Első NB III-as meccsem könnyen lehet, hogy az utolsó is volt egyben. Bár abban a hiszemben látogattam ki a DVSC II – MTK II meccsére, hogy nekiesünk a már tét nélkül játszó ellenfélnek, és egy győzelemmel biztosítjuk helyünket a harmadik osztályban; semmi ilyesmit nem láttam. Hogy mit láttam? Csupa olyan dolgot, ami erről a meccsről, illetve ami még rosszabb, az egész idényünkről és a teljes csapatról szörnyű ítéletet mond. Ez nem lesz egy pozitív írás – bár a mémekkel nem bánok majd csínján -, de muszáj beszélnünk erről is. Először tekintsük át röviden mi történt vasárnap este az Oláh Gábor utcai pályán, majd tekintsük át az egész szezont, ezt követően pedig értékeljünk. Ebédet, vacsorát bekészíteni, muzsikát elindítani (én ezt ajánlom: szomorú mix).
Azok kedvéért, akik a bevezetőt egyáltalán nem, vagy csak nem elég alaposan olvasták el, illetve azok kedvéért, akik az NB III-mal kevésbé vannak tisztában, ismétlem magam. A DVSC-DEAC-nak, a Loki NB III-mas csapatának mindenképpen győznie kellett volna ahhoz, hogy bennmaradjon a harmadosztályban. A harmadosztály átalakítása miatt a szokásosnál több csapat, összesen 16 esik ki a Keleti-, Közép- és Nyugati csoportokból. Az ellenfél a már mindenképpen 4. helyen végző, de az utolsó 8 fordulóban veretlen MTK II volt.
A mi kezdőnkben több rutinos NB I-es játékos is helyet kapott: Nagy Zoltán, Szatmári Csaba, Szilvási Péter, Völgyi Dániel, Könyves Norbert. Rajtuk kívül még Barna Szabolcs, és a Mezőkövesd ellen már pályára lépő Nagy Kevin is a pályán volt az első perctől kezdve, illetve a második félidőben Kóródi Nándor is lehetőséghez jutott. A többiek a kezdőből, és a kispadról: Szabados (kapus), Bíró, Virág, Kerekes; illetve Csősz, Takács S., Gafouroglou, Mócsán, Koval. Ezzel szemben az MTK az idei évet végigjátszó, valóban második számú csapatnak nevezhető együttessel jött; hiszen keretükben egyetlen NB I-es játékos sem szerepelt. A felállással nem bíbelődnék, elég annyit hozzá, hogy az MTK mintha 4-3-3-mal, mi pedig mintha 4-1-4-1-gyel próbálkoztunk volna, de abból ami a pályán zajlott hazai oldalon, nem sokat lehetett leszűrni. Az meg már csak a pont volt az i-re, hogy Barna Szabolcs szűrő középpályást játszott Völgyi lecseréléséig.
De a hab a tortán az az 5. perces momentum volt, amivel még azt a kis önbecsülésünket is aláásták, amink volt. Az első támadását gólra váltotta Csicsek Levente. Nem csak azért, mert az MTK beszorított minket és azt éreztette, mintha nekik lenne fontos a győzelem; nem csak azért, mert úgy mentek át a védelmünkön, mintha az nem is létezne; nem csak azért, mert a korán bekapott gól rossz hatással lehet a játékosokra. Nem. Ez mind eltörpül amellett, hogy a gólt az a Csicsek Levente szerezte, aki debreceni születésűként 15-16 éves koráig a DVSC játékosa volt! E két cikk a dvsc.hu-n pedig még ennél is többre világít rá [1.], [2.]; illetve ez a Haon cikk [3.] is érdekes információforrás esetünkben: Csicsek Levente korosztályának kiemelkedő labdarúgója volt a DVSC-ben, utánpótlásválogatottként nem csak DVSC-s időszaka alatt, hanem az után is számítottak rá [4.] az U19-es válogatottban, így egy csapatban játszva az idén nagyot robbantó Zsótér Donáttal (Honvéd), Koszta Márkkal (Honvéd), illetve az alapemberré váló Rácz Barnabással (Haladás), Gazdag Dániellel (Honvéd). Ha nincs a 2015-ös keresztszalag szakadása, talán mára ő is alapember az MTK-ban… Azóta azonban másfél évet lehúzott az NB III-ban és 24 meccsen 11 gólt és csak 1 sárgát szerzett. Ezek a tények. A kérdés az: hogyan engedhettünk el egy ilyen játékost, és vajon hány hasonlóan tehetséges DVSC-nevelést vesztettünk el az évek során?
