Igyekeztünk óvatos célokat megfogalmazni a Kisvárda elleni – mondjuk ki – rangadó előtt, hiszen soha nem sikerült még győzni ellenük idegenben. De az elmúlt években mindig egyre több minden sikerült ellenük a Várkerti Stadionban: tavaly először gólt lőni nekik, aztán idén nyáron már pontot is szerezni. Akkor miért ne jöhetett volna el most az első győzelem ideje? Ráadásul ellenfelünk hullámvölgyben van, a győzelem pedig azért is ért volna előzetesen rohadt sokat, mert helyet cserélt volna ebben az esetben a két csapat a tabellán, és felléphettünk volna a dobogóra. Mindezek tudatában én előzetesen nem írtam volna alá az egy pontot, igenis láttam esélyt a győzelemre.
A várható kezdőt illetően mi is csak tippelgetni tudtunk, vezetőedzőnk pénteki nyilatkozatában már megpendítette, hogy betegségek miatt több játékost is nélkülözni voltak kénytelenek a héten. Emellé jött még Manrique eltiltása, így aztán most már a jobbhátvéd poszt mellett a középpálya közepe is fejvakarásra adott okot. Ráadásul mint kiderült, Varga Józsi sem tudott kezdőként pályára lépni, így a védelemben ismét a Fradi ellen látott hibrid megoldást vettük elő: Romanchuk volt a jobbhátvéd, de támadásépítésnél átalakult a védekezésünk háromvédős rendszerré – ilyenkor Ferenczi nagyon magasan fellépett a középpályára, a védőink pedig beljebb tolódtak. De labdavesztésnél gyors visszazárás után már a négyvédős hadrendet láttuk, így aztán az M4 Sport előzetesen jelzett 3-4-3-as taktikája nem bizonyult valósnak (milyen meglepő). Loncar mellé egyébként az Újpesten egész jól mozgó Ojediran került be, mint ahogy Varga Kevin is először szerepelt a kezdőcsapatban visszatérése óta. És szintén a kezdőben ragadt a múlt héten hosszú hónapok után elővett Kyziridis. Rengeteg helyen változott tehát a kezdőnk az alapcsapathoz képest, úgyhogy nagy kérdés volt, hogy mit tudunk majd kihozni ebből a meccsből.
Az első néhány perc egymás kóstolgatásáról szólt, itt is, ott is akadt egy-egy ígéretes távoli kísérlet. Aztán a 10. perc után magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést, és a következő 20 percben három komoly helyzetünk adódott: az első kettőnél Kyziridis volt a főszereplő, kétszer is célt tévesztett ígéretes helyzetben. A harmadiknál Babunski kapott remek labdát a tizenhatoson belül, életerős és sarokra helyezett lövésébe azonban beleért még Petkovics, és így a kapufára tudta ütni a labdát. A játékrész utolsó 10 percében aztán a hazai csapat is életjelet adott magáról, a meccs ezen időszaka róluk szólt, picit beszorultunk a kapunk elé. A félidő utolsó nagy helyzetét is ők alakították ki, de szerencsére Camaj 8 méterről, szemben a kapuval csúnyán fölé lőtt ziccerben. Mindenesetre a félidei 0-0 nem túlzás, hogy inkább a Kisvárdára nézve volt hízelgő, hiszen összességében nekünk volt több gólszerzési lehetőségünk. Ettől függetlenül jól nézett ki a csapat, és benne volt a játékunkban a gólszerzés lehetősége.
A második félidőt pedig rögtön góllal kezdtük, méghozzá egy igen szép akciót követően: Ferenczitől indult a támadás, a felpasszolt labdáját Babunski „kényszerítőzte meg” Kyziridissel, majd előbbi tette tovább Dzsudzsáknak, aki a kezdőkörből indította az időközben üresbe mozgó Kyziridist. A támadást végigkísérő Babunski érkezett középen, görög szélsőnk pedig ezúttal lövés helyett passzolt az üresen érkező társnak. Babunskinak így „csak” a kapuba kellett lőnie; a lövésébe azért még a kapus bele tudott érni, de szerencsére védeni nem tudta. Szerintem egyébként nagyot hibázott a hazai védelem ennél a találatnál, hiszen a középen érkező és előnyben lévő védő megítélésem szerint tök fölöslegesen rongyolt át a túloldalról Kyziridisre, aki így be tudott passzolni a középen üresen hagyott Babunskinak. Mi részünkről pedig ez az akció pontosan úgy volt megkomponálva, ahogy azt Blagojevics az általa felvázolt filozófiával elvárja: hátulról építkezve, gyors passzokkal, kényszerítőkkel és üresbe mozgásokkal bontjuk meg az ellenfél védelmét, és villámgyorsan megkontrázzuk őket. Babunskinak egyébként ez volt a 10. gólja a bajnokságban (emellett ő lett február legjobbja a teljes NB I-es mezőnyben), remélem nincsenek már kételyek a képességeivel kapcsolatban senkinek.
A vezetés tehát megvolt, és bőven benne volt a meccsben, hogy egy második góllal le is zárjuk a meccset. A folytatásban viszont elmaradtak a helyzetek, az idő előrehaladtával pedig már nem is nagyon erőltettük a támadásépítést. Szerencsénkre a Kisvárda is totál tanácstalan volt a térfelünkön, amellett persze, hogy a védekezésünk is remekül működött ma, különösen Lagator játszott tanárian, de Deslandes és Romanchuk teljesítményére sem lehetett panasz. De úgy istenigazából senkiére sem. Tényleg csak azt sajnálom egyedül, hogy egy-egy labdaszerzést követően nem tudtunk végigvinni még egy kontrát, és egy újabb góllal lezárni a meccset. Mert bár a Várda full impotens volt a kapunk előtt, azért a sok beívelésben bármikor benne lehet egy kósza gól még a semmiből is. Szerencsére ma semmi nem jött össze nekik, Milosevicsnek talán egész meccsen nem volt egyetlen komoly védenivalója sem.
A győzelmünk teljesen megérdemelt, amelyet ezúttal is komoly csapatmunkával értünk el. A három pont pedig azt jelenti, hogy felléptünk a dobogóra, és ilyen magasságokban a bronzos szezonunk, tehát 2019 óta nem jártunk. De mennyivel másabb ez a csapat, mint az a négy évvel ezelőtti… A meccs embere címre ezúttal nehéz egyértelműen egy embert megnevezni, megadom a választás lehetőségét olvasóinknak.
És bizony úgy készülhetünk a jövő heti, Kecskemét elleni hazai meccsre, hogyha a lilák nem nyernek holnap a Vasas ellen, akkor győzelem esetén már a második helyen várnánk a válogatott szünetet…
