Két győztes mérkőzés után ahhoz a Honvédhoz látogattunk, amely ellen már begyűjtöttünk a szezon során hat pontot, ráadásul igencsak emlékezetes találkozókon. Az előjelek tehát bizonyos szempontból kedvezőek voltak, de azért így sem mi voltunk az esélyesek, mivel az edzőváltást követően ellenfelünk is kezdett magára találni. Végül eléggé felemás érzéseink lehetnek: az első két összecsapáshoz hasonlóan ismét közel álltunk a bravúros fordításhoz, de ezúttal pont nélkül maradtunk. Olyan vereség ez, amire azt mondják, hogy lehet belőle tanulni, csak kár, hogy ez az idei szezon nem nagyon hagy lehetőséget még az ilyen pontvesztésekre sem.
A kispestiek elleni első két találkozónk – mint a bevezetőben is említettem – igencsak emlékezetesre sikerült. Először a nyitófordulóban 1:0-ás hátrányból fordítottunk 4:1-re, majd a hazai visszavágón a szezon legőrültebb, legemlékezetesebb meccsén a félidei 1:3 után 5:3-ra győztünk. Ilyen előjelek után ismét érdekes összecsapásra számíthattunk, bár én személy szerint győzelmet az elmúlt időszak pozitív tendenciái ellenére sem vártam.
Bár az időjárás és a kezdési időpont nem kedvezett annak, hogy sokan kilátogassanak a mérkőzésre, mégis, az – éjszakai kivilágítással – eléggé pofás Bozsik Stadionba lépve azt tapasztaltam, hogy legalább mi, debreceni szurkolók ezúttal is szép számban (bár a megszokottnál talán kicsit kevesebben) képviseltettük magunkat. A stadionról egyébként annyit érdemes elmondani, hogy ez is azt a szívemhez közelálló irányvonalat követi, miszerint tegyük minél közelebb a játékteret a nézőkhöz; az ilyen katlan hatású létesítményekben valahogy mindig élvezetesebb szurkolóként jelen lenni, mint amikor odatesznek két futókört és három vurstlit a nézők és a játékosok közé (lásd a West Ham új stadionját).
A kezdőcsapatunk nagy meglepetéseket nem tartogatott, egyedül Ugrai került be a sérült Szécsi helyett a múlt héthez képest. A magam részéről azt mondjuk továbbra sem értem, hogy miért Poórnak szavaz bizalmat a szakmai stáb Baranyai helyett, de egyébként nehéz lenne belekötni abba, hogy jelenleg ez a legjobb kezdő tizenegyünk.
A találkozó első perceiben még kiegyenlített játék folyt a pályán, de aztán sajnos eléggé hamar átvette a hazai csapat a kezdeményezést, és egyre inkább beszorítottak minket a saját kapunk elé. Hasonlóan az 1. fordulóhoz, a kispestiek agresszív letámadásával ezúttal sem tudtunk mit kezdeni, és csak a legritkább esetben sikerült kihozni a kapunk elől a játékszert. Rengeteg technikai hiba, pontatlanság, veszélyes helyen eladott labda jellemezte a játékunkat, így eléggé érett az, hogy előbb-utóbb bajba kerülhetünk. Az is feltűnő volt, hogy Ferenczi és Ugrai játékát ugyanazon az oldalon nem bírja el a csapat, támadónk ugyanis rendszeresen labdákat vesztett, Ferenczinek pedig a védekezés még akkor is szokott problémákat okozni, amikor kellő segítséget kap, itt viszont erről szó sem volt. Nem meglepő tehát, hogy rendszeresen eljutottak a kapunk elé a bal szélünkön a Honvéd játékosai, és bár egy szöglet utáni fejest még hatalmas bravúrral védeni tudott Gróf, azonban a 22. percben már ő is tehetetlen volt Nagy Dominik lövésével szemben. Ez a bekapott gól tökéletesen magába foglalta az összes nehézségünket és problémánkat: Ferenczit nagyon csúnyán megetették a bal szélen, majd hiába került nagy nehezen vissza hozzánk a labda, ahelyett, hogy belerúgtunk volna egy jó nagyot vagy pontosan csapattárshoz továbbítottuk volna, Poór érthetetlenül gyengén, veszélyes helyre eladta, és másodjára már nem úsztuk meg a helyzetet. A bekapott gól minket még jobban megzavart, a hazaiaknak pedig kellő önbizalmat adott, úgyhogy egyre-másra jöttek a veszélyes kispesti lehetőségek. Mikor már úgy látszott, hogy megúszhatjuk ezúttal is egy 1 gólos hátránnyal az első játékrészt, hasonlóan a nyitófordulóban lejátszott mérkőzéshez, akkor (egy hatalmas Gróf védést követően) jött egy szöglet, és az elbámészkodó védőink mellett a Honvéd megduplázta az előnyét. Szünetben úgy vonulhattak a hazaiak két gólos fórral az öltözőbe, hogy ez az eredmény még inkább ránk nézve volt hízelgő, és a mérkőzésben egyáltalán nem volt benne az, hogy itt még lehet keresnivalónk.
