Minden nyáron eljön az a pillanat, amikor klubcsapataink a bajnokság végén elért helyezéseknek megfelelően rálépnek arra az útra, amelyeknek nemzetközi kupaszereplés a neve. Ilyenkor mindig különös a helyzet, mert ahhoz, hogy valami tényleges előrelépést mutathasson a futballunk, csapatainknak minél jobban kellene szerepelniük. Ekkor jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy milyen is legyen a szurkolói mentalitás. Legyen „normális” és mindenki szurkoljon a saját csapatának, mint az erősebb bajnokságokban, ahol több kupainduló van? Vagy szorítsunk a többieknek is, hiszen ez lenne az érdekünk. A nemzetközi sikerek visznek előre, azzal nem jutunk sehova, ha a másik kárát kívánjuk.
A legjobb öröm a káröröm: Rabotnicski, Vaduz, Maribor, Szenice. Mindegyik csapat kellemetlen emlékeket okozott ellenfeleik szurkolóinak. E szégyenteljes, keserű meccsek után a többi magyar futballcsapat szurkolója persze élcelődött, és ebben nincs semmi kivetnivaló, ha éppenséggel ezer kilométerrel odébb lennénk. Mi viszont itt vagyunk, Magyarországon, ahol a helyzet speciális. Ha nem akarunk már július elején, illetve közepén kupameccseket játszani, akkor eredmény kell, legalább arra elegendő, hogy a bajnok ne a második, hanem a harmadik körben kapcsolódjon a selejtező küzdelmeibe. Ugyanígy az Európa Ligában induló csapatoknál is.
Szorítunk a másiknak, mert magyar csapat, öregbítik az ország hírnevét. Így helyes, mert hosszú ideje már a béka segge alatt vagyunk kettővel. Kell a siker, erre vágyik mindenki, és mindegy, hogy ki éri el. Valószínűleg egyik fővárosi, dunántúli vagy kelet-magyarországi futballdrukker sem bánkódott, hogy láthatta a Manchestert, a Liverpoolt, a PSV-t, a Lyont, a Sampdoriát és a Fiorentinát a Debrecen jóvoltából. Nem véletlenül telt meg a Puskás Ferenc Stadion a Levszki elleni playoffra. Reméljük, hogy az emberek szimpátiája irántunk most sem lankad, ismét eljöhet a BL-láz, ami több ezer szurkolót biztathat arra, hogy a Lokiért szorítson. Nem gondoljuk, hogy bármivel is rászolgált volna a klub és a csapat, hogy ellenszenvessé váljanak. (Persze az ősi gyűlölet más tészta.) Fordított helyzetben ez elvárható a debreceni szurkolóktól is, mert minden évben egy magyar klubcsapat sikere a jövő évi induló dolgát teszi könnyebbé. Ha egyszer eljön az az idő – sok-sok év múlva esetleg -, hogy lesz egy BL és két EL főtáblás csapatunk, akkor már nem lesz dilemma.
Az előbb említett szurkolói mentalitás, az egymás iránti szimpátia azonban ebben az évben megdőlt, legalábbis így tűnik. Nem is a Honvéddal vagy az időközben már kiesett MTK-val van a baj, hanem a Videotonnal. Igazából nem is velük, hanem a miliővel, ami körülveszi őket, ami miatt alacsony a nézőszám, ami miatt sok fehérvári szurkoló elfordult városa focicsapatától. Nem érdekes az, hogy ki ül a VIP-páholyban, nem érdekes, hogy kik a szponzorok a csapatnál, az sem, hogy hipp-hopp eltűnik az adósság, majd több százezer euróért tudnak játékosokat venni. Hidegen hagy. Most azonban a cérna elszakadt. Felháborító, hogy a licenszek elbírálása után módosították a sporttörvényt május harmincegyedikei hatálybalépéssel, amely mint kiderült pont a Videotonnak kedvez, de erről már írtunk. Aztán a Szuperkupa-döntő lejátszása, amely elvileg a bajnok és kupagyőztes csatája lenne, de mivel mindkét sorozatot mi nyertük, ezért játszhattunk egy meccset a Videotonnal. A meccset már elemeztük.
Alapvetően e blog témája a Debreceni VSC, a jövőben csak az ilyen tartalmú posztokra fogunk szorítkozni. Nem fogunk másokkal törődni, csak ha minket is érint. Elkeserítő, amit a Videotonnal művelnek, ezért nézeteimmel ellentétesen én nem fogok a fehérvári csapatnak szurkolni a nemzetközi kupában, azonban a Honvédnak igen, az MTK-t pedig sajnálom.
