Enderson új sorozatának első része önkéntelenül hatalmas nosztalgiahullámot indított el bennem: bár a Nagyerdei Stadionba csak 2014 óta járunk, mégis, oly nagy különbségek fedezhetőek fel a 7 bajnoki címet megnyert csapataink „akkori klubja” és az „aktuális klubunk” között, ami mintha csak fényévekben lenne mérhető. Ami tovább mélyítette bennem ezt a szakadék-érzést, az a paksi meccset követő jelenet volt, melynek során a zöldmezes játékosok pacsiztak le a hazai szurkolókkal. Eszmefuttatásunk a szurkoló-csapat kapcsolat külsejét kapargatja meg egy kicsit.
„Oly távol vagy tőlem” – csendül fel az István, a király refrénje. A címadó dalbetét rendkívül beszédes, amikor a szurkolók és a csapat kapcsolatáról elmélkedünk. Félreértés ne essék, egyáltalán nem a szurkolók létszámáról szól ez a fáma (5-10 évvel ezelőtthöz képest átlagosan „csupán” 2-4000 nézővel kevesebb van jelen a mérkőzéseken), hanem arról, hogy az elmúlt években a szurkolók és a játékosok közötti kapcsolat Debrecenben óriási törést szenvedett.
Nyilván ebben szerepet játszottak a sikertelenebb évek (de sok csapat cserélne velünk ezekért a bizonyos sikertelen évekért), a balsors (BATE), a klub pálfordulása (szurkolókhoz és játékosokhoz való hozzáállás, hibás marketingdöntések, csapatra fordított összegek, befektetők hiánya, NBI erőviszonyainak átalakulása, pénzügyi és játékosszerződési bakik sorozata) és az MLSZ téveszméi és az ezzel párosuló szabályai, mellyel szinte a teljes hazai ultratársadalmat szétbombázták. De sok szurkoló számos fórumon elmondta, leírta, egy klubja van, a DVSC és bármi történjen, szeretett csapata mellett marad, akkor is, ha Ludánszki- és Pölöskei-félékkel a magyar sokadosztályban kell is éppen harcolnunk.
Ezek viszont „csak” külsőségek, a hétköznapok történései. De szinte minden héten eljön az a bizonyos 90 perc, amit olykor jobban, máskor kevésbé, de valamennyire azért mindannyian várunk. 90 percig képesnek kellene lennünk a személyes ellentéteket, a megbántódásokat, sértődéseket félretenni, képesnek kellene lennünk teli torokból szurkolni, sajátjainkat buzdítani a szó nemes értelmében, szektortól függetlenül. De valami gyökeresen megváltozott és mindennek a szurkoló-játékos kapcsolat itta meg a levét. Ez pedig szomorú. Már nem tudjuk úgy élvezni a játékot, mint korábban. A játékosok lassan már a győztes meccsek után is elgondolkoznak, egyáltalán kimenjenek-e a B-szektor elé megköszönni a biztatást. Mikor volt utoljára pacsizás a játékosokkal? Mikor hangzott fel utoljára a korábban természetesnek tűnő Hajráááá! — Debreceeen! válaszolgatás? Mikor láttuk azt, hogy az ultráink egységesek tudtak volna lenni? Sajnos ott tartunk, hogy a hazai meccseinken egy 30-50 fős vendégsereg is simán leszurkolja a mieinket és már annak is örülnünk kell, hogy az elmúlt találkozókon a B-szektorban egy kicsiny mag ismét feltűnt. Mégis, egy ideje mintha a csapat és a szurkolói közegünk két elszeparált, külön világ lenne.
Az idegenbeli túrák hangulata elképesztően nagyot esett, az elmúlt évek rossz játéka pedig mintha beleivódott volna stadionunk székeibe. A játékosok, klubalkalmazottak az elmúlt években hajlamosakká váltak a szurkolók, fórumozók, bloggerek kritikáján megsértődni, miközben a magánbeszélgetések során olyan szomorú és szörnyű belső állapotokról számoltak be, ami egy másodosztályú klub esetében is csak a szégyenérzet fokozására jók.
Nyilván a múltban sem volt mindig olyan a teljesítmény, vagy a hozzáállás, ami örömre adott okot. De a 2000-es években még felszólaltak a szurkolók, még adtak valamicskét a szurkolók hangjára, ha úgy adódott edzőt buktattak, ha úgy adódott elmesélték Az éhes kismalac történetét. Manapság azonban csak csendesen ücsörgünk és várjuk, hogy végre ugrasszon már talpra valaki egy-egy zseniális megmozdulással. Pedig ahogy Pontes fogalmazott a legutóbbi ankéton: a legfőbb célja, hogy ismét teltházas meccseket játsszunk.
Az akadémiára és az NB I-es csapathoz érkezett portugál edzők, az idén egyre jobban működő marketing és az augusztus végén történő vérfrissítés úgy tűnik, végre a helyes irányba állította csapatunk mozdonyát és lassan ugyan, de talán sikerül az elindulás. Mégis, amíg a játékosok és a szurkolók, az ultrák nem találnak vissza ismét egymáshoz, addig továbbra is egy hatalmas űr fog tátongani a Nagyerdei stadionban. S talán ez hiányzik legjobban az Oláh Gábor utcára visszagondolva. A csapat és a szurkolók kapcsolata, melyben mindannyian szívvel-lélekkel küzdenek a pályán és a lelátón egyaránt.
Ha a csapat elindul felfelé, az mindenképpen pozitív hatású lesz. De ahhoz, hogy ismét visszatérjen az igazi Loki-hangulat, ismét egymásra kellene találnia a csapatnak, a szurkolóknak, és az ultráknak egyaránt. Mindannyiukra hatalmas szüksége van a Loki-családnak. Bízzunk benne, hogy így lesz, hajrá Loki!
„Szívem szakad, ha rád gondolok, nélküled már elhervadok.”
Csibu