Gyakorlatilag öngólt lőttünk tehát magunknak, de 10 perccel később ismét üresen hagytunk középen egy játékost, 0-2. Szuhodovszki Soma. Az első félidő további történései teljesen érdektelenek voltak, az egyetlen kapura tartó labdát Völgyi eresztette meg, a szépséghibája a dolognak, hogy csak egy lecsúszó beadás volt, és így is az A-szektorban kötött ki.
A második félidőben arra számítottam, hogy az MTK már nem küzd annyira mi viszont annál inkább. Az első kaput eltaláló lövés át is csúszott Varga Bence keze alatt: a nem sokkal korábban beálló Kóródi adott jó passzt Könyveshez, aki a tizenhatos sarkánál befelé tolta és kilőtte a hosszú alsót. 1-2. A társak ezt követően folyamatosan az általuk csak „Könyvi”-ként emlegetett játékost keresték, de csak egy lövést láthattunk tőle, ami Kerekes távoli löketéhez hasonlóan elkerülte az MTK kaput. A kontrákból tovább növelhette volna az előnyét az MTK, de vagy a felső kapufa segített ki bennünket, vagy Szabados mentett bravúrral. Ennyi, 3 kapura lövés 90 perc alatt, 1-2-es vereség, kiesés.
Gyorsan lezárnám ezt a fantasztikus meccsélményt, mely igazból az Oláh Gábor nosztalgikus atmoszférája és a vicces szurkolói bekiabálásokon túl semmilyen pozitívumot nem hordozott. Egyes játékosaink számára láthatóan az életet jelentette volna a bennmaradás (Szabados István nem is bírta ki könnyek nélkül a lefújást), mások számára meg csak értelmetlen nyűg volt. Így nem beszélhettünk csapatról az esetünkben. Ami tovább borzolta a kedélyeket, Lovas László ténykedése volt, aki annyira vakon volt, hogy olyat még nem láttam ilyen „magas” szinten. A címben szereplő „Kirúgás” értelmezésének első kulcsa az ő zsebében van: többször szöglet helyett kirúgást ítélt az MTK-nak, aminek hatására a meccs utolsó harmadában minden sípolásánál csak annyit kiabáltunk: Kirúgás! Látványos kezezésekre, hátulról történő becsúszásokra néma maradt a sípja, és annak ellenére ivószünetet tartatott a játékosokkal, hogy egyik stáb sem kérte azt.
A jobbak közé tartozott: Szabados, Könyves, Csősz. Az átlagos teljesítményére nem lehet igazán büszke: Bíró (ha sérülés miatt cserélték le, jobbulást neki!), Kerekes, Nagy Kevin, Nagy Zoltán, Kóródi. A gyenge kategóriába pedig Virág, Barna, Szatmári, Szilvási kerültek. Azonban aki a show-t elvitte és ezzel a képzeletbeli citromdíjat megkapta: Völgyi Dániel, akinek teljesítménye maga volt a katasztrófa. Nem elemezném túl a meccset, de higgyétek el, jobb, hogy nem láttátok. A szomorú nem is az, hogy kiestünk, hanem az, hogy egyetlen olyan játékost, egyetlen olyan megmozdulást sem láttam senkitől, ami miatt azonnal az első csapatba követelnék valakit. Sőt, a ma látottak alapján még Szatmárit is inkább elzavarnám mérgemben. Könyvesen láttam csak érett megmozdulásokat, illetve Szabados volt egyedül, aki mély benyomást tett rám, de ennyi. Meg egy bambi.
