Egy percig nem tagadom (van is róla bizonyíték), hogy tartottam ettől a mérkőzéstől. Pintér Attila csapatai rendre szenvedést okoznak az ellenfeleknek (és a nézőknek), ráadásul a felcsútiak hozzánk hasonlóan remek formában voltak a meccset megelőzően. Igazi erőpróbának tűnt tehát ez a találkozó, amitől nagyon féltettem a csapatot, mint utólag kiderült, alaptalanul. Úgy tűnik ugyanis, elfeledkeztem egy örökbecsű igazságról a két együttes összehasonlításakor: van, amit nem lehet pénzért megvenni…
Ha létezik csapat, amelyet egy egész ország utál, akkor az a Felcsút. Ott van pl. a Fradi, amit mindenki ellenségnek tekint, aki nem fradista, de azért valljuk be őszintén, eléggé sok a fradista, így kiegyenlítődik a dolog. Mondhatnék még más csapatokat is, de egyrészt ezek a klubok legalább rendelkeznek saját szurkolótáborral, másrészt van múltjuk, amit lehet tisztelni. A „Puskás Akadémiáról” – az idézőjelet a cikk további részében is használni fogom, hiszen sem Puskáshoz, sem az akadémiához mint fogalomhoz semmi közük – mindez nem mondható el, ráadásul abban az érdekes helyzetben van a felcsúti egyesület, hogy bár érzékelhető a politikai háttere, és így ideológiai elven is sokan támadják, de még az elkötelezett Fidesz szavazók között sem találkoztam olyannal, aki szimpatizált volna velük. Egyszóval: politikai szimbólummá váltak ugyan, de párthovatartozástól függetlenül mindenki utálja őket. Nem meglepő, hogy már csak ezért is nagyon fontos lett volna a győzelem ellenük.
Herczeg András a szokásos kezdőt küldte a pályára: mivel Mengolo sérüléssel bajlódik, ezért a helyén a múlt héthez hasonlóan Tabakovic kezdett, egyebekben az elmúlt időszakban megszokott kezdő futott ki a pályára 4-4-2-es hadrendben. Ellenfelünknél kimaradt a keretből Szakály Péter, korábbi csapatkapitányunk, akinek a mérkőzést megelőzően gyermeke született, amelyhez ezúton is gratulálunk! Nélküle sem hiányoztak azonban az egykori debreceniek a „Puskás Akadémiából”: Osváth Attila a kezdőben, míg Danilovics, Zsidai és Szécsi Márk a kispadon foglalhatott helyet. Sokat elmond egyébként ellenfelünkről, hogy a pályára kifutó 11 játékos közül egyedül Hegedűs és Vanczák volt tavaly is tagja a vendégegyüttesnek, saját nevelésű labdarúgó pedig még a kispadon sem kapott helyet. (Egy akadémiánál…)
A mérkőzés pont olyan unalmasan kezdődött, ahogyan arra számítani lehetett: a felcsútiak – igazi Pinyős taktikával – ölték a játékot, és bár nagy helyzet egyik oldalon sem alakult ki, de nem igazán tudtunk föléjük nőni játékban. (Az ugyanakkor tény, hogy a szokásossal ellentétben ezúttal nem a bunkervédekezés dominált, hanem a labdakihozatalainkat zavarták meg, ugyanakkor a megszerzett labdákkal csak tötymörögtek.) Az első igazán nagy helyzetet így is mi tudtuk kialakítani: a 23. percben egy gyorsan elvégzett bedobás után Varga Kevin lőtt egyből, Hegedűs hárított, a kipattanót pedig Bódi – szinte üres kapura – nagyon csúnyán mellérúgta. Aztán a félidő közepe táján Herczeg András gondolt egyet, és teljesen átvariálta a csapat taktikáját, amivel aztán a vendégek egyáltalán nem tudtak mit kezdeni. Ezt követően teljesen föléjük nőttünk játékban, egyre jobban átvettük a játék irányítását, és a játékrész végén mindez góllá érett: Bódi fantasztikus labdáját Varga Kevin jobb külsővel átvette, majd ballal gönyörűen kilőtte a hosszú alsót. Milyen egyszerű játék ez a futball…
A második félidő elején veszélyesebbnek tűnt a PAFC, aminek főként az lehetett az oka, hogy túlzottan is kitámadtunk az előnyünk ellenére. Ez majdnem meg is bosszulta magát: Latifi léphetett ki, az őt követő Bényei elesett, a vendégek játékosa pedig eltolta a labdát Nagy Sándor mellett, majd az üres kapuba gurított. Erdős József azonban – talán inkább tévesen – érvénytelenítette a találatot szabálytalanság miatt. Nekem úgy tűnt, hogy Bényei mintha a saját lábában esett volna el, és nem lépett rá a támadó, ugyanakkor Latifi nem reklamált, és a meccset követően sem emlegette fel senki ezt a szituációt, így nem kizárt, hogy mégis helyes döntés született.
