Optimistán és jó előjelekkel vártuk a tavaszi nyitányt: a télen sikerült megerősíteni a keretet, volt egy hosszú és eredményesnek mondott edzőtábor, az ellenfelünk pedig három nappal a meccs előtt kivágta az edzőjét. Ha mindez még nem lenne elég, a Diósgyőrt immár zsinórban 14 meccse folyamatosan megvertük hazai pályán. Annyi minden szólt tehát mellettünk, hogy ilyenkor szokott a karma közbeszólni.
A kezdőt illetően nagyjából jól sakkoztunk a beharangozóban, Szuhodovszki és Dzsudzsák valóban egyszerre kezdtek, és a védelmet is eltaláltuk. Két dolog viszont némileg meglepő volt: egyrészt, hogy szűrőként a legkevésbé labdaszerzésre alkalmas játékost, Manriquet dobtuk be, szemben mondjuk Lagatorral, Ojedirannal vagy Loncarral. Ezzel kapcsolatban voltak is jócskán kételyeink a meccset megelőzően, és ez a középpályás hármas egyébként nagyon nem működött a Ljubljana elleni edzőmeccsen. A másik meglepetés Oliveira kezdőbe kerülése volt, ami együtt vonta magával azt is, hogy ezen a meccsen lemondtunk a fiatal percekről. Emlékeztető, hogy ezt igazából megtehetjük a tavasz során több meccsen is, de amilyen nehéz meccseink lesznek, én úgy sakkoztam volna, hogy most gyűjtögessünk össze annyit, amennyit csak lehet ezen a „könnyűnek” vélt összecsapáson.
A Diósgyőrnél a váratlan edzőváltást követően nem lehetett tudni, hogy mire számíthatunk. Azt szinte biztosra veszem, hogy Kuznyecovnál sem Bényei, sem Jurek nem kezdett volna. Ők mindketten fiatalperces játékosnak számítanak, előbbi kétszer volt kezdő az ősszel, utóbbi egyszer sem. És mint olvashattuk, a vezetőedző és a vezetőség közötti összezördülés egyik tényezője a fiatalpercek sakkozásában történő egyet nem értés volt. Mit ad Isten, hogy végül a beugró Simon Miklós által kezdőbe nevezett két fiatal szerezte a vendégcsapat két gólját… És persze mindkettőnek ez volt az első NB I-es találata, Bényei ráadásul mint debreceni nevelés köszönt be ellenünk. Tehát visszautalva az elején emlegetett karmára, most tényleg minden beütött, ami csak beüthetett.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert a két diósgyőri találatot megelőzte egy első félidő, aminek első fél óráját nagyon megnyomtuk. Nekem személy szerint tetszett is az a mentalitás, ahogy belementünk ebbe a meccsbe. Az őszi, miskolci meccs után kiemelte Blagojevics, hogy nagyon barátinak érezte a csapat hozzáállását a meccshez, na most ez egyáltalán nem volt elmondható. Labdavesztés után keményen letámadtunk, sokszor 2-3 játékosunk vette körbe az ellenfél labdás játékosát, és játszi könnyedséggel szereztük vissza a labdákat az ellenfél térfelén. Az építkezésbe azért sokszor hibacsúszott, bár a kulcspasszok szép számmal érkeztek a középpályánkról, mind Dzsudzsák, mind Szuhodovszki villant ilyen jellegű megmozdulással. A befejezések viszont általában Oliveirára jöttek ki, aki rendre rossz döntéseket hozott, általában fejben volt nagyon lassú. De akadt Bárány előtt is nagy helyzet, és volt a vendég kapusnak is óriási bravúrja az első negyed órában.
Aztán a félidő hajrájára visszább vettünk a tempóból, és ekkor már a DVTK is mutatott életjeleket, Megyerinek is volt például hatalmas védése. A félidő végére már nagyjából kiegyenlített volt a játék képe, de összességében az első játékrészben mi álltunk közelebb a vezetés megszerzéséhez. Azt lehetett leszűrni, hogy ha a második félidőt is hasonló iramban és hozzáállással tudjuk elkezdeni, mint az elsőt, akkor csak idő kérdése a vezető találatunk megszerzése.
