A kimeneteltől függetlenül, az ilyen mérkőzésektől lehet beleszeretni a labdarúgásba és ilyenkor jó érzés szurkolónak lenni. Élet van a pályán és a lelátón, dráma és emlékezetes pillanatok a gyepen, 120 percnyi őrület, majd büntetőpárbaj, ami után a továbbjutó a világ tetején, a vesztes pedig a legmélyebb bugyor fenekén érezheti magát – attól függetlenül, hogy „csak” a legjobb nyolc közé jutás a tét. Borzasztó megélni, hogy nem sikerült kiütni a Fradit, de valahogy együtt kell tudnunk élni vele és menni tovább. Erről szól rendhagyó összefoglalónk is.
Rendhagyó, mert nem szeretnék túl sokat írni a meccsről, szerintem sokkal érdekesebb és fontosabb, hogy mi lesz ezután, mint az, hogy mi volt szerda este, több mint tízezer néző előtt a Nagyerdei Stadionban. Blagojevics szerintem a lehető legjobb tizenegyet küldte a pályára, jó döntésnek éreztem, hogy Lagator bekerült Manrique mellé és hogy Szuhodovszkit későbbre tartogattuk, Ferenczi pedig visszakerült a „helyére”. Jó hír volt, hogy Pellumbi és Bárány is kezdett, bár előbbi nagyon hamar meg is sérült, Bárány pedig egész meccsen fáradtsággal küszködött.
A Fradi ezzel szemben 3-4 helyen is pihentetett, de még így is brutális a két csapat közötti különbség. Ha mind a 11 pozícióban is csak a B keretük játszana, még akkor is jobbak lennének bármelyik NB I-es csapat első kereténél – a nagy kérdés az volt hogy ezt csapatszinten tudjuk-e valahogy balanszolni. Meglepett, hogy sikerült végig kezdeményeznünk, helyenként dominálnunk, a szokásos helyzeteink meg voltak, csak a kihasználásukba csúszott megint hiba… aztán az élet közbeszólt és Manrique kezezett bele egy lövésbe. Állítom, hogy a reflexmozdulattal csak a fejét-vállát védte, de kár volt a labda felé emelni a kezét, mert lehetőséget adtunk a VAR-nak, és a Fradinak, akik éltek is a büntetővel. A félidőre nem megérdemelt Fradi vezetéssel vonultak a csapatok, de a második félidőt nagyon bekezdtük (ez mostanában jellemző ránk, jól kezdjük az első és második félidőket is), Bárány passza után Domingues harcolt ki egy teljesen egyértelmű kiállítást, ami óriási lehetőséget adott a kezünkbe: a Fradinak fel kell hagynia a támadásokkal, azaz egy emberrel többel rohamozhatunk az egyenlítésért. A betömörülő védekezés sokban hasonlított ahhoz, amit a Vidi csinált ellenünk másfél hete, de ennek ellenére is volt 1-1 jó lövés vagy beadás, de vagy nem találtunk kaput, vagy a Fradi kapusa védett.
Aztán amit az élet elvett a 40. percben, azt a 80. percben visszaadta. Domingues lövésébe Manriquehez hasonlóan szintén bután vetődött bele a Fradi játékosa, kezet ért a labda, úgyhogy jöhetett a válasz. A meccs legmegdöbbentőbb pillanata volt, hogy Dzsudzsák átengedte a büntetőt Bárány Donátnak, aki bár az Alashkert elleni tizipárbajban betalált, de a Transfermarkt adatai szerint sem az NB I-ben, sem az NB II-ben, sem a Magyar Kupában nincs még tizenegyesgólja… (Dzsudzsák mióta hazatért 12 büntetőből 10-t értékesített, pályafutása során 38 büntetőből 32-t.) Nos, tizenegyesgólja továbbra sincs, de a kipattanót bepofozta, az egyenlítés pedig olyan erőt adott, ami miatt közel voltunk hozzá, hogy begyötörjük a másodikat is az idő közben már edzőjét is vesztő Fradinak, de ez nem jött össze.