Innentől kezdve viszont nem volt sok keresnivalójuk a felcsútiaknak: egyre jobban beszorítottuk őket, sorra jöttek a lövések, zömében Könyves jóvoltából, a fölényünk pedig végül neki köszönhetően a 82. percben góllá érett: bár támadónk gyönyörű, külsős kapáslövését még elképesztő bravúrral hárította Hegedűs, az ezt követő szögletnél a kapus által röviden kiütött labdát már sikerült bekanalaznia a hosszú alsóba.
Ekkor lehetett érezni, hogy végleg eldőlt a meccs, és Tőzsér négy perccel később feltette a koronát saját és a csapat teljesítményére: jó 27 méterről, szabadrúgásból ragasztott egy elképesztő erejű lövést a kapu jobb felső sarkába. A labda szabályosan kikerülte a sorfalat, ilyen gólt még nemzetközi szinten is ritkán látni.
3-0 állt az eredményjelzőn, és igazi örömfocit láthatott a tomboló közönség. Bár a lefújás előtt még volt egy kapufája a „Puskás Akadémiának”, az eredmény már nem változott; magabiztos és nagyszerű győzelmet arattunk; a vendégcsapat pedig a szezonbeli legnagyobb vereségét szenvedte el.
Egy kis taktikai elemzés, ha már Pinyőnek nem ment:
Nem szabad elhallgatnunk, hogy ez a győzelem is nagyban Herczeg Andrásnak volt köszönhető. Nem csak arra gondolok, mennyire jól sikerült összeraknia ezt az együttest, vagy arra, hogyan tudja a maximumot kihozni a játékosainkból, hanem a mérkőzés közbeni taktikai váltására is.
A már leírtak szerint az elmúlt mérkőzéseken megszokott 4-4-2-es felállásban kezdtünk, amiből szemmel láthatólag felkészült a vendégcsapat, és a középpályán rendre fölénk tudtak kerekedni. A támadóink sokat örlődtek egyedül elöl, nem jutottak el hozzájuk a labdák, és mindemellett érződött, hogy a védelmünkön is nagyobb a nyomás az ideálisnál, bár ezt nem igazán tudta kihasználni az ellenfél. Herczeg András viszont érzékelte, hogy nem lesz ez így jó, ezért átálltunk a 4-1-4-1-es felállásra, személyi változtatás nélkül. Könyves kihúzódott a jobb oldalra, Bódi pedig középre került, bizonyos szempontból hasonló szerepkörbe, mint ahol korábban Holman játszott. Ezzel sokkal stabilabbá vált a középpályánk, lényegesen jobban meg tudtuk tartani a labdákat, és a két szélen Varga és Könyves, valamint a szélső hátvédeink is gyakran odaértek a kapu elé.
Erre az új stratégiára nem igazán tudott Pintér Attila mit reagálni, látszott, hogy ide nem lesz elég a tolódás. Különösen érthetetlenek voltak egyébként a cseréi, és azt sem bánom, hogy Molnár Gábor csak a hajrában léphetett pályára, az ő mellőzése is hibás döntésnek bizonyult, egyből megélénkült a beállításával a támadójátékuk. De ez legyen az ő bajuk, mi inkább örüljünk neki, hogy Herczeg András így leiskolázta stratégiailag egykori remek szövetségi kapitányunkat…
Fontos még megemlíteni, hogy a védelmünk azért is működik annyira jól, mert bevállaljuk a bátrabb megoldásokat és labdakihozatalokat, ugyanakkor szükség esetén nem szégyelljük arra rúgni a labdát, amerre állunk. Jó azt látni, hogy nem felívelgetünk, hanem a saját kapunktól kezdve építgetjük a támadásainkat, még akkor is, amikor nyomás alá helyeznek minket letámadással. Mindezek mellett a pontrúgásainknál érezhető a tudatosság, látványosan építünk ezekre a szituációkra, és kiemelkedően sok gólt értünk el közvetlenül vagy közvetve ezekből a helyzetekből: az eddigi 16 gólunkból 8-at, azaz minden második találatunkat tizenegyes, szabadrúgás vagy szöglet után jegyeztük. (Sőt, ha Sós Bence Paks elleni gólját is ide számítjuk, amit szintén egy pontrúgás előzött meg nem sokkal, akkor egyenesen 9-re nő ez a szám.) Döbbenetes statisztika az elmúlt évek tükrében.