Azt vártuk mindnyájan, hogy szünetben akár több cserét is meglép Carrillo, ehhez képest ugyanaz a 11 játékos futott ki a pályára fordulás után. És bármennyire is úgy gondoltuk, hogy ez hibás döntés, a történtek spanyol edzőnket igazolták. Az 50. percben Ugrai, akit mi már rég lecseréltünk volna, a szezon egyik legszebb találatát szerezte. Én személy szerint élőben Loki meccsen talán még nem láttam ekkora gólt, pedig erős a konkurencia (és mielőtt felvetődne a kérdés: Zsóri ollózását nem volt szerencsém a helyszínen látni). Ebben benne lehet az is, hogy a lehető legjobb szögből nézhettem végig ezt a hihetetlen tekerést, és ki merem jelenteni, hogy ilyen technikai megoldással az NB I-ben nem nagyon találkozik az ember. (Visszanézve a felvételeket, szerintem élőben klasszisokkal szebb találat volt, mint a tv-ből.)
A váratlan szépítés feltüzelte a csapatot, és rá pár percre sikerült egalizálni is: Babunszki volt jókor jó helyen és higgadtan értékesítette a ziccert. Ez egy olyan lélektani fordulópontja volt a találkozónak, amiből nekünk kellett volna jól kijönnünk, ehhez képest némileg érthetetlen módon visszavettünk, megelégedtünk az eredménnyel, és engedtük a kispestieket visszajönni a meccsbe. Azért sem értettem ezt, mert különösen nagy lélektani esélyt jelentett ez a váratlan, öt perc alatt szerzett két gól, pláne úgy, hogy két olyan Honvéd elleni találkozón voltunk már túl a szezonban, ahol bravúrosan sikerült fordítani, így kizártnak tartom, hogy a hazai játékosok fejében nem fordult meg az, hogy „Ah shit, here we go again”, és ezzel a háttérrel simán rúghattunk volna harmadikat is a másodikra, mégsem ütöttük addig a vasat, amíg meleg volt. Ez pedig meg is bosszulta magát, és a szokásos borzasztó pontrúgás-védekezésünk eredményeként ismét előnyhöz jutottak a kispestiek. Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a mérkőzés, ha máshogy nem, lélektanilag mindenképp: a szerzett találat a hazaiakat magabiztossá tette, rajtunk pedig már nem érződött az, hogy ismét betalálhatunk. Az újabb helyzetek ennek megfelelően a Honvéd előtt alakultak ki, és a 90. percben el is döntötték a három pont sorsát. Hiába küzdöttünk tehát nagyot, ezúttal nem lett eredménye és nem sikerült a szezonban a harmadik győzelmünket is összehozni a kispestiek ellen.
Vesztes meccs után mindig nehezebb a pozitív szereplőket kiemelni, mégis egy ilyen, amúgy vállalható vereség után igazságtalan lenne túl kritikusnak lenni. Gróf a négy bekapott gól ellenére több nagy védést is bemutatott, igaz, az első félidőben majdnem bepotyázott egy – amúgy nagyon kellemetlen – lövést. A középpályán Dzsudzsák akarata és elszántsága akkor is példaértékű volt, ha egyébként viszonylag halovány teljesítményt nyújtott önmagához képest. Viszont folyamatosan próbált letámadni, labdát szerezni, űzte-hajtotta a csapatot, főleg a második félidő első felében. Dorian Babunszki ezúttal is pozitív benyomást keltett, nagyot küzdött, a gólja mellett is hasznosan játszott. Ugrait ugyanakkor a fantasztikus találata ellenére sem tudnám viszont dicsérni: rengeteg eladott labda és rossz megoldás jellemezte a játékát.