A cseréink valljuk be, nem igazán ültek. Kocsissal még nem is voltak nagy gondok, Romanchuk pedig remekül szállt be Pellumbi megsérülésekor, de Szuhodovszki és Loncar borzalmas volt együtt, és míg előbbi valamicskét tudott javítani a meccs későbbi szakaszaiban, Loncar hatalmas citromdíjat érdemelne – ha létezne még ilyen „díjunk” az összefoglalók végén. Domingues lecserélése sem volt jó húzás, hiába kedvelem Bódi Ádámot; és talán Bárányt is túl sokáig hagytuk fenn a hosszabbításban. A hosszabbításban, ami a Fradi részéről az időhúzásról szólt, a mi részünkről pedig a levegőhöz jutásról, mert bizony ekkorra már érződött, hogy fáradunk. Hiába voltunk eggyel többen, a Fradi betonvédekezését ez nem befolyásolta, csupán azt, hogy teljesen elengedték a gólszerzést és az egyetlen vágyuk az volt, hogy kihúzzák a büntetőpárbajig. Karakó hagyta is nekik a sok időhúzást, úgyhogy érdemi játék nélkül pörgött le az utolsó 10 perc. A legjobbunk számomra egyértelműen Domingues volt, de Bárányt is dicséret illeti, sokszor készítette vissza jól a labdákat, és ha a tizit ki is hagyta, a kipattanót azért értékesítette. Lagator nagyot küzdött középen, és a Dreskovic-Romanchuk védelem is jól működött.
A büntetők lutriját aztán elveszítettük. Kocsis Dominik lett a második rúgónk, az egyetlen, aki kihagyta közülünk (Bódi, Ferenczi, Szuhodovszki belőtték a magukét), Megyeri viszont egyet sem tudott fogni, így a Fradi örömmámort kellett elviseljük. Hát, nem volt könnyű. Ahogy az sem az, hogy a hangosabb kommentelők szerint megint „minden szar”, mert nem tudtunk kiejteni egy „tartalékos” Fradit a kupából. Csak érzékeltetésképp: nyáron a Rapid Wien-től kaptunk egy ötöst, akiknek a kerete 28 milliót ér. A Fradié 50 milliót. Annyit, mint a teljes Észak-Macedón válogatott. És ezen a tényen a kiállítás majd a tizipárbajig eljutás annyit változtatott, hogy elkezdhettünk reménykedni. „Mikor, ha nem most?” És baromi közel voltunk hozzá. Ha pedig összejön, még mindig tartana a fieszta és nem arról szólna a gondolatok többsége, hogy kit kellene hamarabb elzavarni, az edzőt, vagy egyes játékosokat. Így viszont jött a pofára esés, és épp ezért teljesen érthető a szurkolókból előtörő frusztráció, stressz és elkeseredés egyvelege. Mert semmi másról nem szólt a lefújás pillanata, mint amiről egyébként az egész február: hogy szembenézzünk magunkkal. És az mindig veszélyes dolog, mert ha úgy gondolunk magunkra, mint daliás lovag, de belenézve a tükörbe egy átlagos, ráncos, kialvatlan, kócos és megviselt arc bámul vissza ránk, azt nem könnyű elfogadni. Eljött az ideje, hogy mindenki tükörbe nézzen! Az eredmény?