Egy mondatban összefoglalva, mit is jelent ez? Azt, b*ssz*meg, hogy a DVSC kiscsapata, az a csapat, amely elméletileg olyan játékosokból áll, akik mindent meg akarnak tenni azért, hogy az első osztályban is bizonyíthassanak, nem hogy NB II-es, de még NB III-as szinten sem áll! Hogy a Tiszaújváros, a Nyírbátor, a Rákosmente, a Tállya (könyörgöm, a Tállya!), a Szentlőrinc, a Hódmezővásárhely, a Csorna, az Andráshida meg az Ajka csapatában (és még kb. 30, NB III-ban maradt csapatnál) is érettebb, jobb játékosok játszanak, mint a DVSC-DEAC „csapatában”. Mindezt úgy, hogy nálunk a csapat fele NB I-ből „visszajátszó”. Felemelő érzés, ugye?
A történethez hozzátartozik természetesen, hogy a többi klub kiscsapata hogyan zárta a küzdelmeket. Puskás Akadémia II: 6., Gyirmót Győr II: 12., Videoton II: 13 (ezzel valószínűleg ők is kiesők (!), mivel a három csoport legrosszabb 13. helyezettje is kiesik; viszont ők, a többi kiscsapathoz hasonlóan, nem vették igénybe NB I-es labdarúgóik szolgálatát; illetve a Tatabánya kizárása miatt még kérdés, kit neveznek meg legrosszabb 13. helyezettnek), FTC II: 12., Békéscsaba II: 14. (kiestek), MTK II: 4., DVSC II: 14., UTE II: 18. (kiestek, de nem is vették komolyan, -100-as gólkülönbség és csupán egy győzelem). Remek. Ezeket az eredménysorokat látva biztos van értelme, az NB III-as kiscsapatoknak… ja, nem, nincs értelmük.
A cím „kirúgás” kifejezésének második kulcsához érkeztünk: vajon történik-e menesztés? Vajon annyi megalázó akadémiai történet után lesz-e valaki aki végre beismeri: hibáztunk? Vajon lesz-e olyan, akinek ehhez már nincs gerince? Vajon a vezetőség tesz-e bármit is? Mindenesetre a helyszínen volt a DVSC klubvezetőinek többsége (Szima Gábort, Róka Gézát és Herczeg Andrást is beleértve). Mert mi történt az elmúlt esztendőben? A DVSC-DEAC-ban kb. 40-50 labdarúgó játszott, köztük egy csapatra való érett NB I-es játékos. Ahhoz képest mondjuk jelenleg a hivatalos oldalon ez a kép fogad minket az NB III-as csapatnál:
A fenti mém után pedig tényleg ez a kérdés motoszkál bennem: van ennek így értelme? Ütköztessük a két oldalt, jöjjenek az ismert érvek.
1) „Az NB I-es keret játékosai sérülés után vagy nélkülözés esetén meccsterhelést kaphatnak.” Aki látta akár egyetlen harmadosztályú meccsünket is, saját szemével meggyőződhet, hogy itt hamarabb kapnak sárgalázat ezek a játékosok mint komoly meccsterhelést. Tét nincs, a teljesítmény nem hat ki a megítélésre, viszont csökken az ego, hiszen arra kevesen büszkék, hogy az NB III-ban játszanak, ha közben megtehetnék, hogy az első csapatnál legyenek. Ha pedig még egy ilyen meccsen meg is sérülsz, arra rámehet a karriered. Szóval meccsterhelés helyett lötyögéssel múlatják majd az időt. Ezért érdemes NB III-as csapatot fenntartani!
2) „Az NB I-es keret játékosai segíthetik a fiatal játékosokat és utat mutathatnak nekik, taníthatják őket.” Ha saját nevelésű játékosok, elismert labdarúgók lennének (pl. Dombi, Mészáros), akkor még talán igaz is lehetne ez az állítás. De ilyen játékos kevés van, azoknak pedig, akik visszajátszanak, nem biztos, hogy van ilyen belső motivációjuk.
