Úgy tűnik, hogy Carrillo a szezon kétharmadára megtalálta azt a játékfelfogást, amivel ez a jelenlegi DVSC sikeres tud lenni. Ez pedig a zárt és fegyelmezett védekezés, illetve a kontrajáték. A támadófoci ennek a csapatnak bár jól állna, de nem volt eredményes (többek közt a gyenge védelmünk miatt), ahogy azt a szezon első harmadában tapasztalhattuk. Ez a fajta mentalitás tehát sok lemondással jár, és nyilván ebből az egyik legfontosabb, hogy nem szép amit játszunk, ami leginkább hazai pályán tűnik cinkesnek, főleg ha az ellenfél sem akar focizni. Ez történt ma, és ebből kerekedett egy dögunalmas 0-0…
A beharangozóban írt tippünk bejött, Carrillo nem változtatott a Pakson győztes csapaton. Nem is nagyon volt rá oka, és legfőképp annak örültünk, hogy Ferenczi sem került vissza a kezdőbe automatikusan, dacára annak hogy már rendelkezésre állt, és ott is volt a padon – Charleston remekül helyt állt legutóbb azon a poszton. Így aztán ismét egy 4-1-4-1-ben pakolta fel a csapatot, a Varga-Baráth-Babunski középpályás hármas nem kecsegtetett túl sok támadópotenciállal, még ha utóbbi kettő azért nem ügyetlen a labdával és konyítanak azért a támadásokhoz is. Dzsudzsák tehát ismét a jobbszélen kezdett, ő továbbra is Carrillo taktikájának az áldozata. Nem lenne rá szükség, de túl nagy luxus lenne nem játszatni egy ilyen rutinnal és képességekkel bíró játékost, így hát a spanyol mester igyekszik őt „elrejteni” a taktikájában, olyan posztra, ahol védekezésben a legkevesebb „kárt” tudja tenni, de azért a támadásokba is be tud segíteni. Ebből a szempontból szerintem ez nem egy jó választás, mint ahogy az sem ült, amikor kvázi a csatár mellett/mögött játszott. A legnagyobb hasznát akkor tudjuk venni, ha középről, mélységből tud osztogatni, ez viszont azzal jár, hogy a középpályás védekezésünk hatékonysága romlik. Nagy dilemma tehát ez…
A Zete elvesztette házi gólkirályát és vezetőedzőjét is az elmúlt hetekben, így dacára a negyedik helyüknek és annak, hogy idén már kétszer is győztek ellenünk, egyáltalán nem számítottak favoritnak ezen a meccsen. Sőt, kifejezetten nagy ziccer volt ez a találkozó a számunkra: a Gyirmót tegnapi vereségével, és azáltal, hogy a két mögöttünk álló fővárosi csapat egymás ellen játszik vasárnap, egy esetleges győzelemmel jócskán elléphettünk volna a veszélyzónától, neadjaisten még a negyedik hely is elérhető közelségbe került volna (mindössze 1 pontra!), persze a mérleg másik oldalán pedig ott van az attól való félelem, hogy hazai pályán hányszor besültünk már idén, és egy újabb vereség nagyon nem jönne jól. A közönséget jó lenne kiszolgálni, de közben a pontokat is gyűjtögetni kéne. Ezt a szedett-vedett Zetét jó lenne verni, de azért kikapni sem kéne tőlük. Csupa-csupa komoly dilemma, és az, hogy végül ismét a biztonsági foci mellett tettük le a voksunkat, számomra újfent igazolja, hogy nincs létjogosultsága a 12 csapatos bajnokságnak, ilyen komoly tét mellett kevesen mernek ilyen helyzetben kockáztatni, szóval szipiszuper ez a tök izgalmas mezőny, ahol a negyedik helyezett csapat is a kiesés ellen menekül, de hosszú távon egyáltalán nem tesz jót sem a színvonalnak, sem a tehetséggondozásnak – hiszen ki mer bedobni rutintalan fiatalokat győzelmi kényszerben? Mennyivel többet játszhatna Baranyai vagy Bényei, ha nem azon kéne izgulni, hogy ha most kikapunk, akkor megint közel lesz a kiesőzóna?
