Félelmünk nem bizonyult alaptalannak. A bajnoki cím elvesztésének elodázásáról szőtt reményeink szertefoszlottak. Két évtizede nem látott mélypontra kerültünk. Akkor kiestünk, ez a veszély most nem fenyeget, de hasonló tragédiaként éljük meg az egészet. Egy másodvonalas akciófilmben érezzük magunkat, ahol az elkerülhetetlen katasztrófa felé haladnak az események. Ám érkezik az agyonsebzett főhős, aki megmenti a világot a pusztulástól, s ezzel együtt feloldja a nyomasztó feszültséget. A győri fellépés keserű konklúziója azonban az, hogy a mi filmünkbe egy fatális tévedésből kifolyólag Mr. Bean csöppent bele akcióhősként. Már csak egy jelenet, és végre kikapcsolhatjuk a tévét.
Legalábbis így gondoltuk a Győr elleni találkozó után.
Amelyen a várva várt 4-1-4-1 megérkezett, Kondás Elemér végre elkötelezte magát a szerkezeti korrekció mellett. Marha nagy célokat mondjuk nem véltünk felfedezni az első félidei játékunkban. Meg akartuk úszni kapott gól nélkül, ennek érdekében egyértelműen a biztonságra törekedtünk. A felezővonalig szabadon engedtük masírozni a győrieket, saját térfelünket megszállva, falat emeltünk a kapunk elé. Az MTK kaposvári pontvesztésének tudatában, a Győr sem tört mindenáron győzelemre. Bőven megelégedtek azzal, hogy ők diktálhatják a találkozó ritmusát, s alapvetően ők gurigázhatnak hátul kényelmesen. Az izgalmi faktort tekintve, inkább néztük volna Stone és Zámbó Krisztián állandósított párbaját. Pedig elhihetitek, mennyire rajongunk a magyar zenei életet terrorizáló két bulvárbanditáért.
Ha felvettük az alakzatot, akkor a Győr tulajdonképpen semmit nem tudott kezdeni velünk. Erőlködésük dacára, azért adódott előttük néhány lehetőség, mert lovagiasan megajándékoztuk őket elszórt labdákkal. Az előrejátékra egyáltalán nem érdemes szót vesztegetni. Coulibaly a szó szoros értelmében egyszemélyes támadóalakulatként funkcionált. A srácok hidegvérrel szemlélték, ahogy birkózik a túlerővel szemben. Nem szenvedtünk hiányt a krízisjelenségekben. Ellenfélhez sarkalt labdák, pocsék felszabadítások, gyatra beívelések. Ám a legsokkolóbb a szükséges futómennyiség újbóli hiánya. Üres területekre mozgás nélkül lehetetlen épkézláb támadást vezetni. Mondjuk ki, gyakorlatilag esélyt sem adtunk magunknak a gólszerzésre.
A szünet után még kezünkbe se vettük a szotyit, máris vezetett a Pintér-legénység. Négyen mozizták végig, ahogy Pátkai megcsúsztatja a zsugát, Varga Roland pedig közelről mattolja a tehetetlen Verpeczet. Ami azonban ezután következett az már adott okot örömre. Bár a mai napig nem értjük, miért nem kapta le Kondás a félidőben Dombit. Tengermély tiszteletünk ellenére, totálisan súlytalanul kóricált a gyepszőnyegen. Ennek ellenére a hazaiak komoly nyomás alá kerültek. Majd Selim beállításával a Győr teljesen beszorult saját kapuja elé. A második felvonás egyes periódusaiban tükörsimán lefociztuk a riválist. Kifejezetten fantáziadúsan és veszélyesen futballoztunk. A helyzetek futószalagon érkeztek, de képtelenek voltunk bevenni Sztevanovics ketrecét. Az összkép alapján a döntetlenre minimum rászolgáltunk. Kezdtünk felcsimpaszkodni a gödör szélére, amikor Dudás irtózatos erővel rátaposott a kapaszkodó kézre, majd még utánunk is köpött a szakadékba. Az ember nem akarja elhinni, pedig érezte, hogy ez fog történni.
A fájó vereség ugyanakkor számos fontos tanulsággal szolgált. Megbizonyosodhattunk róla, hogy a jelenlegi DVSC legerősebb összeállítása a következőképpen fest: Nagy Z., Simac, Mészáros, Korhut – Varga – Bódi, Selim, Czvitkovics, Szakály – Coulibaly. Nem felejtettünk el focizni, de az égi esküdtszéktől nem nyertünk felmentést. Másfelől viszont az ostoba és mamlasz megoldásokat nem sikerült levetkőzni. A Győr ragyogóan sáfárkodott az adódó lehetőségeivel, s rendkívül értékes győzelmet aratott.