3) „Eredményesebb lehet a tapasztalt játékosoknak köszönhetően a csapat és ez pozitív kihatással lehet a keret tagjaira, nem beszélve arról, hogy a visszajátszó játékosok is mentálisan jobb állapotban térhetnek vissza az NB I-es kerethez.” Már amennyiben nyernénk. Hogyan várjuk el, hogy bármely ifi egyből jól össze tud játszani Könyvessel, Mészáros Karollal vagy Castillionnal? Egy-egy meccsre beugorva senki nem lesz csapatjátékos, így ráadásul rombolja a csapat összetartó erejét. Ha pedig mégis nyer véletlen a csapat, rögtön ott az a béklyó, ami miatt senki nem tud igazán örülni: egy Nyírbátor elleni siker senkit nem fog feltüzelni, a fiatalok ráadásul úgy érezhetik, nem ők érték el ezt a sikert, hanem a visszajátszó NB I-es játékosoknak köszönhetik a sikert. Ember legyen a talpán az az edző, aki ilyen csapatot sikerre vezet és képes kellően feltüzelni. Egy ilyen csapattal Messi sem lenne bajnok, ha meg mégis, az nem csapatmunka lenne.
4) „Kritikus helyzet esetén bevethetjük az első osztályban az NB III-ban játszó fiatalokat.” Ahogy egy ideális világban a fenti három állítás akár igaz is lehetne, úgy lenne ez a legerősebb érv, ami mindenek felett áll. Hisz mi értelme egy második csapatnak, ha nem az, hogy akár azonnal bevethető játékosokkal lássa el az első keretet?! De nem, nálunk fordítva működik, NB I-es játékosokat adunk át az NB III-ba, hogy bennmaradjanak (és még az sem sikerült). Igazi fordított logika. Az MTK tökéletes példája annak, hogyan is kellene ennek működnie a gyakorlatban. Van egy tudatos játékfelfogásuk, játékstílusuk és ehhez keresnek edzőt, stábot, játékost, fiatalt. Ugyanazt a taktikát gyakorolják az NB III-ban, mint amit az NB I-es csapat játszik. A játékosokat ugyanazokon a posztokon játszatják, ugyanolyan utasításokkal, ahogyan az NB I-es csapat is teszi. Ugyanarra tanítják őket. Így ha jön egy váratlan helyzet, máris van utánpótlás, aki megmérettetheti magát a felnőttek között. Nálunk azonban ez képtelenség, és nem csak az edzőkérdés miatt (még Pontesnek is 7 hónap kellett, mire rátalált a csapathoz igazítható taktikára), hanem amiatt is, mert mindkét osztály csapatának kerete állandóan változik; ezzel pedig a játékstílus is változik. Egy nagyon egyszerű példa: hogyan várjuk el, hogy majd Barna Szabolcsból jó szélső hátvéd lesz, ha a harmadosztályban védekező középpályás? Hogyan várjuk el, hogy Kóródi Nándor jó szélső lesz két osztállyal fentebb, ha az első osztályú csapatunk nem törekszik a szélsőkre épített játékra, sőt, nincs is ilyen poszt az aktuális taktikában?
5) „A fiatalok megmutathatják, mit tudnak!” Ebben az állításban több tévképzet van, mint citromban a vitamin. Dehogy mutathatják. Ha valóban fiatalok, akkor a saját korosztályuk bajnokságából képesek lesznek kiemelkedni, így felhívva magukra a figyelmet. Ha már ahhoz nem elég fiatalok, akkor nincs mit megmutatni a harmadosztályban, szerződjenek le egy NB II-es csapathoz és ott vitézkedjenek, figyelni fogjuk őket. Arról nem beszélve, hogy ha Nagy Zoli, Völgyi Dani meg Balogh Jani, stb. játszik, akkor aztán valóban megmutathatja magát… aha, legfeljebb a padon (egyesek meg még onnan is kiszorulnak). A visszajátszó játékosok kiszorítják azt a néhány, szívvel-lélekkel, motiválva küzdő tehetséget. Eredményesek sem vagyunk, és még a fiatalok fejlődésének is gátat szabunk. Éljen!