Játékosok értékelése:
Nagy Sándor – 0
Nem akadt sok dolga, ami jelzi, mennyire jó munkát végzett a védelmünk. Amikor azonban hárítani kellett, akkor a helyén volt, ezúttal is magabiztosnak éreztem. Különösen tetszett az első félidőben bemutatott mentése, szépen lépett ki a kapujából és tisztázott a kilépő felcsúti játékos elől.
Bényei Balázs – 6
Több szép megoldása akadt, főleg támadásban, néha szinte megalázó volt, ahogy szórakozott a vendégek védelmével. Ezzel a résszel tehát teljesen elégedettek lehettünk, ugyanakkor sajnos védekezésben most nem éreztem annyira biztosnak, rendre rossz ütemben ugrott fel a labdákért fejelni, és ezen felül is többször bizonytalannak tűnt. Ennek ellenére nincs szívem rosszabb jegyet adni neki, még ha ez csak egy gyenge 6-os is.
Kinyik Ákos – 7
Szinte hibátlanul hozta le a meccset, folyamatosan fejlődik a játéka. Ritkán szoktam élvezni a középhátvédek játékát, de őket kifejezetten szeretem nézni Szatmárival, mert remekül egészítik ki egymást. Kinyikben az a legjobb, hogy a látszólagos egyszerű stílusa mögött meglepően nagy játékintelligencia van, előre gondolkozik, hogy vajon hová érkezik majd a labda, és lépéselőnybe kerül a támadóval szemben, mert már alapból sejti, mi lesz a következő lépés. Azt is érdekes volt látni, hogy a labdákat sem vaktában fejelgeti ki, hanem megpróbálja társhoz irányítani, amikor csak lehetséges. Nagyon kellemes csalódás a teljesítménye, talán annyit tudnék „negatívumként” kiemelni, hogy eddig az ellenfél kapuja előtt nem igazán érzem benne azt a veszélyt, amit a tavalyi gólmennyisége indokolna. (A Budaörs színeiben a 2016/17-es szezonban középhátvéd létére 5 találatig jutott.)
Szatmári Csaba – 7
Ha Kinyikről azt mondtam, hogy taktikus, okosan helyezkedő középhátvéd, akkor Szatmárinak ki kell emelni az energikusságát, amivel jól kiegészíti védőtársát. Kinyik inkább „vonalban” söpröget, Szatmári viszont hatalmas sprintekkel mindig berobban oda, ahová a labda kerül. Neki is egyre jobb érzéke van a helyezkedéshez, ha pedig mégsincs ott, ahol kellene, valahogy csak odaér az esetek többségében. Egyre jobb középhátvéd válik belőle, rá is igaz, ami Kinyikre: szinte hibátlanul hozta le a meccset.
Ferenczi János – 6
Ez most az a Ferenczi volt, akit máskor is szívesen látnék. Egy-két apróbb helyezkedési hibától eltekintve ezúttal a védekező feladatát is jól ellátta, több jó mentést bemutatott, látszott rajta az akarat, becsúszott, beleállt az ütközésekbe, azonnal visszazárt, egyszóval megtette azt, amit máskor hiányolunk tőle. Emellett főleg az első játékrészben kifejezetten aktív volt támadásban, szóval csak így tovább, jó lenne, ha egyszer végre a középpályán is láthatnánk, mire képes, mert folyamatosan érződik a veszély a beadásaiban és átlövéseiben.
