Túl vagyunk a Magyar Kupa ötödik fordulójának első mérkőzésén, amelyet a Kecskemét ellen játszottunk. A meccs nem éppen a magas színvonaláról, a vérnyomást emelő izgalmakról volt híres, hanem csak arról, hogy nyertünk. Röviden és tömören ennyit lehetne elmondani a mérkőzésről. A nyirkos, hideg idő hatására a nézőszám elenyésző volt, habár a kilencven percen keresztül keményen kritizáló és káromkodó kecskeméti szurkolót hál’ Istennek végig hallani lehetett. A kilátogatókat azért dicséret is illeti, mert néha biztató rigmusok is felcsendültek.
Egy kicsit tartottunk a meccstől, hiszen tavaly szintén a kupa ötödik fordulójában találkoztunk a hazaiakkal, akkor szépen elpáholtak minket. Az elmúlt fél évet figyelembe véve, nem lehetett félni valónk. Ráadásul nemrég távozott a legnagyobb veszélyforrás is a hírös városból, méghozzá Sivic mester. Reménykedtünk benne, hogy az egy héttel ezelőtti esemény még mindig kihat a teljesítményükre, nem is csalódtunk. Egy laza meccsen sikerült legyőzni a jobb sorsra érdemes hazai csapatot.
Az összeállításban nem volt semmi meglepő, mindkét edző erős csapatot vonultatott fel a párharcra, de nálunk is és a kecskemétieknél voltak fiatal, saját nevelésű játékosok, amely örömteli (ez Debrecenben annyira nem különös). A kezdőjátékosok felvonultak a ködös pályára, majd útjára indították a labdát. Kimondottan bátran kezdtük el a meccset, az első percekben Yannick lőhetett kétszer, az elsőből a kapufát találta el. Az ötödik percben egy távoli lövés(!) után pattant ki Némethről a labda, Coulibaly lecsapott rá, majd egy kis szerencsétlenkedés után belőtte a kapuba. Ezután mindkét oldalon született egy-egy lesgól, a huszadik percben viszont már kettővel mentünk. Egy labdaszerzés után Korhut kapta meg a játékszert, kicselezte védőjét, majd egy lövőcsellel fájdalmasan könnyen csapta be Gyagyát, aki nem tudom mit szeretett volna. Végül jobbal lőtte ki a bal alsót, miközben a másik belső védő bambult közvetlenül mellette. Ezután teljesen leült a meccs, már éppen Álomföld ajtaján kopogtattam, mikor egy újabb lesgól rángatott vissza a valóságba. A félidő végén két hatalmas helyzetet hagyott ki a hazai gárda, mindkettőt Lencse. A másodikat volt művészet kihagyni, de láthattuk, annyira mégsem az. Az első félidő alapján leszűrhettük, hogy a csapat milyen szépen tud együtt mozogni, mikor Kulcsár letámadott, egyből fellépett a négy középpályás, teljesen le voltak zárva a területek, a hazaiak pedig el is vesztették a labdát. A Kecskemétnél viszont az ellenkezőjét lehetett látni, a védők úgy kóvályogtak a pályán, mintha valamilyen hallucinogén anyagot szedtek volna be, megspékelve egy kis fejbekólintással. A második félidőre Ramos futott ki a pályára Kulcsár helyett, tehát Kondás Elemér a biztonságra törekedett. Nem is történt sok konkrétum ebben a játékrészben, Bori szépített szabadrúgásból az ötvenötödik percben. A támadójátékunk a nullával volt egyenlő, Coulibalynak sikerült egyszer lőnie. A kecskemétiek néhány veszélyes beíveléssel, fejessel próbálkoztak, illetve volt egy-két komolyabbnak tűnő lövésük, de Novakovic reakcióiból leszűrhető, hogy nem volt ok aggodalomra.
Egy nem túl izgalmas mérkőzésen sikerült győzni, ehhez húsz perc is elég volt. No, nem a továbbjutásra, hanem csak erre a meccsre. Elégedettek lehetünk, hiszen a visszavágóra egy gólos előnyt szereztünk, ráadásul két szerzett találatunk van idegenben. Taktikusan, de nem nagy elánnal játszottunk, a második félidőben már nem igazán akartunk focizni, ezt az is mutatja, hogy összesen egy épkézláb támadást sikerült kidolgozni, de nem is volt szükség rájuk. Viszont két dolog is érthetetlen volt számunkra, az egyik, hogy miért van minimum egy olyan ember mindenhol, aki egész meccsen szidja (nem is akármilyen stílusban) a saját, illetve az ellenfél játékosait? A másik pedig az, hogy Józsikát miért fütyülték ki a kecskemétiek?
A mérkőzés összefoglalója
(A kép forrása: dvsc.hu)