Ráadásul, mint már említettem: az NB III-ból még igazán jó teljesítménnyel sem fog senki kiemelkedni. Mengolo mesterhármasa a Rákosmente KSK ellen (végeredmény: 8-3), vagy Bereczki számos gólja hiába volt fontos, remekbe szabott és csodálatos egyszerre, ha azt a Hatvan, meg a Tállya ellen érte el, senkit nem fog érdekelni. Ez pedig a játékosokat demotiválni fogja, hiszen hiába érzi úgy, most aztán mindent megtett, nem kapja meg a bizonyítási lehetőséget. Bíró Péter 10 (!) gólig jutott idén. Többet lőtt, mint az NB I-ben bármely játékosunk! Mégis, érdekel ez bárkit? (Igen, Pontes legalább az Atlantic Cup-on játszatta… Hatalmas karrier.) Kezeket fel, ki az, aki tisztában volt ezzel a ténnyel és ezek alapján az első csapatba követeli!
Ilyen körülmények között egyik játékos sem lesz motivált, egyik játékos teljesítménye, vagy erőnléte sem fog javulni, sőt, kiderül, hogy van 10-20 olyan játékosunk, akik feleslegesebbek mint űrállomáson a légycsapó. Itt kérek elnézést minden, e cikkben megjelent játékostól, nem őket akarom bántani. Viccen kívül azt mondom: ez nem Bíró Péter, Kerekes Krisztián, vagy Szabados István, stb. hibája. Sőt! Őket sajnálom elsősorban, hogy olyan, lejárt szavatosságú, bár egykoron kiváló, jó idényt futó, de mára az első osztályhoz kevésnek bizonyuló játékosok veszik el előlük a helyet, mint Balogh, Nagy, vagy Völgyi. Ennek az egésznek így, ebben a formában semmi értelme nincs. Ha valaki szerint mégis van, őszintén, várom a véleményét. Nyilván, egy ideális világban lehetne előnyt kovácsolni egy NB III-as csapatból, de a Loki jelen körülményeit látva sikerült totális katyvasszá silányítani azt az NB III-as csapatot, amely a 2008/09-es és a 2009/10-es szezonban az NB II Keleti csoportjának ezüstjével büszkélkedhetett…
Most azonban egy Megyei első osztályú csapat vált belőle. Itt érkeztünk el a kirúgás kifejezés harmadik kulcsmozzanatához. Nem csak a kapus rúghat ki egy labdát, nem csak a klub alkalmazottait lehet elküldeni, nem csak a semmirevaló játékosoktól lehet megszabadulni, hanem ki lehet rúgni egy teljes klubrészt is… Vajon megmarad-e a DVSC-DEAC ezek után? Vajon melyik a nagyobb szégyen? Megye I-ben játszatni a DVSC ifjú tehetségeit és kiöregedő futballistáit (Kelavának már az sem derogált, hogy az NB III-ban védjen, mit szólt volna egy megye egyhez); vagy megszüntetni egy olyan csapatrészt, mely egykor sikeres és hasznos volt…
Zárszó: Nem tudom, sikerült-e éreztetnem a helyzet tragikomédiáját. Itt egy csapat, amelynek kvázi semmi értelme, amelynek a fennmaradásához NB I-es játékosokra van szükség, miközben pont az lenne a célja, hogy az NB I-be adjon játékosokat. A saját farkába harapó kígyó tökéletes esete. De míg a kígyó saját farkával van elfoglalva, addig a Csicsek Levente-féle játékosok szépen felszívódnak, vagy a karrierjük bánja, vagy egy másik csapat húz hasznot belőlük. A nagybetűs DVSC pedig hiába nyilatkozza le egyik nap, hogy most már tényleg a magyar játékosok, meg a saját nevelésűek jönnek, kénytelen lesz egy nappal később öngólt lőni azzal, hogy Petkovic leigazolásán fáradozik (megj.: a kapus érkezésének egyébként örülnék). Miközben mondjuk ott van egy Szabados István az NB III-ban. Kérdem én: ha nem elég jó, miért nem zavarjuk el? Ha viszont van benne lehetőség, miért nem adunk neki IGAZI esélyt?!
A DVSC-DEAC elkallódott.
Ne történjen meg ugyanez az utánpótlásunkkal, mert a saját nevelésű játékosok képezik egy klub JÖVŐJÉT!
Ha lemondunk róluk, a saját jövőnket tiporjuk el!
MINDÖRÖKKÉ DVSC!
Csibu