Bódi Ádám – 6
A mérkőzés elején az elmúlt egy-két meccs Bódiját láthattuk, rengeteg pontatlansággal és bosszantó hibával. Különösen csúnyára sikerült az eltört lövése, ahol csak a félig üres kaput kellett volna eltalálnia. Az azonban látszott, hogy nagyon küzd és akar, rengeteget segített be most is a védekezésbe, ráadásul az első gól előtt gyönyörű gólpasszt adott Vargának. Érdekes kérdés lehet, hogy melyik poszt a legideálisabb neki, mert középre húzódva látványosan feljavult a játéka. Ez egyébként logikusnak tűnik nekem, mindig furcsának találtam, miért szélen játszik Bódi, miközben a képességei és erősségei talán inkább középen tudnának érvényesülni.
Tőzsér Dániel – 7 
Hol volt tavaly ez a Tőzsér Dani? Végre igazi vezér a pályán, ez a meccsek óta tartó tendencia pedig szerencsére ezúttal sem szakadt meg, sőt, talán még inkább érzékelhető volt, mint eddig. Már az első félidőben is akadt egy bődületes szabadrúgása, ami kicsivel célt tévesztett, de a második játékrész hajrájában meglőtte a szezon (egyik legnagyobb) gólját. Sajnos a felvételek nem adják vissza ugyanazt, mint amit a kapu mögül lehetett látni, de amilyen ívben a labdája kikerülte a sorfalat, arra csak kevesen képesek. Ezen kívül mezőnyben is hatalmasat dolgozott, ezúttal szeme volt szinte minden labdájának, és védekezésben is jó megoldásokat választott. Egyedül az bosszant, hogy akinek ilyen rúgótechnikája van, az miért nem mutatja meg ezt többször.
Aleksandar Jovanovic – 6
A mérkőzés utolsó harmadát leszámítva nem voltam annyira elégedett a védekező játékával, főleg az első félidőben elképesző mennyiségű labdát szórt el, ráadásul saját térfélen, amiből többször is megindulhatott a Felcsút. Ez a pontatlanság szokatlan volt tőle, és ezt csak az tudta ellensúlyozni, hogy egyébként szokás szerint végig hajtott és több jó labdaszerzése és passza is volt, főleg a vége felé, valamint szinte az összes veszélyes támadásunkból kivette a részét.
Varga Kevin – 7
Hihetetlen ez a srác. Olyan természetességgel és vagánysággal játszik, amilyet fiatal játékosoktól ritkán látni kis hazánkban, ráadásul teszi ezt kifejezetten eredményesen, az ellenfélre nézve pedig életveszélyesen. Nem fél lőni, ráadásul a lövéseinek szeme van. Nem fél cselezni, belemenni a párharcokba, amelyekből az esetek egy jelentős részében győztesen kerül ki. Mindezek mellett besegít a védekezésbe is, ami azért Ferenczi esetében amúgy sem mindegy. Látszott rajta ezúttal, hogy kevésbé fáradt el a második játékrészre, mint az eddigiekben. Már csak arra lenne szükség, hogy ezt a formáját az idegenbeli meccsekre is átmentse, mivel eddig inkább csak a Nagyerdei Stadionban tudta megmutatni a tudását.
Könyves Norbert – 7
Óriási mezőnymunkát végzett, folyamatosan terrorizálta a vendégek védelmét, és csak Hegedűs volt az oka, hogy nem szerzett hamarabb gólt. Nagyon megérdemelte már, hogy betaláljon, meccsek óta küzdött érte, reméljük, hogy ez elhozhatja az áttörést számára. Nem gondoltuk volna, hogy ekkora erősségünkké válhat, de valami mintha „átprogramozódott” volna a fejében, és azt érzem, úgy küzd a csapatért, mintha mindig is debreceni lett volna.
