytől. Most 12 pontunk van, hatodik helyen állunk, nyolc egységre a kiesőhelytől, és mindössze kettőre a dobogótól (ha nyer ma a Diósgyőr, akkor is csak négyre). Az mostmár egyértelműnek tűnik, hogy túlzás volt a részünkről sima dobogóról beszélni. Egyszerűen nem vagyunk még annyira jók, hogy simán lelépjük a mezőny 70%-át, mondjuk ezen a sérüléshullám sem segít sajnos. Kiesési gondjaink akkor sem lesznek idén, ha jövő héten is kikapunk, szóval kár pánikolni. A dobogó pedig még simán meglehet, hiszen tavaly sokkal szarabbul álltunk a szezon ezen szakaszában, mégis odaértünk a végén.

Hajrá Loki!