Bármennyire szeretnénk többet látni magunkból, a DVSC jelenleg (!) a hazai mezőny egy átlagcsapata. Jó és szerencsés napokon tudunk jó eredményt elérni, de a rossz napjainkon nem várt vereségekbe is beleszaladhatunk. Vannak időszakok, amikor sokkal szebb, máskor hitványabb a játékunk. A tavalyi bronzérem – hiába intett óva tőle mindenki – felbátorított minket, és most nem kellemes szembenézni azzal, hogy „csak” az ötödik helyen állunk a bajnokságban, meg hogy kiestünk a kupából az ellen a Fradi ellen, aki a hétvégén lazán gurított egy ötöst az Újpestnek (akik egyébként csupán 8 pontra vannak mögöttünk). Még mindig az „aranycsapatot” sírjuk vissza a 2000-es évek közepéről-végéről, a Sándor Tamás, Bogdanovics, vagy épp Coulibaly-korszakot. Azóta már 10-15-20 év telt el. Megváltozott a világ, megváltoztak az erőviszonyok, megváltozott a labdarúgás, megváltozott minden körülöttünk. Én is azt szeretném látni, hogy debreceni nevelésű fiatalokkal, szép játékkal és fantasztikus támadójátékkal verjük a mezőnyt – ki ne vágyna erre, őszintén? De ha a vágyaink nem a realitás talaján mozognak, lehetetlenné válik, hogy örüljünk az apró dolgoknak. (Én például így év közben annak, hogy a kieséssel egyáltalán nem kell számolnunk, és ilyet az elmúlt 6-7 évben nem sűrűn tapasztaltam; vagy annak, hogy a Brkovic-fémjelezte védelmünk óta nem volt ennyire jó középhátvédsorunk Lagatorral, Dreskoviccal, Romanchukkal és Pellumbival; vagy annak, hogy tudunk rekordösszegért magyar fiatalt igazolni.) Bármennyire szeretnénk azt hinni, hogy egy edzőváltás, vagy játékosváltás majd hirtelen odarepít minket, ahol látni szeretnénk imádott csapatunkat, önbecsapás lenne. És bármennyire szeretnénk ezt a kupameccset bárki nyakába varrni, botorság lenne. Ezt csapatként, együtt buktuk el. Hajszálnyira voltunk, de kiestünk.
Nyomjunk egy hard resetet és váltsunk edzőt? Az mit segítene? A bronzérem ellenére is már sokan ősszel kikezdték Blagojevicset. Talán egy újabb edző nem pont ugyanígy fog járni? Mivel kap majd több türelmet? Változtassunk a taktikán és a játékfelfogáson? Oké, de akkor fogadjuk el hogy 6-12 hónap, hogy hozzászokjon a csapat, és duplaennyi idő, hogy az új taktikához illeszkedő játékosokat szerezzünk. És semmi garancia nincs rá, hogy az működni fog. Aztán mi lesz, 1-2 éven belül megint majd azt nehezményezzük, miért nem más rendszerben játszunk? Küldjük el a játékosaink felét, hogy feltöltsük a keretet az akadémia játékosaival? Ez lehet egy járható út – egyenesen az NB II-be (ugye nem felejtettük el, mi történt 2020-ban). Én jelenleg nem látok jobb és járhatóbb utat annál, mint amin járunk.
Persze könnyen lehet, hogy azoknak van igazuk, akik radikális változtatást szeretnének látni. Lehet én nem látom reálisan a dolgokat, és ebben a NER-övezetben az Újpesti tulajdonosváltással gyakorlatilag az egyetlen NER-mentes csapatként sokkal nagyobb dolgokat lehetne elérnünk. Lehet, hogy nekem is arról kellene most cikket írnom, hogy minden szar és takarodjon mindenki, de bárhogy erőlködöm, ezt képtelen vagyok megtenni. Ahhoz én túlságosan is hiszek még mindig abban a munkában, ami másfél éve elkezdődött. Elfogadom, ha valaki nem így érez, de a magam részéről hiszek a vezetőedzőben, hiszek a játékosainkban, és hiszek a klubomban. Ez most rettenetesen fájó kudarc volt, és nem lesz sok időnk rágódni rajta, mert szombaton jön a Mezőkövesd, és ha még akarunk küzdeni a dobogóért meg a talán NK-t érő negyedik helyért, akkor kötelező a győzelem (milyen ritkán tudjuk ezt kimondani manapság), kiesés és 120 percnyi játék ide vagy oda.
Nagy ölelés minden szurkolótársnak – akár egyetért velem a fentebb leírtakkal, akár nem -, mert a jelszavunk egy és ugyanaz: Mindörökké, hajrá, Loki!