Ehhez képest a második felest a DVTK kezdte jobban, és gyorsan sokkoltak is minket a már emlegetett két fiatal találatával. A két gólban a közös az volt, hogy lényegében mindkettő Megyeri rossz passzából indult. Ezt láttuk a felkészülési meccseken is, hogy Megyót sokkal többet próbálják bevonni az építkezésbe, és sokkal több rizikós passzt is kell bevállalnia, és bár az ősz során ő volt az egyik leglabdabizrosabb kapus a teljes NB I-es mezőnyben, ezen a napon nem ültek a hosszú indításai, és ez ebben a két szituban meg is bosszulta magát; bár hozzáteszem, a második bekapott gól nem közvetlenül az eladott labdája miatt született, de azt a találatot is egy rossz passza előzte meg. Nem tudom, hogy csak szimplán rossz napot fogott-e ki ilyen szempontból, vagy az ilyen szintű összjátékra ő már nem alkalmas, de nem kéne ezzel ennyiszer tökön lőni magunkat.
A második gól után gyorsan változtatni kellett, a stáb pedig már hívta is a három cserét a kispadhoz. Ám mielőtt Thor, Loncar és Kyziridis beállhattak volna, Dzsudzsák mesterien tekert be 25-ről egy szabadot, amivel rögvest visszajöttünk a meccsbe. Az utolsó fél órára tehát megvolt a sanszunk, hogy ne vereséggel kezdjük a tavaszt. Hiába nyomtuk be azonban a DVTK-t, a vendégek nagyon jól tömörültek, mi pedig a cserék után átálltunk egy klasszikus 4-4-2-es hadrendre, Dzsudzsákkal és Kyziridissel a széleken. A taktikánk innentől lényegében az volt, hogy szélről tömjük labdákkal középen a két centert, illetve próbáljuk őket főként a bal oldalon feltörni. Nem jöttek azonban a helyzetek, és a fordulópontot az jelentette, hogy a 77. percben Szatmári második sárgával kiszállt egy Thor ellen elkövetett faultot követően. Utólag visszanézve erősnek érzem az ítéletet, szerintem nem ért sárgát az a megmozdulás. Mi viszont ki tudtuk használni az emberelőnyt, legalább annyit elérve, hogy egy pontot megmentsünk, a rendes játékidő utolsó percében egy baloldali beívelést Kusnyír fejelt szépen a jobb felsőbe. Volt még hátra a hosszabbítással együtt bő 5-6 perc, de már nem tudtuk újabb gólra váltani az emberelőnyt. Látszott egyébként, hogy az utolsó percekre nagyon elfáradtunk.
Összességében én keserű szájízzel értékelem ezt a 2-2-t, hiába álltunk fel 0-2-ről (akkor elég kilátástalannak tűnt az egész), de én itt fix három ponttal kalkuláltam, és ennél csak nehezebb meccseink lesznek ebben a hónapban. Nem állítom, hogy a csapat is túlságosan magabiztosan állhatott hozzá ehhez a meccshez, amiatt hogy tényleg minden mellettünk szólt. Azt is el tudom képzelni, hogy teljesen más játékra készültünk a Diósgyőrből, és a váratlan edzőváltás felborította az előzetes terveket; őszintén szólva nem tudom, hogy miben játszott mást tegnap a DVTK a Kuznyecov érához képest, ha egyáltalán mást játszottak. Egyéni teljesítményeket tekintve Dzsudzsákot, Kusnyírt és Pellumbit tudnám dicsérni, utóbbiról nem is ejtettem eddig szót a cikkben, de baromi meggyőzően debütált a csapatban, nagy erősségünk lesz.
Így a végére még egy gondolat: érdekes volt Dzsudzsit és Szuhot egyszerre a pályán látni. Utóbbitól azért ennél sokkal jobb teljesítményt várunk majd (és tuti lesz is jobb), de én rosszabbra számítottam a kettejük egyszerre való játszatása miatt. Viszont Szuhodovszki pályára kerülésével Dzsudzsákról lényegesen több teher kerül le, kevésbé őrá kell ugyanis koncentrálnia az ellenfél játékosainak, akik Somát sem hagyhatják szabadon, tehát minimum megoszlik a figyelem kettejük között, és ez sokszor megmutatkozott abban az időszakban, amikor egyszerre voltak a pályán. Viszont továbbra is tartom, hogy kettejük mögé kellene egy romboló típusú középpályás, Lagator, vagy Ojediran.
Kedden egy hasonló kaliberű meccs elé nézünk: az ellenfélnél káosz uralkodik, küszöbön van egy edző- és egy tulajdonosváltás (előbbi lehet meg is valósul a meccsig), és emiatt szinte minden mellettünk szól. Az is igaz viszont, hogy ami a Diósgyőrnek a Loki, az nekünk az Újpest: nem győzni járunk a Megyeri útra, és nagyon rég sikerült már utoljára ott nyerni. Itt az idő azt a szériát is megtörni!
