Az MTK elleni hazai vereség után megsokasodtak a fanyalgók. „Így nem jó a csapat, úgy nem jó a keret, és az edző is kókler. Kiismerték a taktikánkat, ami fél évig működött, már dobhatjuk a kukába.” Mindezt úgy, hogy továbbjutottunk a nemzetközi kupában, kimondottan jók voltunk Bécsben, az NB I-ben pedig az egy vereségünk mellett három győzelmünk volt. Bár a magunk módján mi és a realitás talaján járó szurkolók is igyekeztek reagálni a fanyalgásokra, de a nagy kérdés az volt, a csapat is képes lesz-e erre a Kecskemét ellen. Ennél ütősebb választ pedig nem igazán adhattak volna!
Vasárnap este, az NB I 6. fordulójának zárómérkőzésén, ezúttal esős hűvösben gyűlt össze 4000-4500 néző a Nagyerdei Stadionban, hogy láthassa a tavalyi ezüstérmes és bronzérmes csatáját. Két hónap alatt a 9. (!), ebből a hetedik hazai tétmérkőzésünkre készültünk. A héten távozott tőlünk Babunski és Mance (utóbbit igazán itt tarthattuk volna még erre a mérkőzésre, hogy ne egy szem csatárral menjünk bele a párharcba), és bár érkezett Majdevac, a kispadra még nem ülhetett le. A sérültjeinknek és neki is jól fog jönni a következő 2-3 hét pihenő, hiszen előbb válogatott szünet, aztán pedig egy Eger elleni kupameccs vár ránk.
A védelemben Megyeri, Kusnyír, Romanchuk, Mojzis és Manrique kezdett – számomra meglepő módon Dreskovicot pihentette Blagojevics. A középpályára visszakerült Lagator a Loncar-Dzsudzsák kettős mellé, és már most kicsit előre szaladok, de ez volt a győzelmünk egyik kulcsa. Két szélen nem a mostanában egyre eredményesebb Kyziridis és nem az egyik legjobb igazolásunknak tartott Domingues, hanem Bódi és Szécsi kezdtek, legelöl Bárány Donáttal.
Fél éve hazai pályán elhasaltunk a Kecskemét ellen, akkor a letámadással fojtottak meg minket, és ma is ezt igyekeztek alkalmazni ellenünk. Viszont sokkal kevesebbszer sikerült hibára késztetniük csapatunkat, és a labdakihozatalaink is sokkal jobban sikerültek. Bár ez a mérkőzés nem az ordító nagy helyzetekről szólt, de a taktikáról annál inkább. Nagyon jó érzés volt két ilyen felkészült csapat összecsapását nézni, annak ellenére, hogy az első pár távoli lövésünkre két nagy helyzettel válaszoltak a lilák; és bár az első mellé ment, a második pedig a kapunkba, mindkettőt lesállás előzött meg.
A félidő utolsó öt percét megelőzően szinte végig mezőnyjáték folyt a pályán, de végig a mi akaratunk érvényesült, közel tucatnyi szöglettel, kontrával és beadással szerettünk volna veszélyeztetni, de az utolsó passzok szinte mindig pontatlanok lettek. Ez változott némileg az utolsó percekre érve. Szécsi kapott fantasztikus labdát Kusnyírtól, de lövésébe beleért egy védő, a meccset botrányosan vezető Pintér pedig szöglet helyett kirúgást ítélt. A kirúgás után Horváth futott el a szélen, beadására alászaladt Megyeri, a hosszún Tóth Barna gólba tartó fejesét viszont Romanchuk – szintén fejjel – szögletre védte. A kecskeméti szögletből Tóth ismét tudott veszélyeztetni, a hosszúba tartó labdát viszont Lagator ollózva (!) húzta ki. Két percre rá ismét Kusnyír hozott kihagyhatatlan helyzetbe csapattársat, nagy kár, hogy a lövés előtt a játékvezető sípjába fújt, amikor pedig Dzsudzsák szóvá tette, miért, csak széttárta a karját, hogy hát ő sem tudja… Mojzis összeesett fél perccel korábban, de ha ápolást akart volna elrendelni, hamarabb is jelezhetett volna, arról nem beszélve, hogy mi támadtunk, Mojzis a mi játékosunk és mi nem kértük, hogy álljon meg az akció… Ha ehhez hozzáteszem, hogy Leoni addigra már három komoly szabálytalanságot is elkövetett sárgával a zsebében, érthető, hogy miért ugrott talpra az egész kispad. A hosszabbítás három percére kockáztattunk, nem cseréltünk be senkit a megsérült Mojzis helyére, hogy többször cserélhessünk majd a második félidőben, és ez végül jó döntésnek bizonyult, maradt a 0-0.
