Az nyilvánvaló, hogy egy kezdet – vagy inkább egy megismételt kezdet – első lépéseiből számos végkifejlet lehet. Az idei rajt hasonlósága a két évvel ezelőttivel is egyértelműnek tűnik. Az irányvonalas elképzelésem taktikára, felfogásra vonatkozó része – a könnyebben látható fele – beigazolódik, még idegenbeli mérkőzés nélkül is, viszont a másik szempontban a konzervatív gondolkodás erőteljesebb. Halványul az a nyolc évvel ezelőtti emlékkép, de teremtődik helyette új, amelyben ugyanúgy egy erős játék szerepel, a különbség, hogy az utóbbi egészen friss. A Diósgyőr lefocizása mutat valahova és valamire. Egy régi-újra. Egy tegnap-holnapra.
A Diósgyőr sem segített. Egy gyenge-erős találkozásánál szokásos kép, vagy egy erős-erős következtében az egyik csapat abszolút fölénye a másik felett, mely olyan tanácstalanságba lökte a miskolciakat, amelyben még Henryk Dembiński sem volt saját vezérkara előtt?
Nem is az az érdekes, hogy most a Diósgyőr hova is sorolható – habár abból a szempontból mérvadó lenne, hogy elhelyezzük magunkat a különböző célokért küzdők között, ha száz százalékosan állíthatnánk, a DVTK a Ferencvárossal és a Videotonnal egy magasságban van -, hanem a játékerőnk valódi mértéke.
Három ilyen hétvége után nem állíthatjuk gyengének, sőt. De erősnek sem, leginkább épülőnek nevezhetnénk, amely magabiztossá válik. A játék, amely saját ritmust alakít ki, amely képes arra, hogy arculatának jegyeit kilencven percen keresztül magán hordozza.
A támadó felfogás, az ellenfél térfelén a labda mihamarabbi visszaszerzésére irányuló mozgás, a kreatív megoldások és a kényszerítők új, illetve régi elemek. A kettő egyszerre.
Rudolf hibája után – megcsúszott – a letámadó középpályások és csatárok azonnal reagálnak. Szaki rástartol a labdára – amelyet pár pillanat múlva meg is szerez -, a többiek Rudolf mentőcsónakjait süllyesztik el: Lázár az előre passz lehetőségét gátolja, Bódi a balhátvédet, Kulcsár, Selim és Volas a többi védőt fogják. Egy visszafelé védekezésből gyorsan szerzünk labdát, amely a helyzetfelismerésnek köszönhető, ehhez hat játékos együttműködése kellett. Mert ez csapatjáték.
A klasszikus szélsőjáték – amelynek alapja a Halmosi-Szatmári és a Dombi-Nikolov párosok – nem mutatkozik, illetve csak félig. Korhut és Lázár beilleszthetők, és mindketten a fellépő szélső hátvédek típusai, utóbbi előtt az a Bódi játszik, akivel a kényszerítők működhetnek, illetve Ádám befelé mozgásával területet nyithat Lázárnak. Ez látszott már a Diósgyőr ellen is, itt már nem a feltételes, hanem a kijelentő mód a helyes, illetve ismét csak lenne, mert Bódi lesérült.
Olyasmit várok vissza, amely nem fog megtörténni. Egy korszak stílusa volt az, egy időszak, amelynek a védjegye volt. A hasonlóság látszik – hiszen három gólt értünk el szélről jövő beadásból -, a különbségek is, viszont a két évvel ezelőtti hatékony játék ébredezik.
Átalakulva és megváltozva, mert az erőpont áthelyeződik a középpályára, nem a csatársorban tanyázik. Az alakuló, épülő csapat folyamatának útján – hiszen ne feledjük, a csapatépítés a nyár (félszezon?) és a stáb nagy feladata – a lényegében egyben maradó középpálya tagjainak újra formába kerülése adja meg a szükséges biztonságot. Annak ellenére is, hogy a sérülések új helyzetet teremtenek.
A játékosok kidőlése, mint kényszerítő körülmény, új impulzust adhat az irányvonal általam feltételezett másik részére, habár van lehetőség ennek megakadályozására is. Bódi és Ferenczi hiányában egy poszt üresen marad a Haladás ellen, és Kulcsár elhelyezésétől függ, hogy melyik lesz az. Az egyik belső vagy a jobb oldali középpályás posztjára kerülhet be valaki, bármelyik is, Slimane Bouadla a nyerő, és ezzel bebizonyosodna teljes mértékben az elméletem is.
A mérkőzés nem adta meg azt a tiszta képet, amelyet vártam, még mindig csak valahol állunk, de ennél többet nem tudunk. Két hétnek még el kell telni. Egy idegenbeli és az első helyet megcélzó csapat elleni mérkőzésnek már eredményt kell mutatnia.
De ne is bonyolítsuk túl. Csak menjünk és játsszunk. Ahogy eddig.
Értékelés
Kapu
Verpecz kevés dolgát folyamatosan emlegetni unalmas munka, de a négy(!) diósgyőri támadó – amelyből egy utánpótlás-, kettő pedig A-válogatott (volt valamikor/jelenleg is az/az lesz) – zéró veszélyességi foka már nem. Elképesztő.
Védelem
Összeállt újra. Morozov úr ott hátul: egy cilinder és egy monokli hiányzik csak. Korhut és Lázár hátul megoldják, elöl meg csatlakoznak, betörnek és beadnak. Ennél többet nem adhatnak. Valójában Mészáros ennek a sornak a bizonytalanabb tagja, pont ő, akit nem akarunk, hogy bármikor is hiányozzon.
Középpálya
Középen már mindenhez érteni kell. Selim és Zsidai ez előbb meghatározott tétel tökéletes mintapéldányai, irányításra, labdaszerzésre és a megjátszásra is képesek. Bouadla jelenlegi játéka annak fényében mondható rosszabbnak vagy gyengébbnek, hogy a tavalyelőtti kezdetkor túlontúl meglepő hatást okozott. A szellemiség, az alázat, a passzok és a cselek. Most is megvannak, de egy kettővel alacsonyabb szinten. Bódi fontosságának bizonyítéka a sérülése miatt kihagyott mérkőzéseken fog mutatkozni. A padra ültetés hatását egy kezdőjátékosra nem tükrözheti jobban semmi Szakály eseténél. Dombi Tibi. El se hiszem. A Kiss tagja lehetne.
Csatársor
A tavaly összesen kilencven percet sem játszó Volas kezdő ék lett annak ellenére, hogy a szezonbeharangozónkban Sidibét tettük első számú centerré, és ez meg is valósult, de hát a sérülés. A kapu előtti játékhelyzetek borzalmas megoldásának véget vethet az első gól. Ne feledjük, már két gólpassznál is jár. Ügyes, szimpatikus srác ez a szlovén. Kulcsár gyorsasága miatt van elöl, keresztbe futásaival a védők elcsalogatása a feladata, de a helyzetek értékesítésének erős hiánya meglehetősen problémás. Horváth mindig benne van egy gólban, ő lövi, rajta pattan meg vagy a lövése utáni kipattanót juttatják a kapuba. Ha Szécsi Márknak átlagban ennyi percet szánnak (vagyis három mérkőzésenként tíz perc), akkor a kölcsönadás kerüljön előtérbe.
A mérkőzés összefoglalója
(A képek forrása: dvsc.hu, MLSZ youtube csatornája)