Haris Tabakovic – 6
Bár a kapura ezúttal nem volt különösebben veszélyes, de rengeteget dolgozott a mezőnyben, jól tartotta meg és osztogatta a felpasszolt labdákat. Főleg az elején nagyon sokat faragták őt a felcsúti védők, de azért csatárunkat sem kellett félteni. Külön pozitívum volt, hogy mennyire nagy hatékonysággal passzolt, hiába darabos a mozgása, ebben valahogy nagyon jó. Sajnálatos a sérülése, reméljük, hogy nem esett ki hosszú időre, bár nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
∼•∼
Takács Tamás, Tisza Tibor, Csősz Richárd – 0
Kevés időt kaptak, így nagyon érdemi lehetőségük sem volt megmutatni magukat. Igaz, ezen a meccsen nem is volt nagyon olyan teljesítmény, ami indokolta volna a korábbi cseréket. Takács kicsit darabosan mozgott ezúttal az elmúlt két meccshez képest, viszont a Könyvesnek adott, pörgetett passza gyönyörű volt. Tiszánál érdekes kérdés, hogy a sérülések és eltiltások időszakában mire lesz képes, Csősz pedig némi túlzással annyi percet játszik a szezonban, ahány meccset. Jó lenne majd egyszer őt is hosszabb időre megnézni, milyen focista is valójában.
∼•∼
Herczeg András
Azt eddig is tudtuk, hogy a klub sikeredzőjéről van szó, nem kell nagyon magyarázni a BL és EL főtáblát, hogy mekkora siker volt mindkettő. Számomra azonban még ezekkel együtt is most mutatta meg igazán, az elmúlt mérkőzéseken, hogy mennyire is képzett edző. Ebből a nem túl erős keretből a megfelelő motivációval és meccsről meccsre remekül kidolgozott stratégiával nagyszerű csapatot formált. Nyugodtan mondhatjuk, hogy leiskolázta Pinyőt, aki nem csak szakmailag, de emberileg is sokat tanulhatna edzőnktől.
— A mérkőzés színvonala – Csapatunk teljesítménye – A bírói ítéletek —
Az első félidő szenvedős, nyögvenyelős volt, a PAFC a tőlük várható undorító bunkerfocit játszotta. A második félidőre felpörgött a játék, jót tett a gólunk a mérkőzésnek. Az, hogy a végére ez egy ennyire élvezhető és nézhető meccs lett, egyértelműen csak nekünk köszönhető. A Loki ugyanis élvezetes, gólra törő, sokszor kombinatív és szép egyéni megmozdulásokat hozó játékot mutatott be, így egyértelműen egy kiváló teljesítményt láthattunk a fiúktól. Erdős József ténykedése vegyes volt: ugyan a lapok terén elég sok hibát vétett a felcsútiak javára, pl. Diallo kiállítása elmaradt, mint ahogy Heris is minimum egy sárgát megúszott, azonban számunkra is hozott egy kedvező döntést, mikor – véleményes módon – nem adta meg Latifi gólját. A szubjektív véleményem nem volt róla negatív, hiszen nem éreztem azt, hogy egyoldalúan vezetné a meccset, viszont sokat hibázott, így objektíve nézve a 3-as is jóindulatú. A kétes ítéletei összességében kiegyenlítették egymást, és különösen is érdekes kérdés lehet, hogy vajon idén minek köszönhető, hogy hosszú évek után először nem fújnak ellenünk a bírók.
Záró gondolatok:
Akadnak néha olyan reklámok, amelyeket tényleg sikerül nagyon eltalálni, és biztosítják egy adott márka vagy termék számára, hogy a nevét évek múltán is emlegessék az emberek. A Master Card hirdetése is ilyen volt, mivel meg tudta ragadni a lényeget: bár fontos dolog a pénz, de nem old meg minden problémát, nem „mindenható”. Valamiért folyamatosan ez a reklámszöveg jutott eszembe a mérkőzést követően, annyira találónak éreztem.
Van, amit nem lehet pénzért megvenni…
Az elmúlt fordulókban végre valamit ismét érezhetünk abból, miért is annyira különleges dolog Loki szurkolónak lenni. Visszatért a stadionba a hangulat, újra vannak érzelmek, a játékosaink és a szurkolók részéről egyaránt, látni a klubhűséget és kötődést, a vagányságot és az alázatot. Ezek mindig is meghatároztak minket, csak az elmúlt években valahogy háttérbe szorultak. Most viszont, a legnagyobb bajban és a biztos kiesés kapujában, hirtelen visszatértek. Nagyban köszönhető ez egy embernek, Herczeg Andrásnak, aki rácáfolt a kétkedőkre – köztük rám is -, és bebizonyította, hogy lehet a szarból is várat építeni. A munkája nyomán újra lett egy szerethető csapat, amely az elsőtől az utolsó percig hajt és küzd a pályán, nem alibizik, átérzi, mit jelent a címer a mezén. Kezd magához térni a szurkolótábor, és újra a csapatra hangolódni. Hosszú évek óta nem élveztem annyira meccsre járni, mint mostanában, pedig ehhez hasonló győzelmi szériából akadt egy pár az elmúlt szezonokban is.