A második félidőben már Dreskovic volt Romanchuk párja, aztán a legutóbbi hazai Kecskemét elleni találkozónkhoz hasonlóan elértünk a 62. perchez és Loncar révén vezetést szereztünk! Bárány szerzett labdát az ellenfél tizenhatosán belül, és tökéletesen passzolt Loncarhoz. Ezúttal pedig nem követtük el azt a hibát, mint tavasszal, nem álltunk vissza, és pár percre rá Kusnyír kapott labdát Dzsudzsáktól, végigsprintelte vele az ellenfél térfelét, és nem túl pontos lövése olyan erős volt, hogy Varga Bence csak beleérni tudott. 2-0! Érdemes ezt a támadást kielemezni kicsit, mert bár már lassan 1 éve a Blagojevics-féle csapatot és taktikát látjuk a pályán, sokan még mindig nem értik, hogy
– miért fontosabb a középcsatárunk támadásban való részvétele, mint a góljai száma;
– miért passzolunk haza egészen a kapusig támadásépítés közben
– miért passzolgatunk mélyen hátul a támadásaink előtt.
Az ellenfél térfeléről egészen Megyeriig passzoltuk a labdát. Kapusunk szerepe ezért kulcsfontosságú. Nem csak labdaügyesnek kell lenni mindkét lábbal, de jól kell meglátnia, mikor passzoljon, vagy rúgja ki előre. A Kecskemét a letámadása során talán túlságosan is előre tolta mezőnyjátékosai felét, abban bízva, hogy hibára késztetnek minket.
A középpályásaink és támadóink kiugrásra készen várják a labdát, ami miatt ellenfelünknek hátul kell hagynia a mezőnyjátékosai másik felét. Emiatt a középpálya teljesen kiürül, a csapatrészek között nincs átmenet. Itt jön képbe egy olyan játékos, akire rá lehet passzolni a labdát. Babunski ebben volt a hazai mezőny egyik legjobbja, amit tavasszal külön ki is elemeztünk. Most Bárány játszott a helyén, ő lépett vissza labdát szerezni, és jól továbbítani. Ennek sikerén áll vagy bukik a támadásépítésünk. Ebben az esetben ez sikerült, jól pörgette tovább a labdát. Dzsudzsák visszalépett érte, ezzel a védőjét kényszerhelyzet elé állította: vagy vele tart, hátha tudja szerelni, de akkor a kecskeméti védőhármasból már csak kettő marad hátul; vagy pozícióban marad, de akkor Dzsudzsák előtt lesz egy hatalmas terület és támadhat vagy passzolhat zavartalanul.
A védő Dzsudzsákkal tartott, Kusnyírnak pedig már csak Horváth Krisztofert kellett lefutnia, és azt figyelnie, az egy szem középhátvéd marad-e a Bárány helyére belépő Szécsin (és akkor egyedül végigviheti a labdát), vagy megtámadja őt (és akkor egy jó passzal 100%-os helyzetbe hozhatja Szécsit). A védő végül túl sokáig hagyta üresen, Kusnyír pedig köszönte és megszerezte második NB I-es találatát!