A Nyíregyháza ellen nem is lehetett más a cél, mint kiköszörülni a csorbát, s simán továbbjutni. Kondás Elemér fittyet hányva a biztató jelekre, ismét két csatárral zavarta ki a gárdát. Köszönhetően a Bódi, Selim, Coulibaly, Ferenczi négyesfogat aktivizmusának végig domináltunk az első félidőben. A Szpari alig tudott kijönni a szorításból, s a jókora mezőnyfölényünk hamar góllá érett. Ettől függetlenül nem játszottunk szemkápráztatóan. Körülményesen járattuk a labdát, a jelentős labdabirtoklási fölény ellenére roppant kevés helyzetet alakítottunk ki. A tucatnyi sablonos megoldás nem hozta zavarba a vendégek elhárítását. Inkább egyéni villanásokból, lecsorgó labdákból veszélyeztettünk. Sidibe immáron sokadszorra, egyáltalán nem találta a helyét a csapatban. Ha eljutott hozzá a játékszer, akkor is gyatra megoldásokat választott. Az előny gyors megszerzése túlzottan is megnyugtatta az együttest, mindenki tisztában volt vele, több kell a folytatásban.
Elemér ezúttal szerencsére nem halogatta az elkerülhetetlent. Szakály váltotta a használhatatlan Sidibe-t. Valamint arra is ráirányította a társaság figyelmét, hogy a góllövéshez nem ártana érkezni a beadásokra. Szokásunkhoz híven összehoztunk egy elkerülhető gólt az ellenfélnek. Mégse lehetett kérdés, ki lesz ott a következő körben. Nagyon gyorsan megráztuk ugyanis magunkat. Bernáth fénykorát idézve centerezett, Szakály pedig parádésan pörgetett a hosszú sarokba. Hasonlóan a győri második félidőhöz, ritmus és élet költözött a játékunkba. Coulibaly újabb találata pontot tett az ügy végére. A megsemmisítés ugyan elmaradt, de a lényeg, hogy ismét nyertünk. Nem a Ligakupában, hanem tétmeccset, ráadásul viszonylag simán. Ahogy illik, ahogy elvárható osztálykülönbség esetén.
Nem szabad túlértékelni a taktika szerepét a mérkőzések alakulásában. Ám az teljesen nyilvánvaló, hogy a csapatnak jobban fekszik a 4-1-4-1-es hadrend. Veszélyesebben és kreatívabban fociznak benne a játékosok. Ennek picit kései felismerése, illetve Sidibe diszfunkcionalitása tagadhatatlanul a mester sara. Az alázat, az önfeláldozás hiánya, vagy a felelősség játszótársra hárítása miatt viszont nem okolható. Nem tehető kizárólagos bűnbakká azért, mert a játékosok a számtalan jó közül, rendre képesek az egyetlen rossz mellett dönteni.
Nem mehetünk el szó nélkül Szécsi és Ferenczi szerepeltetése mellett. Mindketten jól mozogtak, s mutattak tapsot érdemlő, ügyes dolgokat. Ha ilyen játékosok kopogtatnak az ajtón, akkor végképp halaszthatatlan azoknak a játékosoknak az eltanácsolása, akiknek lejárt az ideje a Lokinál. Közéjük tartozik elsősorban Yannick, Lucas, Pölöskey, illetve Spitzmüller, de Meyé és Farkas távozása miatt sem hullajtanánk könnyeket. Számunkra az nem elfogadható mentség, hogy most nincs pénz kétcsapatnyi minőségi játékosra. A DVSC nem a Máltai Szeretetszolgálat, hogy értékelhető teljesítmény nélkül kitartson egyeseket. Ezzel párhuzamosan a télen a szakmai stáb felé is konkrét, félreérthetetlen, s számon kérhető elvárásokat fogalmaznánk meg. Mert a bizalmat kiérdemelték, rendben van, ám annak töretlenségére rá is kell szolgálni.
Mindenesetre a két összecsapás tapasztalatai alapján már látszik a fény az alagút végén, felsejlik a kivezető út. A Kaposvár ellen nincs más hátra, mint igazolni a kilábalást.
(A képek forrása: haon.hu, pepsifoci.hu)
