Igazság szerint már két cikkötlet is ott volt a fejemben, és azon gondolkoztam, hogy melyiket írjam meg végre. Aztán jött a keddi Magyar Kupa mérkőzés a Monor ellen, és látva a teljesítményünket, majd olvasva az összefoglaló alatti kommenteket, úgy döntöttem, hogy inkább valami másról írok, mint amit elterveztem. Sokszor lett már abból vita a szurkolók között, hogy mennyire lehet/szabad kritizálni a játékosainkat. Az alábbiakban erről szeretnék pár gondolatot leírni.
Ha létezik egyértelmű meccs, akkor az a Monor elleni kupatalálkozónk volt. Tartalékos felállásunk ellenére egy két osztállyal lejjebb szereplő együttes látott minket vendégül, szóval joggal lehetett kötelező győzelemként beharangozni az összecsapást. Ráadásul szinte csak olyan játékosaink kaptak lehetőséget, akik a bajnokságban periférián vannak, és minden ilyen tétmeccs hatalmas bizonyítási lehetőség (lenne) a számukra. Mégis, végül csak a kínkeserves továbbjutásnak örülhettünk. Nem szeretném ismételni önmagunkat, mint ahogy külön kiemelve a hozzászólásokkal sem szeretnék foglalkozni. Pár gondolatot viszont fontosnak érzek leírni, pl. a focisták és a szurkolók kapcsolatáról, és arról, miért is más egy labdarúgó munkája és életútja, mint egy „átlagemberé”.
„Nem”
Örülnénk-e neki, ha idegen – sokszor laikus – emberek folyton néznék az elkészült munkáink eredményét, és időnként vállalhatatlan stílusban kritizálnák a teljestményünket? Jó érzés lenne-e, ha ebben az esetben meg sem igazán tudnánk védeni magunkat, mert ha ellenvéleményünk van, az csak olaj a tűzre? Nyilvánvalónak tűnik, hogy mindkét kérdésre „nem” a válaszunk. Azt is könnyű belátni, hogy a focisták életében jelen van mindez, és ez bizonyos esetekben tényleg nem lehet könnyű. Sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni: nem éppen arról szól valahol egy meccs a szurkolók számára, hogy kiéljék a hétköznapok során felhalmozódott frusztrációt? Egy játékos vagy ellenfél szidalmazása során nem pont azok a feszültségek törnek a felszínre, amelyek máshol nem találnak utat a szabadba? De bizony, kár ezt elvitatni. Akkor lehet sajnálni a játékosokat? Igen, bizonyos értelemben lehet, főleg a különösen szélsőséges támadások (pl. huhogás, kifejezetten az adott játékost szidalmazó rigmus) esetében. Talán nem olyan nehéz elképzelni, hogy esne ez nekünk…
További problematikus kérdés, hogy mi utána tudnánk-e csinálni. Gondolok itt természetesen a tehetségre, de koránt sem csak arra, hanem pl. a kitartásra, a belefektetett munkára, valamint a konkrét helyzetekben meghozott döntésekre is. Tudnánk-e gólt szerezni akár csak egy Monor elleni meccsen is, vagy bírnánk-e a 90 perces találkozók legvégéig erővel? Könnyen lehet, hogy nem; kell, hogy legyen valami oka, miért nem lettünk profi focisták. Ebből az aspektusból nézve sem tűnik teljesen igazságosnak a kritika, mivel olyasmi kapcsán elégedetlenkedünk, amiben mi sem lennénk jobbak, sőt… Persze erre fel tudjuk hozni érvként, hogy ezt tudva nem lettünk focisták, lehetett volna másnak is követni a példánkat, de talán szemléletesebb, ha analógiát vonunk egy másik szakma kapcsán. Kimentheti magát egy ügyvéd az elrontott adásvételi szerződés jogkövetkezményei alól azzal, hogy az ügyfél sem tudta volna azt jobban megírni? Mindenki válaszolja meg magának a kérdést. Most pedig közelítsük meg a másik oldalról a dolgokat…
„Igen”
Örülnénk-e neki, ha idegen – sokszor laikus – emberek folyton néznék az elkészült munkáink eredményét, időnként tombolnának örömükben a teljesítményünket látva, és lépten-nyomon kifejeznék az irántunk érzett rajongásukat? Jó érzés lenne-e, ha akkor is támogatnának minket és kitartanának mellettünk, amikor mi nem vagyunk kibékülve magunkkal vagy a teljesítményünkkel? Nyilvánvalónak tűnik, hogy itt viszont mindkét kérdésre „igen” a válaszunk. Bizony, nem meglepő, de egy focista életében jócskán jelen vannak ezek is, nem csak az előző részben írtak. Mert, ha igazán őszinték akarunk lenni: nem szól talán arról is egy meccs a szurkolók számára, hogy kiéljék a csodák és intenzív érzelmek iránti vágyaikat? Egy játékos szeretete és „megéneklése” során nem pont a rajongás és hősök iránti vágy érzése tör valahol a felszínre?
Politikusnak és focistának születni kell
Ahhoz, hogy kicsit jobban megértsük ezt a fenti kettősséget, valamint azt, miben más a focisták élete egy átlagos munkát végző személyétől, érdemes összehasonlítani a két világot. Az embereket szállító buszsofőr, a leveleket kézbesítő postás, az ügyiratokat kezelő hivatalnok vagy a hajakat formára igazító fodrász is képes hatást gyakorolni másokra, „jobbá tenni a világot”, de ennek eredménye csak kicsiben, a közvetlen környezetében érződik. Nem mondja be a híradó, hogy a pincér hány embernek szolgálta fel aznap az ételét, nem szerzünk tudomást arról sem, miként enyhítette a szenvedő beteg fájdalmát a kórházi nővér. A hétköznapok részeként kezeljük ezeket, és fel sem tűnik az esetek többségében, természetesnek vesszük. Ha valamiért mégis bekerül a hírekbe az „átlagember”, akkor sajnos szinte mindig negatív kontextusban: a buszsofőr életében először balesetezett, az orvos elrontott egy műtétet… Legfeljebb ennek van hírértéke a nyilvánosság számára. Arról viszont, hogy Messi mesterhármast szerzett, vagy Totti visszavonult a Roma csapatából, nagyon sok ember értesül, ez tematizálja a közbeszédet.
Hasonló jelenség figyelhető meg a politikusok esetében. Rengetegen elvakultan, fanatikusan rajonganak értük, míg mások egy kanál vízben meg tudnák folytani őket. Emberek utaznak országokon át, áldoznak rengeteg pénzt és időt arra, hogy lássanak egy focistát élőben játszani, vagy személyesen meghallgathassanak egy politikust. Társadalmi kérdés ezeknél az embereknél, miként végzik a munkájukat, mit mondanak és csinálnak. Persze a jelenség gyökerét tekintve vannak azért különbségek. A politikus felelőssége tényleg hatalmas lehet, mivel az egész közösség sorsát, jelenét és jövőjét befolyásolhatja egy-egy döntése; bizonyos, szélsőséges esetekben tömegek élete múlhat rajta.
A focista ezzel szemben csak játszik, szórakoztat, az emberek számára örömforrást szolgáltat. Mégis, a két eset között nagy az átfedés: aki ezekre a pályákra megy (vagy mondjuk művésznek), hasonló jelenségekre készület fel. Az átlagosnál lényegesen magasabb társadalmi státusz, sokszor azzal a megítéléssel társulva, hogy ez érdemtelen és igazságtalan. Szélsőséges érzelmi ingadozások; az egyszerre feléjük áradó mérhetetlen rajongás és gyűlölet. Beszédtémává válás és széles körű kritizálhatóság. És ami a legfontosabb; az ezek mögött álló „másság” érzése, amit a sztárság jelent. Mintha lenne egy válaszfal, a hétköznapi és híres emberek világa között. Sok mindent eltakar ez a fal: egyrészt azt az egyszerű tényt, hogy ugyanolyan emberek vannak mindkét oldalán, a legmélyebb szinten azonos vágyakkal, álmokkal, alapvető igényekkel; másrészt azt, hogy mennyi munkával és áldozattal jár a hírnév. Viszonylag kevés szó esik arról, hogy a kormányfők napi 3-4 órákat alszanak, hogy Cristiano Ronaldo és sok más híres focista mennyi, szinte felfoghatatlan energiát fektetett abba az eredménybe, amit elért. A színészek kapcsán is könnyen elsiklunk olyan apróságok felett, mint hogy valaki 20 kilót hízik vagy 30-at ad le egy szerep kedvéért.
Mindezek miatt egyébként ezekre a pályákra tényleg születni kell. Hatalmas a teher és a felelősség, a társadalmi nyomás is. Ugyanakkor lehetőséget teremt minden ilyen munka arra, hogy az ember széles körben hasson másokra, és hírnevet szerezzen magának, akár halála utáni időkre is. Arról persze lehet vitatkozni, hogy ez mennyire fontos, de aki ezekre a pályákra megy, az gyakran pont erre vágyik. A minimum viszont az, hogy tisztában van vele, mivel jár mindez, és bevállalja.
A mi kis valóságunk
Tudom, nagyon messzire elkanyarodtunk a Monor-DVSC mérkőzéstől. Az ott pályára lépő játékosaink ugyanis távol állnak ettől a fajta sztárságtól. Kishírek hasábjain, a csapatok összeállításánál leírva szerepel a nevük, a lelkesebb nézők persze amúgy is ismerik őket valamennyire. Gyerekek azonban (jelenleg) nem álmodoznak arról, hogy egyszer majd ők is olyanok legyenek, mint Kuti vagy Bíró, felnőttek sem ölelgetik a boldogságtól könnybelábadt szemmel Filip vagy Sekulic mezét. Ők jelenleg a foci fodrászai, buszsofőrjei, pékjei, ügyintézői. Részét képezik a nagy egész masszának, de a szűk környezetükön túl nem tudnak kiemelkedni. Ne feledjük azonban, hogy egykor ugyanez igaz volt pl. Dzsudzsákra, Balogh Norbira vagy Varga Kevinre is, csak aztán megváltozott velük valami. Kitörtek ebből az állapotból, ki előbb, ki utóbb, ki könnyebben, ki nehezebben, de ismertté és példaképpé váltak. Arról persze lehetne külön beszélni, hogy ez még mindig csak a kis magyar valóság része, és vajon hányan ismerik a világon ezen focistáink nevét, de a különbség talán érzékelhető. A kérdés tehát az, hogy a fiataljaink, akik most bizonyíthattak, megtettek-e mindent azért, hogy ők is erre az útra léphessenek; a légiósaink és idősebb játékosaink pedig azért, hogy igazolják, nem csak a helyet foglalják a keretben. Ez pedig már nem csak a sztárságról szól, hanem egyáltalán arról, ami mindnyájunk életében megjelenik: megtettem-e mindent lelkiismeretesen a munkahelyemen?
Miért jött létre a foci?
A foci kapcsán ráadásul sokszor elfeledkeznek róla a szakmán belüli érintettek, hogy ennek a munkának valójában semmi gyakorlati haszna nincs a szurkolók szórakoztatásán kívül. Míg az amatőr szinten űzött sportok esetében elmondhatjuk, hogy céljuk az egészséges életmód és kikapcsolódás, valamint közösségi élmények szerzése, addig a versenysport esetében indokolatlan lenne csak ezért (ilyen horrorisztikusan magas) fizetéseket adni. A focista feladata, munkaköre így viszont valójában az, hogy teljes erőbedobással mindent megtegyen azért, hogy saját szurkolóit, illetve a nézőket szórakoztassa, nekik sikerélményeket okozzon. Ha alibizik, vagy akár csak nem nyújt 100%-os teljesítményt, akkor a munkájának szükségességét kérdőjelezi meg. A fociban az a teher is nyomja ráadásul a játékosok vállát, hogy mennyire képesek a teljesítményükkel előremozdítani, adott esetben életben tartani egy klubot, amihez szurkolók tömegei kötődnek érzelmileg. Hiába kisebb ennek a valós jelentősége, mint egy-egy politikai döntésnek, azért lebecsülni semmiképp nem szabad.
Már csak azért sem, amit a monori mérkőzés is tökéletesen megmutatott. A fent említett érzelmi kötődés miatt ugyanis a szurkolók nagyon sok áldozat meghozatalára képesek. Nem kell feltétlenül az ultralétre gondolni – bár ennél nehéz lenne szemléletesebb példát találni -, elég mondjuk azokat a drukkereket példaként venni, akik szabadságot vettek ki azért, hogy elutazhassanak Monorra egy „tét nélküli” (értsd: papírforma szerint sima győzelem) Magyar Kupa meccsre. Őszintén nem értem, hogy nem láttam egyetlen játékosunkon sem a mérhetetlen akaratot és „felszántom a pályát, megmutatva, hogy ki vagyok” hozzáállást, mikor egyszerre előmozdíthatták volna a saját karrierjüket, küzdhettek volna a kedvenc (?) csapatukért, és örömet szerezhettek volna azoknak a drukkereknek, akik tényleg nagy (és irracionális) áldozatot hoztak csak azért, hogy láthassák őket játszani. Pedig a foci mindig a szurkolókért van. Ez megkérdőjelezhetetlen alapvetés kellene, hogy legyen.
Konklúzió
Pár gondolatban összefoglalva az eddig leírtak mellett az alábbiakat tudom elmondani a játékosok kritizálásáról:
- Nekem sem esne jól, ha akár szóban, akár írásban kritizálnák a teljesítményemet. Ugyanakkor focistaként elgondolkoznék rajta, hogy mennyi igazság van benne, főleg a kulturált módon megfogalmazott vélemények esetében.
- Ha egyszer a Loki mezében játszhatnék, biztos, hogy megszakadnék a pályán, pedig néha én is hajlamos vagyok az alibizésre.
- Főleg a saját nevelésű fiatal játékosaink esetében igaz, hogy nem ellenük, hanem értük haragszunk, ha azt látjuk, nem adtak bele mindent. Én pl. nagyon szívesen nézném Bíró Petit, csak lássam azt, hogy a tudása legjavát adja, különös tekintettel arra, hogy végül helyette dobták be a mélyvízbe Varga Kevint, és most itt lett volna a lehetőség, hogy bizonyítsa, vele is érdemes lenne próbát tenni.
- A szurkolóknak alapvetően jogukban áll kritizálni a játékost, mert a labdarúgás értük van, a focisták pedig értük kellene, hogy dolgozzanak. Ennek korlátja véleményem szerint a másik ember méltóságának védelme. Ebbe viszont még jócskán beleférhet egy-egy erősebben megfogalmazott kritika konkrét teljesítményt illetően. (Ne feledjük, a teljesítmény nem egyenlő az emberrel.)
- A játékosnak plusz motivációt és bizonyítási vágyat ad ideális esetben a kritika. Ugyanakkor tény, hogy a padlón lévő emberbe nem illik belerúgni, amiről sajnos mi, magyarok nem igazán tudunk. Ez a „kivétel” viszont inkább azokra vonatkozik, akik nagyon akarnak, de rossz időszakukat élik, és nem jön össze nekik semmi. Ránk ez szerintem annyira nem jellemző: mi főleg a rossz hozzáállás miatt szoktunk elégedetlenkedni.
- Ha egy focista élvezi a szurkolók szeretetét, akkor viselje el a kritikájukat is.
Lehetne még folytatni a felsorolást szinte a végtelenségig, mert sok aspektusa van a témának, de a lényeg talán már benne van a leírtakban. Szóval srácok, fiatal Loki focisták, olvasgassátok sokat az összefoglalóban idézett szurkolói bekiabálást. Ha ezt megértitek, akkor lehet belőletek valaki, kiemelkedhettek a tömegből, kivívhatjátok a szurkolók szeretetét és tiszteletét. Enélkül viszont felesleges erőlködni.
Politikusnak és focistának ugyanis nem csak születni kell, hanem élni is tudni kell úgy.
Hajrá Loki! Mindent bele, srácok!
Enderson
(egyes képek forrása: dvsc.hu)
