Az idei évet szenzációsan kezdte csapatunk, és bár többször is döcögött a szekér egy-egy meccsen belül, a végén valahogy mindig mi örülhettünk. Néha egy kis mázlival, néha az óriási küzdeni akarással, de valahogy mindig behúztuk a meccseket. A Kispest ellen az elmúlt két évben csak őrült meccseket játszottunk: 4-1, 5-3, 2-4, 4-3 – ezek voltak az utolsó négy egymás elleni meccs eredményei a mi szemszögünkből. Mindezek alapján az lett volna meglepő, ha ötödik nekifutásra mondjuk egy unalmas 0-0 vagy 1-1 sül ki belőle…
Blagojevics nem változtatott a múlt heti kezdőn, nem is nagyon volt rá oka. A kispadon ellenben mind a három, most héten szerződtetett játékos bevetésre várt, azaz a nagy visszatérő, Varga Kevin is meccsre kész állapotban volt. A meccs első 25-30 perce parádésra sikeredett. Olyan volt a meccs képe, mint amit a tabellán elfoglalt helyezések is tükröztek: a dobogóért harcban álló csapat lefocizta a kieső helyen állót. Nem lett volna túlzó, ha fél óra után 0-3 áll az eredményjelzőn, ám sajnos a befejezéseknél pontatlanok voltunk, és Szappanost is naggyá tettük több esetben. Ebben az időszakban Ferenczi, Manrique, Sós és Varga Józsi is szerezhettek volna gólt, de kimaradtak a ziccerek. A 27. percben aztán a sokadik nagy lehetőségünk már góllá érett, Ferenczi-Sós összejáték után érkezett utóbbitól a beadás, Babunski pedig menetrendszerűen érkezett fejjel, és a kapuba bólintott. Ezzel a sokat ekézett észak-macedón támadónk már 4/4-es mutatóval állt, azaz mind a négy tavaszi bajnokinkon betalált.
Hogy ezt követően miért vett 180 fokos fordulatot a meccs képe, azt nehéz eldönteni. Nyilván nem lehet és nem is tudunk 90 percen keresztül akkora fordulaton játszani, mint tettük azt az első fél órában, de azért azt semmi nem indokolta, hogy teljesen visszaálljunk, és visszahozzuk a meccsbe az addig pocsékul játszó és semmit nem mutató hazai csapatot. Mindenesetre az utolsó 15 perc már intő jel volt a félidő végén, többek közt Tamás sistergős bombája utáni kapufa is ébresztőt kellett volna hogy fújjon. A szünetre ennek ellenére még előnnyel vonulhattunk, ami még így is bőven megérdemelt volt a teljes félidő összképét vizsgálva.
A második játékrészt rögtön egy érdekes jelenettel indítottuk: az első félidőben kétszer is ápolásra szoruló Kusnyír előbb kifutott a gyepre, majd még a kezdés előtt jelezte, hogy nem tudja folytatni, így már épp készült beállni helyette Bévárdi, amikor vezetőedzőnk meggondolta magát: Varga Kevint hozta be a megsérülő jobbhátvédünk helyett, így pedig Szécsi Márkot (!) rendelte vissza a védelembe. Meglepően bátor húzás volt ez, pláne az előny tudatában. Hogy a döntés mennyire nem jól sült el, arra már két perc után választ kaphattunk: egy felívelt szabadrúgás után bealudt a védelmünk, és épp Szécsi hagyta üresen a hosszún berobbanó Dominguest, aki Lukics stukkolását pöckölte a kapunkba Megyei mellett. Az 55. percben pedig szintén benne volt a Kispest második góljában, ugyanis az indítás előtt ő veszített labdát, Lukics pedig a kapunkig gyalogolt a passzal, és ziccerben nem is hibázott.
Ez a fajta pár perces összeomlás kicsit a régi Lokit idézte. Minden előjel nélkül, magabiztos és szép foci után engedtünk vissza a meccsbe az ellenfelet, aki élt is a kínálkozó lehetőséggel. Innentől pedig a lélektani előny is náluk volt már, a folytatásban inkább volt benne a 3-1 a meccs képében, sem mint a 2-2. Egyedül abban bízhattunk, amit a felvezetőben is írtam: az elmúlt időszakban csak őrült meccseket játszottunk a Honvéd ellen. Mindenesetre ha Megyeri nem tart minket meccsben, akkor mit sem ért volna Babunski szemfülessége a 72. percben: Szappanos szaladt ki a kapujából egy rossz indítást követően, az elrúgott labdája viszont lapos és erőtlen volt, Babunski pedig jó 35 méterről emelhetett az üres kapuba, bal lábbal. Picit félő volt, hogy kapu mellé tekeredik a labda, de szerencsére pont befért még. A gól egyébként kísértetiesen hasonlított Coulibaly góljára a PMFC ellen 10 évvel ezelőttről. További hasonlóság, hogy az is 2-1-es állásnál született, visszahozott minket a meccsbe, és végül meg is fordítottuk a találkozót.
Eddigre amúgy már pályán volt Mance és Loncar is, akik a gyengébb napot kifogó Sós és Varga Józsi helyett álltak be. Amikor már úgy tűnt, hogy nem jöhet újabb fordulat a meccsbe (az egyenlítő találatunk után Megyeri védett ismét kétszer nagyot), akkor jött megint a csattanó, és ismét tőlünk: Varga Kevin óriási indítása Loncart találta meg a balszélen, a középre centerezett labdát pedig Mance kotorta be sarokkal öt méterről, kötényt adva Szappanosnak. Szenzációs találat volt, de meg kellett még várni, hogy a VAR is jóvá hagyja. Ebből ezúttal is jól jöttünk ki, csakúgy, mint egy hete, úgyhogy újfent indulhatott a fieszta! Bár itt még volt hátra a hosszabbítással együtt 7-8 perc, de ezt már sikeresen kibekkeltük – sőt, Mance még kétszer is eldönthette volna a meccset. De ez már nem osztott, nem szorzott. Ismét nyertünk, megint hátrányból fordítva, megint a meccs hajrájában, és megint szép gólokkal!
A meccs legjobbja nálam a parádésan védő Megyeri és a két gólt szerző Babunski közül kerülne ki, mindketten megérdemelnék. Döntsétek el ti!
Blagojevics immár 12 meccse irányítja a Lokit, és ha csak ezt a 12 mérkőzést vizsgáljuk, akkor a mostani fordulót követően már a DVSC a bajnokság legjobb formában lévő csapata. Azaz előzzük a listavezető Ferencvárost is. Rég nem látott magasságokban ismét a csapatunk, és mindezt hétről hétre jó játékkal, küzdeni akarással teszik a srácok. Mostanság jó érzés Loki szurkolónak lenni. Remélhetőleg ezt egy hét múlva, a Fradi elleni meccs után is leírhatom!