Mostanában negatív értelemben senkit nem szoktunk kiemelni, ezúttal viszont kénytelen vagyok kivételt tenni. Igazságtalan ugyan egy játékos nyakába varrni a vereséget, de látványos volt, hogy Ferenczi szinte az összes bekapott gólunkban tevékenyen részt vállalt, és a Mezőkövesdhez hasonlóan a Honvéd is látványosan törekedett arra, hogy a bal szélen bontsa meg a védekezésünket, ami sajnos nekik is bejött.
Záró gondolatok
Alapvetően egy ilyen mérkőzés után mondanám azt, hogy az ilyen vereségek beleférnek, mert mutattunk pozitívumokat, és nagy dolog, hogy kétgólos hátrányból vissza tudtunk jönni. Érdekes amúgy az is, hogy nekem a négy bekapott gól ellenére is összeszedettebbnek tűnt a csapat játéka, mint az őszi 4:1-es sikerrel végződött találkozón. Talán ezen a meccsen az is kiderülhetett a szakmai stáb számára, hogy miben lenne még fontos előrelépni, (és remélhetőleg az is, hogy) kire lehet számítani és kire nem.
Sajnos ugyanakkor ez a bajnoki rendszer nem teszi lehetővé a szisztematikus építkezést, amibe beleférnek ezek a tanulságos, de amúgy vállalható vereségek. Itt két vesztes mérkőzéssel a kiesőzónába lehet süllyedni, és ez bizony árnyékot vet erre a tegnap esti végeredményre is. Hiába érzem én ugyanis azt szurkolóként, hogy a tendenciákat figyelembe véve fejlődik a csapat, ha mindeközben ilyen irreális az eredménykényszer. És sajnos muszáj leszögezni azt is, hogy jövő héten sem lesz könnyebb dolgunk, mert az Újpest lassan a legmeggyőzőbb teljesítményt nyújtó csapattá lép elő a bajnokságban, akik nagyon elkapták a fonalat, és viszonylag egyértelműnek tűnik jelenleg, hogy nem esnek majd ki. Szóval bármennyire fontos lenne egy hét múlva a győzelem, már csak a különleges, ünnepi alkalom miatt is, én személy szerint gondolkozás nélkül aláírnám az egy pontot.
Azt mondtam a felcsúti siker után, hogy Carrillo esetében talán már csak az hiányzik, hogy a kötelező győzelmet is hozzuk. Az MTK ellen ez megtörtént, és ebbe kapaszkodhatunk, de ne legyenek kétségeink, okkal nyilatkozta már akkor is azt spanyol edzőnk, hogy még nem értünk el semmit. Sajnos igaza lett, egy forduló alatt ismét vészesen közel került az a bizonyos vonal.
Pedig ez a csapat végre akkor is kezd szerethető lenni, amikor elképesztő és bosszantó hibákat vétve vereséget szenved. Mégsem tudok rájuk annyira haragudni, mert nagyot küzdöttünk, még ha nem is a szükséges minőségben, és pont ezt a hozzáállást hiányoltuk az elmúlt években: ha ki is kapunk, ne legyenek alibi, vállalhatatlan meccseink. Szerintem ehhez a célkitűzéshez Carrillo érkezése óta kerültünk a legközelebb, és a kiesés évéhez képest talán ebben reménykedhetünk: erre az elszántságra ugyanis maximálisan szükségünk lesz az elkövetkező hetekben. Jövő héten emellett pedig az is fontos lesz, hogy ne vigyen el minket, szurkolókat túlzottan az ünnepi hév és lendület: támogassuk a csapatot, történjen bármi, mert most – lekopogom – tényleg megérdemlik.
Hajrá, Loki!
Enderson