Visszatérve a meccsre, és egyúttal belecsapva az értékelésbe, az első félidő kevés helyzetet hozott. Az első 15 percben még a vendégcsapat egész aktív volt, és többnyire birtokolták is a labdát, de idővel ez kiegyenlítődött, sőt, inkább mi igyekeztünk többet támadni. A támadójátékunk viszont pocsék volt, rengeteg elemi hiba, elrontott passzok és rossz helyezkedés jellemezte a játékunkat. A már említett középpályás hármas egyszerre történő szerpeltetése mintha mindhármójuk játékára negatív hatással lenne, legalábbis ezt figyeltük meg már nem először többen is a C szektorból, illetve így blogos berkeken belül is beszélgetve. Arra gondolok, hogy így, hogy Varga „bepofátlankodik” Babunski és Baráth mellé, utóbbiak sokszor nem tudják, hogy hova is kéne helyezkedniük, kinek is kéne passzolniuk, miközben sokszor előbbi sem ott bukkan fel, ahol a posztjából adódóan kellene. Ráadásul alapvetően egyikük sem egy klasszikus szervező típusú játékos, Varga leginkább szűrő, a két B betűs pedig nekem inkább tűnik egy box-to-box játékosnak, az idősebbik Babunski eddig nem mutatta jelét annak, hogy tudna forintos labdákat adni, Baráthot pedig már ismerjük régóta. Hasznos mezőnymunkát végeznek, és adott esetben képesek kulcspasszt is kiosztani, de nem mélységből. Márpedig jelen helyzetben mindhárman nagyon messze helyezkednek a támadóinktól, így pedig nem tudtunk helyzetet kialakítani.
Amikor pedig mégis láthattunk egy-egy jó indítást, az általában abból adódott, hogy Dzsudzsák valamilyen úton-módon középre keveredett, és egyből indította mélységből Bódit, vagy adott esetben a szélre kihúzódó Dorian Babunskit. Sajnos a pontrúgásaink most sem igazán ültek, így nem volt meglepő, hogy szinte komoly helyzet nélkül ketyegett le az első 45 perc. Azt is beszéltük Csibuval a szünethez közeledve, hogy talán ebben a szezonban egyetlen csapatot sem láttunk még így szenvedni a Nagyerdei Stadionban, mint ezt a Zalaegerszeget. És ebben az volt a bántó, hogy nem mi voltunk annyira baromi jók, hogy esélyt sem hagytunk nekik, hanem mindkét csapat pocsék játékkal rukkolt elő.
Érdemi változást a játék képében a második félidő sem hozott, továbbra is kevés helyzetet láttunk. Volt cserébe sok technikai hiba mindkét csapat oldalán. Fordulatot a 61. perc hozhatott volna, ekkor egy jobbszélről érkező megpattanó beadásra Dorian Babunski csapott le szemfülesen, miközben a felszabadítani igyekvő Halilovic így a labda helyett az ő lábát rúgta telibe, járt a jogos tizi. A büntetőit eddig egytől egyik hibátlanul végrehajtó Dzsudzsák viszont a bajnokság tizenegyesölőjével, Demjénnel nézett szembe, jól helyezett, és nem is túl gyenge lapos lövését viszont kiszedte a kapus. A ZTE hálóőre idén 5-ből 4 büntetőt kivédett, egyébként pedig közel 600 perce nem kapott már gólt… Az ebből „kiharcolt” szögletből is kis híján sikerült betalálni, de a közeli fejes célt tévesztett. Viszont szinte ezt követően a ZTE is megvillant elöl és Zsóri került ziccerbe, de Hrabina kétszer is bravúrral védett. Ez volt a vendégek egyetlen komoly lehetősége a meccsen. A folytatásban cserékkel is próbálkozott Carrillo, de érzésem szerint nem nyúlt most bele jól a meccsbe. A Babunski – Ugrai cserével egyet is értettem, ezzel picit támadóbbak lettünk, azzal már kevésbé Ugrait nem a szélre, hanem a csatár mögé küldte be. A Kusnyír – Poór csere kapcsán pedig csak azt nem értettem, hogy miért nem Baranyai érkezett. A 70. percben kényszerből is cserélnünk kellett, a megsérülő Charleston helyett Ferenczi érkezett, akit elég hidegen fogadott a közönség, több szektorból is komoly füttyszót kapott, ami szólt a mostanság nyújtott teljesítményének és a hozzáállásának is.