Ha nem passzoltunk volna haza Megyeriig és nem húzzuk magunkra az ellenfelet, akkor ezek az üres területek nem jöttek volna létre, és nem tudtuk volna lekontrázni őket. Így viszont elég volt négy jó passz (Megyeri – Bárány – Dzsudzsák – Kusnyír) és egy párharc megnyerése (Bárány), hogy belőjük a második gólt. Ezután már csak a meccs lemenedzselésére kellett figyelnünk, de a kecskemétiek nem voltak veszélyesek a kapunkra, könnyedén a lehoztuk a mérkőzést még úgy is, hogy zavaróan sokat vártunk a cserékkel. Kyziridis, Varga, Ojediran, Baranyai is beálltak 5-10 percre, és mivel Dzsudzsák és Bárány is elhagyta a pályát, olyan defenzív formációra váltottunk, amiben Varga József volt legelöl (!).
Pintér Csaba azért ebben a játékrészben is alul tudta múlni az NB I-es bírókat, a kecskeméti rugdosódást büntetlenül hagyta (különösen az volt meglepő, hogy Horváth Krisztofer és Vágó Levente is lap nélkül fejezhette be a találkozót), és bár a mi javunkra is tévedt egy-egy bedobásnál vagy szabálytalanságnál, de a kedvencem az volt, amikor közvetett szabadrúgást ítélt nekünk (Szuhodovszki kapott sárgát dumáért, pedig abban a helyzetben talán pont hogy neki volt igaza, mert keményen szereztünk labdát), feltartotta a kezét, hogy elvégezhetjük, ígéretes támadást is indítottunk belőle, amikor visszafújta (!) a szabadrúgást, mert akkor jött rá, hogy cserélni akar a vendég csapat…
A lényegen szerencsére ezek nem változtattak, a csapat bizonyítani tudott a fanyalgóknak, akik kevesellték, hogy eddig „csak” a ZTE, Kisvárda, Mezőkövesd ellen tudtunk nyerni. Ezúttal a Kecskemétet is sikerült két vállra fektetnünk, és vezetjük a bajnokságot úgy, hogy egy meccsel kevesebbet játszottunk, mint a mögöttünk lévő MTK, Felcsút, Újpest, Diósgyőr négyes – és ha a Fradi nyerni is tud majd, csak a jobb gólkülönbséggel előz majd be minket.
Fentebb már említettem, hogy Lagator volt az egyik kulcsemberünk és főleg a mérkőzést visszanézve volt feltűnő, mekkora melót tett a meccsbe. Rengeteg lövést blokkolt, nagyszerű becsúszásokkal szerzett labdákat, a párharcait gyakran megnyerte, és passzai, indításai is kimagaslóak voltak. Lehet kicsit túlzás, de szerintem ez volt eddig az egyik, ha nem a legjobb mérkőzése a Lokiban. Az ő magabiztos játéka ráadásul jó hatással van Loncar játékára is. Rajta kívül Kusnyírt is csak dicsérni tudom, és nem is feltétlenül a gólja miatt. Legalább 2-3 kulcspasszal hozta helyzetbe a társakat, Horváth Krisztofer csak kivételes esetben tudta magát áthámozni rajta. De az sem lepne meg, ha Bárányt választanátok a legjobbnak, hiszen mindkét gólból jelentősen kivette a részét, a vezetésnél nem csak a labdaszerzése, de pontos passza is kivételes megoldás volt. Rajtuk kívül Dreskovic második félidei játékát tudnám még kiemelni. De szavazzatok, lássuk, nálatok kik voltak a legjobbak!
Ez a győzelem sokkal értékesebb, mint önmagában az érte kapott 3 pont. A tavalyi szezonban a három meccsből egyet sem nyertünk meg a Kecskemét ellen (két döntetlen, egy vereség), ideje volt bizonyítani ellenük. Győzelmünkkel pedig üzentünk az egész NB I-nek: számolni kell velünk, a tavalyi bronzérem nem csupán egy kifutott eredmény volt. Most pedig jöhet a megérdemelt pihenés.
Szép volt, fiúk!
Csibu
