Az idei szezon első kupameccse várt ránk, a harmadosztályú Veszprém otthonában. Előzetesen természetesen ment a fogadkozás, hogy komolyan vesszük majd a találkozót, és nem jelenthet gondot a továbbjutás. Bár a látottak alapján nem mondanám, hogy bejöttek az előzetes várakozások, de a győzelem végül valóban összejött, és nagyvonalúan mondhatjuk, hogy ez a lényeg.
A kezdőcsapatunk meglepően erős volt, talán azt is mondhatnám, hogy túlságosan erős. És félreértés ne essék, ezzel nem az ellenfelet akarom lebecsülni, de egyrészt mikor máskor bizonyíthatnának a peremembereink és fiataljaink, ha nem ezeken a meccseken (hiszen már rég rossz, ha egy NB III-as együttes ellen nem tud valaki NB I-es focista létére eleget mutatni), másrészt ideális esetben motiváltabban lépnek pályára egy ilyen összecsapáson azok, akiknek amúgy kevesebb lehetőség jut. Ebből kiindulva nálam Pintér és Gyönyörű biztosan a kezdőben kapott volna helyet, de akár még Maruscsák is. Ez lélektanilag is jobb ilyenkor: ha Bévárdinak, Sósnak vagy Ugrainak úgy kell csereként bejönni, hogy nem állunk jól, akkor az egy plusz motiváció, szemben azzal, ha ők kezdik el a mérkőzést. Persze az egy másik kérdés, hogy egy profi focistának nem kellene ilyen plusz ösztönző, mert tudja, hogy minden találkozó ugyanúgy fontos, de ne legyenek illúzióink…
Mindenesetre az első félidő alátámasztotta a fentieket: a játékosaink többsége érezhetően nem tette eléggé oda magát, és így belesimult a játékunk az amúgy eléggé amatőr közegbe. Így aztán egy távoli átlövést és Sós kapufáját leszámítva sok mindent nem tudtunk felmutatni 45 perc alatt, ráadásul a játékrész végére a hazaiak már többször is eljutottak a kapunkig.
Aztán a 2. félidőben, valamikor a 60. perc környékén valamennyi kis focit már mutattunk, főleg Bévárdi és Kusnyír próbálkozott több-kevesebb sikerrel a jobb oldalon. A gól ebben a periódusban egyre jobban érett: először ugyan még elszerencsétlenkedtünk egy ziccert, a 74. percben viszont már megszereztük a vezetést; Sós szabadrúgása kijött a kapusról, majd a kavarodásban (a szinte a gólvonalon ácsorgó) Nikolicshoz került a labda, aki közelről bepöckölte azt. 0:1. A hátralevő időben – bár egy-két helyzet mindkét kapu előtt adódott még – nagy dolgok már nem történtek, így nyögvenyelősen, de hoztuk a kötelezőt.
Összegezzünk: mint szinte mindig az elmúlt években, most sem okozott nagy élvezetet végignézni az alacsonyabb osztályú csapat elleni kupameccsünket, de legalább a továbbjutás ezúttal sikerült. Erre való tekintettel nem akarok mélyebb elemzésekbe bocsátkozni vagy esetleges kritikai megjegyzéseket tenni, még akkor sem, ha ez a Veszprém érezhetően nem volt egy veretes ellenfél, és szerintem még olyan nagyon oda sem tették magukat. Inkább felejtsük el gyorsan ezt a mérkőzést, és örüljünk neki, hogy egy-két másik, korábbi kupameccsünkkel ellentétben (khmm… Dorog) ezt legalább nem is lesz nehéz feladat gyorsan kitörölni az agyunkból.
Hajrá Loki!
Enderson