Ezt az identitást, szurkolótábort, múltat, hagyományt, életérzést, közeget nem lehet pénzért megvenni, még ha ezt sokan nem is értik. (Próbáljuk meg elképzelni, ahogy a felcsúti játékosok olyan eufórikusan ünneplik a góljukat, mint a mi focistáink tették azt a második találatunknál. Nehezen megy, ugye?)
…Minden másra ott a Master Card…
Élő példa erre a „Puskás Akadémia”, amely mindenben az antitézise annak, amit a fociban és egy csapatban szeretni lehet. Egy kreálmány, amely nem csak a játékosait, hanem még a nevét is ellopta egy másik klubtól; amelynek nincsenek szurkolói, és esélye sem arra, hogy ez megváltozzon, és amely a létezése alaptételeit és célkitűzését is folyamatosan semmibe veszi, hiszen akadémiaként nem ad lehetőséget a fiataloknak, ráadásul az NB2-es „fiókcsapata”, a Csákvár is egyre csak bukdácsol a remek szakmai munkának köszönhetően. Ebben az egy klubban tökéletesen megtestesül a hazai futball minden baja: kezdve a beszédhibás, arrogáns, önkritikára teljesen képtelen, a hazai mezőnyből még ezzel együtt is viszonylag kiemelkedő edzővel; folytatva a lélektelen, a klubhoz kötődni nem képes, csak a fizetést szem előtt tartó játékosokkal; bezárva azzal a téves feltevéssel, hogy ha politikai alapon döntve, sokszor mindenfajta koncepciót nélkülözve teletömjük pénzzel a bajnokság bizonyos csapatait, akkor biztosan jönnek majd az eredmények. Nem jönnek. Azért nem, amire ez a meccs is rámutatott: legyen bármennyi pénz, a koncepciót, jó szakmai munkát, identitást, vagányságot, hűséget, elkötelezettséget nem lehet pénzért megvenni. Így pedig hiába jó és szimpatikus a kormányzati célkitűzés a futball fejlesztésére, az út sajnos teljesen elhibázott.
…Amit azért néha mi is használhatnánk
Ettől függetlenül az sem ideális, amit Szima Gábor vall, mondhatni, a másik véglet. Tényleg szomorú, hogy pl. a „Puskás Akadémiához” ömlik az a temérdek pénz, aminek lehet, hogy mi a feléből is BL vagy EL főtáblás csapatot tudnánk építeni. Az viszont látszik, hogy a teljes pénznélküliség, spórolás, zsugoriság sem járható út. Néha ugyanis tényleg csak egy kis áldozat hiányzik a nagy profithoz. Nem igazán ideális az a jelenség egy klub életében, ha a legnagyobb erősítést éveken át a távozók (pl. legutóbb Holman) személye jelentik. Attól még, hogy nincs elég pénz igazolni, legalább a befolyt összegeket vissza lehetne forgatni a csapatba. Attól, hogy nem vagyunk olyan gazdag klub, mint a PAFC, még lehetne korrekt módon hozzáállni a játékosokhoz, hogy ne vigyék rossz hírünket.
Mert azt látni kell az eufória közepette – ami a tegnapi meccsen rajtam is úrrá lett -, hogy ez a teljesítmény tényleg csoda, ami más edzővel nem működne. Ez pedig így nagyon vékony hajszálon múló stabilitás, és ilyenkor felesleges sikeres jövőről, bajnoki címről álmodozni, mert ahhoz nem elég, ha az edző, a játékosok és a szurkolók mindent megtesznek. Legalább ennyire kellene hozzá a klubvezetés is.
Ha majd ebben változást látok – akár személyi szinten, akár hozzáállás szintjén -, akkor én is jó szívvel énekelem, hogy „harcoljatok a bajnoki címért”. Addig viszont maradjunk reálisak, és örüljünk tiszta szívből annak, hogy rendelkezünk szinte minden fontos dologgal, amit nem lehet pénzért megvenni. De azért néha nem ártana a Master Card sem…
Hajrá Loki!
Enderson
(fotók forrása: dvsc.hu)
