Az elmúlt hetekben sokat hallhattuk, hogy a klubnak és az új szakmai stábnak mennyire fontos a Nyíregyháza elleni mérkőzés, és az, hogy meg tudjuk nyerni. Aztán kimentünk a pályára, és ezek a szavak valahogy nem váltak tettekké. Pontosabban volt egy csapat a pályán, amelyik vért ivott, csak azt sajnos nem úgy hívták, hogy DVSC…
Ezúton is elnézést kérek azon olvasóinktól, akik az összefoglalóból szeretnék megtudni, mi is történt a mérkőzésen, mert ez most nem az az írás lesz. Sokkal inkább egy montázs következik a benyomásaimról, érzéseimről. Pont olyan káoszosan, amilyen jelenleg a klubunk élete.
Visszatérve a bevezető során írt gondolatokra, miközben biztos vagyok a látottak alapján abban, hogy a vereségben a hozzáállás az egyik legfontosabb tényező volt, mégsem tudnám egyértelműen azt állítani, hogy ez volt minden problémánk eredője. Éppen ezért három témakört is érintenék röviden:
1. A hozzáállás
Azért vakargatom kicsit tanácstalanul a fejem, mert nem volt ez egy klasszikus alibi meccs. Nem Szent Loki tette a tiszteletét Nyíregyházán, és mentek is a játékosaink előre becsülettel. Mégis, az érződött, hogy a hazaiak jobban átérzik ennek a mérkőzésnek a súlyát. Rajtuk azt láttam időnként, hogy extázisban játszanak, küzdenek a győzelemért. Nálunk ezzel szemben inkább csak „küzdögettek” a játékosok. Nem újdonság ez egyébként: amikor jön egy fontos meccs, amit elvileg mindenki átérez a klubnál, akkor szinte 100%, hogy a végén elveszítjük. Évek óta, függetlenül attól, hogy ki a tulajdonos, edző és kik a játékosok. Az összefoglaló címe emiatt két módon is értelmezhető: Ha nem lett volna fontos a meccs, akkor még ennyit sem adunk bele? Vagy pont akkor lett volna inkább esélyünk a győzelemre, teher nélkül játszva?
2. Ferenczi-Loki 3:2
Csibu ezt javasolta cikkcímnek, és nehéz lenne vitába szállni azzal, hogy egy hét múlva fájó lenne újra a kezdőben látni Ferenczit. Csakhogy az a szomorú igazság, hogy mellette sok más játékosunk is csalódást okozott ezen a találkozón. Említhetném Megyerit, aki tőle szokatlan bakikat produkált (még ha nem is a góloknál), folytathatnám a két Kocsissal, de bizony Dreskovic sem azt az arcát mutatta, amit annyira megkedveltünk, mint ahogy Szécsi és Bárány is súlytalanok voltak. Egyszóval könnyű ugyan rámutatni Ferenczire, de nehéz olyan játékosokat sorolni a csapatból, akik hozzáállásban, illetve teljesítményben legalább az ellenfél átlagát hozták volna.
Márpedig Máté Csaba az elmúlt hetekben többször beszélt arról, hogy fontos a játékosok egyéni felelősségvállalása. Ebből most inkább csak azt láttuk, milyen az, amikor mindez nem valósul meg. Ugyanilyen érdekes az a gondolat is a tegnapi mérkőzés tükrében, hogy fontos a játékosok egyéni kvalitásainak kibontakoztatása, és az, hogy mindenki azt a szerepkört tölthesse be a csapaton és a pályán belül, amiben a legerősebb. Ezen célkitűzés fényében különösen érdekes tendencia a rengeteg egyéni hiba.
3. Európai helyett magyar focit!
És akkor térjünk rá kicsit a „sírjuk-e vissza máris Blagojevicet” kérdésre. Szerintem ezt a témát érdemes lenne egyszer és mindenkorra lezárni annyival, hogy nagy veszteség a klubnak az, hogy nem tudott kiteljesedni a munkája. Ez viszont inkább volt már az oka, semmint az okozata a menesztésének.
A kérdés innentől kezdve pedig nyilván sokkal inkább az, hogy jó-e az irány. A debreceni futballközeg (legyen szó akár játékosokról, akár szurkolókról) hosszú távon nem volt nyitott arra a modern futballfilozófiára és játékstílusra, amit szerb trénerünk meg akart valósítani. Kétcsatáros játékot, sok beadást és lövést a népnek! Az első két meccs alapján számomra az körvonalazódik, hogy ezen nézői elvárásoknak megfelelve az új szakmai stáb sokkal fogyaszthatóbb és egyszerűbb focit tervez játszatni a csapattal, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Érdekesség egyébként, hogy miközben Blagojevic alatt szinte minden meccsen relatíve üzembiztosan ugyanazt a játékfilozófiát kaptam vissza szurkolóként, legfeljebb a végrehajtás hatékonysága és eredményessége változott, addig Máté Csaba két mérkőzése alatt nem lettem okosabb, hogy pontosan mit is akarunk játszani. Inkább csak benyomásaim vannak arról, mint már fentebb írtam, hogy ez a futball sokkal inkább magyar/debreceni, mint európai. Mindezzel együtt, a mostani vereség ellenére sem tartom egyébként kizártnak azt, hogy ez az új filozófia a későbbiekben eredményesebbnek bizonyuljon, mint a Blago által megálmodott felfogás. Ezt majd az idő eldönti, de fontos lenne, hogy ne ennyi idő után vonjunk le nagy végkövetkeztetéseket, mint azt pár szurkoló már megtette a vereség után.
Hogy a múlt elengedése helyett mégis nyalogassam kicsit még a sebeinket, a legfájóbb nekem az elmúlt két mérkőzésünkben talán éppen az, hogy milyen tökéletesen rávilágítottak arra, mennyire kevés kellett volna Blagojevic részéről ahhoz, hogy sikeresebben működjön a kitalált taktika. Csak egyetlen példát kiragadva, fel kellett volna ismernie, hogy (főleg a betömörülő védelmek ellen) mennyire fontosak a pontrúgások. A domináns játékkal sokszor oda lehet jutni az ellenfél tizenhatosa elé, és ezekből a szituációkból szögleteket, szabadrúgásokat kiharcolni. Onnantól pedig olyan szituációban van nálunk a kezdeményezés lehetősége, melyek még könnyebben és hatékonyabban begyakorolhatóak az edzéseken, mint a „szabad játék” a mezőnyben. Ehhez képest a végére szinte teljesen feladtuk ezeket a lehetőségeket, és rettenetes hatékonysággal lődöztük be a labdákat a kapu elé (már ha egyáltalán megtettük). És láss csodát, mióta megtörtént az edzőváltás, szinte csak rögzített helyzetekből szereztünk gólt, nem is keveset.
És hogy milyen végkövetkeztetést vonhatunk le a tegnapi mérkőzésből a jövőre nézve? Azt egész biztosan nem túlzás kijelenteni, hogy Máté Csaba számára a Loki mostani játékoskeretének gatyába rázása sem ígérkezik egyszerűbb feladatnak, mint amit annak idején a Fradi kispadján átélt. A következő mérkőzésünkön jön is az első izgalmas kihívás: vesztes csapaton mennyit változtass? Nagyon szurkolok neki, hogy legyen bátorsága meglépni azokat a döntéseket, amiket muszáj lenne végre valakinek.
Hajrá, Loki!
Enderson
