Értetlenül ácsorogtam a 2015. augusztus 9-én lejátszott DVSC – Haladás mérkőzés lefújását követő percekben a hazai arénában, pirosló székem mellett. Úgy éreztem, minden adott volt arra, hogy a mai este is – mint oly sok másik – egy futballünnep legyen. Ott volt a még mindig pompázatos aréna, az ismét hazai bajnokira kilátogató ultracsoport, a tökéletes időjárási körülmények. A körítés rendben volt. A találkozó viszont… Nem a győzelmet várom el. Nem akkor jövök haza szomorúan egy meccsről, ha nem lövünk gólt. Akkor nem találom csak a szavakat, amikor LÉLEKTELEN, nulla produkciót látok. Ez a mostani pedig egy ilyen volt.
Amikor a megvénült öregfiúk meccseket nézem (legyen az akár baráti foci, akár „mini-bajnokság”), egy dolgot mindig hitetlenkedve tapasztalok. Az idő koptatta testükben ugyanúgy 120 fokon égnek, mint fiatalon. A maguk sajátos tempójában még mindig 100%-ra törekednek. Leteremtik egymást, ha nem jól helyezkednek, futnak amikor szükség van rá és kapura lőnek, amikor kell. Élvezik a focit, az életet, a szabad levegőt, a fű illatát, a levegőbe kerülő tesztoszteron szagát. Erre jön Kondás Elemér egy olyan produkció után, amire a szégyenteljes jelző sem elég negatív és azt mondja: a szurkolók számára „az a természetes, ha jól játszol. Ha meg nem játszol jól, gyenge vagy.” Úgyhogy álljunk már meg egy szóra. Ha az öregfiúk meccsen, meg az iskolaudvaron a labdát kergető amatőr diákok nem tehetik meg, hogy egy bizonyos szint alatt teljesítenek (különben egyből repülnek a pályáról); akkor hogyan teheti ezt meg 11-14 olyan labdarúgó, aki ezért kapja a (jelenlegi társadalmi viszonyok között brutálisan magasnak nevezhető) fizetését? Miért nem várhatom el én, jegyvásárló, a stadionban fogyasztó, a csapatomat és a szurkolást a nehéz időkben is felvállaló drukker, hogy ezek a játékosok 100%-osan odategyék magukat? Miért nem lehet számomra az természetes, hogy látok néhány begyakorolt szögletvariációt, 5-6 jó passzt, szép előrejátékot, ügyes próbálkozást? Miért kell akkor is csendben maradni, amikor gyenge, és mondjuk ki: SZ*R TELJESÍTMÉNYT nyújt a csapat, nem először és nem is másodjára. Nem kell messzire menni: az idei 4 bajnokink egyikén sem játszottunk megfelelően (a tavalyi szezonról nem is beszélve). Persze összemákoltuk magunkat a Békéscsaba meg a Honvéd ellen, de ugyanúgy tutyimutyi, csak percekre felvillanó játékunk volt.
Mert ahogyan ezeken a gyengére sikerült találkozókon, úgy ma a Haladás ellen is egyértelműen látszott: játékosaink sokkal magasabb szintű megoldásokra is képesek. Ott van a fejekben, a lábakban, a mozdulatokban az, ami miatt még mindig képesek vagyunk rajongani és reménykedni e játékért. És amikor ez nem jön elő, amikor ezt nem látjuk, akkor bizony érkezik a kérdés: ha én holnap bemegyek dolgozni és minden héten csupán egyetlen nap teljesítek kritikán alulit, meddig marad meg az állásom? Tőlem azt várják el, hogy minden egyes percben megfelelő teljesítményt nyújtsak – abban, amiben elméletileg jó vagyok. Lehet, hogy vannak családi gondok, egyéb jellegű stressz, rossz a munkamorálom, sűrű egymásutánban érkeznek a nehezebbnél nehezebb feladatok. Mégis elvárják, és nekem meg kell tudnom csinálni. Nincs mese. Miért ne lehetne ez elvárás az „agyonsztárolt” labdarúgóink esetében is? Miért ne lehetne ez elvárás a szakmai stáb, vagy a klub dolgozói esetében is?
Elnézést kérek az esetlegesen erős megfogalmazásokért, de az, ahogyan Elemér kezeli az őt (is) szidó szurkolókat és az, ahogyan ma 90 percen keresztül nem csináltunk néhány egyéni megoldáson kívül semmit, egyszerűen értelmetlenné teszi bármiféle összefoglaló megírását. Nincs mit összefoglalni. Vagy másképp fogalmazva, egyetlen mondat is elegendő erre: A DVSC minél előbb túl akart lenni ezen a kötelező megpróbáltatáson, hogy játszani kell egy meccset a Haladás ellen, futkároztak egy kicsit a labda után, nem volt kedvük kapura lőni és közben kaptak egy gólt, így ahelyett, hogy a dobogóra léptünk volna, lecsúsztunk az alsóházba.
Persze máshogy is alakulhatott volna az este, ha mondjuk Bereczki belövi a ziccerét, a túloldalon meg jól védekezünk. De ez sem lenne mentség arra, hogy látványosan nem tudtunk mit kezdeni a labdával. Látványosan gőzünk nem volt, mit akarunk csinálni, hogyan akarunk gólt szerezni. Tompák, gyávák, erőtlenek voltunk. És erre nem mentség a nemzetközi porond (Radosevic, Brkovic, Zsidai, Mihelic, Bereczki sem volt kezdő a Rosenborg ellen, de a cserék közül idevehetjük Ferenczit is).
Hogyan lehet az, hogy én lelkes amatőrként látom, hogy szélen verhető az ellenfél és van 3(!) magas csatárunk is, akik jól fejelnek, érdemes lenne beadásra játszani, de ezt mintha direkt nem játszanánk meg. Hogyan lehet az, hogy én látom, hogy tömörül a Haladás, nem jó ötlet befelé cselezni, a játékosaink mégis folyton ezt teszik és senki nem szól rájuk. Hogyan lehet az, hogy Bódi, Balogh, Castillion, Tisza, Mihelic (és lehetne folytatni még a sort) teljesítménye hullámzóbb mint a Balaton amikor harmadik szintű veszélyességi riasztás van érvényben?
Lesz itt még hullámzás, kérem, nem is kicsi. Már tavaly óta csak hullámzunk, gödörből gödörbe. Talán ideje lenne már megállni, mert egyre többen kezdünk tengeribetegek lenni. Tengeribetegnek lenni pedig nem jó dolog. Eléggé kellemetlen. Nincsenek is rá igazán szavak.
Hajrá Loki!
csibu
Megjegyzés: a játékosok értékelésétől most eltekintenék, elnézést miatta. Egyesekben nagyobb akarat látszott, másokban kevesebb, a megoldásaik azonban mindannyiuk esetében sokszor nem voltak megfelelőek. Ennek oka pedig a csapatjáték hiányában keresendő. Merthogy a foci az egy ilyen dolog…
Játékos osztályzatok:
