Óriási várakozás övezte a hat év után újra megrendezett keleti rangadót, a Nyíregyháza – DVSC presztízs mérkőzést. Debrecenből közel 2000 szurkoló kísérte el a csapatot, és összességében is remek hangulata volt az összecsapásnak, melyet közel hatezer néző előtt rendeztek. Egész héten ment a fogadkozás, mindkét csapatnál kiemelték a mérkőzés fontosságát. A célok persze mások a két együttesnél, mi a bajnoki címért és a feljutásért küzdünk, míg a szabolcsiak a jó kezdés után önmagukat keresik, de vérmesebb reményeik nem lehetnek, már ami a feljutást illeti. Ilyen szempontból talán úgy is tűnhetett elsőre, hogy nekünk ez egy meccs a sok közül, míg nekik az év meccse. Kicsit ez volt az ember érzése nézve a találkozót, legalábbis az első félidő után biztosan. A vége persze valamilyen szinten happy end lett az utolsó pillanatos pontmentés miatt, de örüljünk-e pusztán ennek? Szerintem érdemesebb picit mélyebben belemenni a dolgokba.
A kezdőcsapatunkból ezúttal is hiányzott Korhut Misi, Kusnyír Erik, Bényei Ágoston és Bárány Donát (utóbbi legalább már a padra leülhetett), de a hiányzók listájára pluszban még feliratkozott Poór Patrik és Varga József is. Hogy mi a helyzet velük (és még Bényei Balázzsal, illetve Kundrák Norberttel), azt sajnos nem tudjuk, hiszen a klub nem tett említést arról, hogy miért és meddig hiányoznak majd ezen labdarúgóink. Így aztán kis túlzással megint az kezdett, aki épp hadra fogható volt. Így került ismét a védelem jobb oldalára Kinyik Ákos, így kezdett közel öt hónap után ismét Haris Attila, és így került be hosszú idő után a kezdőcsapatba ismét Tischler Patrik. Mindettől függetlenül sokkal erősebb csapatot tudtunk kiállítani, mint a hazaiak, akiknél szintén voltak hiányzók, hogy mást ne mondjak, az alapesetben cserének számító Fejér Csongor állhatott a kapuban (róla később is lesz még szó), de a meccs előtti edzői nyilatkozatban elhangzott, hogy néhány játékos a covid miatt hiányzik a Szpariból.
A meccs előtti napokban ismét felvetődött a csapat idegenbeli játéka és hozzáállása, ami sok szurkolóban aggasztóan hatott. Bevallom, én bíztam abban, hogy HA CSAK EGY MECCS lesz idén idegenben, amire 100%-ban felpörög a csapat, és maximálisan odateszi magát úgy, hogy az ellenfélnek esélyt sem ad, akkor majd ez a találkozó lesz az. Én tényleg elhittem, hogy ezúttal nem üres frázisokat puffogtattak a játékosok a hét közben, és tényleg maximális motivációval készültek, és a szombati edzéslátogatás is pozitívan hatott rájuk. Látva az első félidőt, csalódnom kellett. Nem mondom azt, hogy alibi foci volt, amit az első 45 percben nyújtottunk, de tény, hogy az egész félidőben szinte egyetlen értékelhető helyzetünk sem volt, gyakorlatilag alig jutottunk el a hazaiak kapujáig, amikor pedig lövőhelyzetbe kerültünk, akkor sem sikerült még csak a közelítőleg sem eltalálni a kaput. Aztán persze ott van az a forgatókönyv, hogy ha hátrányba kerülünk idegenben, akkor baj van, mert képtelenek vagyunk a beállt védelem ellen eredményesen focizni. Ezúttal is ez a forgatókönyv érvényesült, hiszen már rögtön a meccs elején sikerült egy nevetséges gólt kapnunk rögzített helyzetből. A jobbról érkező szögletnél a gólszerző Jánvári teljesen üresen fejelhetett, a beívelésnél Baráth Péter hagyta üresen a hazaiak védőjét.
Innentől kezdve a Nyíregyháza játszhatta a Gálhidi csapataira jellemző játékot: masszív védekezésből kontrázgatás. A hazai csapat nem volt rest olykor 5-6 védővel is bekkelni, és egészen a kapuja előteréig hátra húzódni. Mi pedig asszisztáltunk ehhez, ugyanis senkitől nem láttunk váratlan megoldást – egyedül Dzsudzsákon éreztem azt, hogy próbálkozik olyan mélységi indításokkal és kényszerítőkkel, amikből lett volna esélyünk megbontani a hazai védelmet, de nem voltak erre vevők a társak. Ehelyett a szokásos receptet láttuk: ívelgessünk középre a magas embereknek, oszt’ majd csak találunk egy gólt! Lehet, hogy ez máskor eredményre vezet, de most a magas hazai védők gyűrűjében erre esélyünk sem volt. Papucsek Barna (aki egyébként annak idején lehentelte Tabakovicsot egy edzőmeccsen) játszi könnyedséggel fejelgette ki a középre ívelt labdákat, ha pedig mégis eljutott a játékszer a mi játékosunkig, akkor is hirtelen ott termett 2-3 hazai védő, hogy hősiesen szereljen, felszabadítson vagy blokkoljon. Egyetlen átlövést, vagy védelem mögé kerülést sem láttam a csapattól, csupán a fussunk el a szélen és íveljük középre sablon ment szinte végig.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre nyomasztóbbá vált a fölényünk, egyre több emberrel bekkelt a Nyíregy, a mi játékunk pedig egyre kapkodóbbá vált. Ne vitassuk el, hogy voltak azért helyzeteink, bár ezek többsége sem klasszikus kidolgozott akciók voltak (ilyen volt többek közt Szatmári ziccere is, amit most sem értek, hogy hogy sikerült hat méterről, szembe a kapuval kihagyni). A hazaiak kapusát sokszor naggyá tettük, de ne vegyük el az érdemeit, tényleg szenzációsan védett annak ellenére, hogy nem ő az elsőszámú hálóőr. Az elkeseredett és nyomasztó fölényünk nem akart góllá érni, pedig a végén már tényleg mindenki támadott. Amikor pedig már minden mindegy volt, akkor a 92. percben egy szögletnél már Gróf is előre ment fejelni. Ferenczi beívelése pedig épp az ő hátáról került a csereként beálló Pintér elé, aki ballábas létére tűpontosan vágta be jobb lábbal a labdát a kapuba kiszorított helyzetből. Nem is értem, hogy Pinyő miért a meccs hajrájában állt csak be, én már a szünetben behoztam volna a sok hibával játszó (és a gólnál is hibázó) Baráth helyett. Szerencsére sikerült „betúrni” legalább az egyenlítő gólt, rém kellemetlen lett volna kikapni Nyíregyházán.
Összességében egyébként egy nagyon jó és hajtós meccset láttunk. Valószínűleg a semleges szurkolók is jól szórakoztak, mert tényleg kevés unalmas pillanata volt a mérkőzésnek, főleg a második félidőben. Kell-e azonban örülni ennek az egy pontnak? Abból a szempontból mindenképp, hogy a végén sikerült egyenlítenünk, és mégsem kaptunk ki a gyűlölt rivális otthonában. Abból a szempontól viszont semmiképp, hogy ugyanazt látjuk idegenben hétről hétre. Ellazázott első félidő (nem mondom, hogy alibifoci, mert nem biztos, hogy ez az), ami után vagy sikerül gólt szereznünk, vagy nem. Ha mi szerezzük az első gólt, akkor leállunk, aminek a vége általában egy egyenlítő találat, ami után már nem tudunk ismét felpörögni (Siófok, Soroksár), vagy ha az ellenfél szerez vezetést, akkor pláne nem tudunk mit kezdeni a betömörülő ellenféllel (Gyirmót, Vasas, Szpari).
Persze vezetjük a tabellát, és nem akarok telhetetlennek tűnni, de botrány, amit az idegenbeli meccseinken művelünk. Az idei szezonban eddig csak Kaposváron sikerült elfogadható produkciót nyújtanunk, ami érdekes mód győzelemmel is párosult (a DEAC elleni meccset továbbra sem tekintem idegenbeli meccsnek). Továbbra is azt látom, hogy Kondás Elemér nem tudja kellőképp motiválni a csapatot, és emellé nem érzem azt sem, hogy taktikailag bele tudna nyúlni egy-egy meccsbe, ha látszik, hogy nem működik az alapelképzelés. Nem látom azt, hogy miképp tudna ez változni, így én amellett vagyok, hogy hosszútávon csakis egy edzőcserével lehetünk majd sikeresek (és nem az NB II-ről beszélek, mert azt Kondással is meg tudjuk nyerni).
Sok olyan meccs utáni véleménnyel találkoztam, hogy Gálhidi lemeccselte Kondást. Ebben van valami, hiszen az egyetlen valamirevaló fegyverünkre, a beíveléskre találta meg a megoldást azzal, hogy Papucseket betette harmadik belső védőnek középre, akiben tegnap gyakorlatilag minden lövés, minden beadás és minden fejes elakadt. Ilyenkor várhatnánk azt el, hogy egy jó edző reagál, és kitalál valami olyat, ami működik. Tegnap nem érzékeltem azt, hogy bármiféle változást eszközölne a stáb, a koncepció mindössze annyi volt, hogy küldjük be az összes támadó szellemű játékosunkat a kispadról, és valahogy „túrjunk be egy gólt”. Ez most kis szerencsével összejött, meg persze kellett az is, hogy a Szpari gyakorlatilag meghaljon az utolsó 10 percre. Az legalábbis nem túl gyakori, hogy egy csapat 7 (!) védővel bekkeljen a mérkőzés utolsó szakaszában, és a legelőrébb helyezkedő játékosuk is legfeljebb a saját térfél közepén próbálja zavarni a támadó csapatot. Éppen ezért nonszensz, és számomra elfogadhatatlan, hogy a tegnapi meccsen nekünk kellett örülni az utolsó perces pontszerzésnek. Egy felkészültebb edzővel egy ilyen mérkőzést gólokkal megnyerte volna ez a csapat, mert minőségben és erőnlétben is óriási fölényben voltunk. „Mindössze” a győzelem mikéntje, a győztes taktika hiányzott tegnap a csapatból. És ezzel nem akarom lenézni az ellenfelet, de látva a mérkőzés utolsó 20 percét ez az igazság.
Végére még annyit, hogy bár én nem voltam ott a meccsen, de sok visszajelzést kaptunk az aranyos kis zsírozós mókájáról a hazaiaknak. Ettől azért többet várt volna az ember. 🙂
Szerdán kupameccs, alighanem egy tartalékosabb, felforgatott csapattal, vasárnap pedig a covid-sújtotta tartalékos ETO jön Debrecenbe. Nem kérdés, hogy itthon simán nyerünk, amivel ismét egy picit lecsillapodnak majd a kedélyek – egészen a következő idegenbeli meccsig…
Borítókép: dvsc.hu // a fotókat Redboy készítette