A vendégcsapat egyből felismerte a hibafaktort a játékunkban, és a maradék 20 percben minden támadásunkat a bal oldalunkon vezették. Sokszor sajnos sikerrel, Charleston kiválásával és Ferenczi beszállásával elképesztő módon felborult az egyensúly a védekezésünkben azon az oldalon, ég és föld, amit a két játékos letesz a pályára, pedig a brazil bekk sem teszi magasra a lécet… Az apró termetű Meschack jópárszor megforgatta frissen beállt válogatott védőnket, szerencsére komolyabb helyzet nem tudott kialakulni ezekből a szitukból. Mi pedig a kihagyott tizi után érezhetően elfogytunk picit, és ezen a cserék sem tudtak érdemben segíteni. Az utolsó két változtatás pedig már nagyon későn jött, és bár a Tischler – Dzsudzsák, Bévárdi – Bódi cserék azt sugallták, hogy szeretnénk megnyerni a meccset, nem volt ez igazán nagy kockáztatás már a meccs ezen szakaszában. Ráadásul némileg érthetetlen volt, hogy a 4-4-2-vé avanzsált hadrendben Bévárdi jobblábasként miért a baloldalon, a befelé cselezni szerető (szintén jobblábas) Ugrai pedig a jobb szélen játszott… A végén még két szögletet rúghattak a vendégek a ráadásban, ami borzolta a kedélyeket, nehogy itt a végén kapjunk ki a semmiből. Ez szerencsére nem történt meg, így maradt a 0-0.
Döntse el mindenki, hogy félig üres, vagy félig teli a pohár. Egyfelől jó, hogy növeltük előnyünket a Gyirmóttal szemben, de ha az MTK nyer holnap, akkor szart sem ér kis túlzással. Másfelől értem én, hogy a mögöttünk állókkal szemben még itthon sem merünk feltétlenül kockáztatni, de most egy szétesett és biztonsági zónában elhelyezkedő ellenféllel néztünk szembe, akik szintén kontrafocival próbálkoztak. Úgy gondolom, hogy most lett volna értelme nagyobb kockázatot felvállalni, és dominánsabb támadófocit játszani mondjuk az utolsó fél órában. Ha azt láttam volna, hogy mindent megteszünk a három pontért, megvannak a helyzeteink, és mondjuk a végén egy kontrából kikaptunk volna, akkor sem lettem volna mérges, legfeljebb csalódott. Így meg kicsit keserű szájízzel jöttem haza.
Őszintén szólva nem tudom kit lehetne megtenni a meccs legjobbjának, Hrabinának volt két-három fontos közbeavatkozása, a védelemből szerintem Pávkovics nyújtott átlagon felüli játékot számos fontos mentéssel, a középpályánkról senkit nem tudnék most kiemelni, Dorian pedig a kiharcolt büntetőn kívül még 1-2-szer ért labdába. Döntsétek el ti.
Jövő héten megyünk a Fradihoz, ami sok jóval nem kecsegtet. A fókusz részemről már a két hét múlva esedékes Gyirmót elleni hazai meccsre vetül. Tartok tőle, hogy ott is biztonsági focit játszunk majd, pedig azt a meccset nagyon meg kéne nyerni, mert az alapjaiban határozná meg a véghajránkat. Sokszor mondtam már, nem szabad úgy belemennünk az utolsó fordulós MTK elleni idegenbeli meccsbe, hogy annak nekünk (és az MTK-nak) még tétje van, mert abból komoly bukta is kisülhet… Márpedig a Gyirmót elleni meccsnél nagyobb sanszunk nincs a három pontra a maradék meccseken. A biztos bennmaradáshoz pedig még legalább 5-6 pont kéne, ami csak döntetlenekkel nem nagyon lesz meg.
